Lipcsey György (Duna Galéria, Budapest, 1996)
Lipcsey György szobrászművésznek a múlt esztendőben avatták fel az 1848-as magyar szabadságharcnak emléket állító monumentumát szülővárosában, Dunaszerdahelyen, a település központjában. A műalkotás egy kő sztélé, melynek tetején az egyiptomi szobrokat idéző tömörített, csonka gúla formára redukált, fekete gránitból készült ragadozó madár pihen. Az emlékmű ikonográfiailag a különböző korokban gyakran megjelenő dicsőségoszlopok rokona. Lipcsey azon kevesek közé tartozik, aki szívesen készít történelmi eseményeket megidéző emlékműveket. Néhány hónapja, mikor a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában beszélgetés közben terveiről faggattam, elmondta, hogy szeretné elkészíteni a II. világháború után a csehszlovák kormány által kollektív bűnösnek deklarált és 1947-ben kitelepített felvidéki, szlovákiai magyarok emlékművét. Ez az alkotás egy monumentális objektum lenne, egy rövid sínpáron álló, nyitott ajtajú, korhű tehervagon és az ebből kiálló, kilátszó ötven kilós csomag, amit elvihettek a vagyonkájukból az ártatlan, a nagypolitikát csak szenvedő alanyként megélő, zömmel földműves, paraszt kitelepítettek. E monumentális emlékmű-objektum azon túl, hogy új színt jelentene emlékműszobrászatunkban, hozzájárulna a vitás magyar-szlovák történelmi kérdések tisztázásához, annak a XIX. századi - és a Monarchia utódállamaiban igen gyakori történelemszemléletnek a felülvizsgálatához, mely a XX. század elején alakult nemzetállamok határait például a dák, illetve a Nagymorva Birodalomig vetítik vissza. Hogy ez a szomszéd népek iránti intolerancia, a nacionalizmus milyen káros, annak aktuális, az egész világot megrázó mementója a volt Jugoszlávia területén a közelmúltban befejeződött háború. A művészeti alkotás lényegét, értékét - még az emlékműét is - természetesen minősége szavatolja. A művész akkor készít jó szobrot, ha a plasztika formája, ritmusa, arányai, eredeti stílusa révén - esztétikai értékeket hordoz. Lipcsey György pályája a hetvenes évek közepén indult. Első önálló tárlatát Dunaszerdahelyen rendezte 1977-ben. Az útkeresés időszakában készített zsengéi a fafaragók narratív munkáit idézik, de már ezekben a korai szobrokban is benne vannak, igaz még csak ígéretként, azok a plasztikai újítások, melyek majd későbbi alkotásait jellemzik. Művészetében az az időszak jelentett gyökeres fordulatot, amikor plasztikáin háttérbe szorult a figurativitás, a karakterteremtés, és a formák, a ritmus öntörvényű, a kompozícióból következő megnyilatkozásai kerültek előtérbe. A nyolcvanas évek közepén kerül érdeklődése középpontjába a fa után új anyag, a kő, a süttői mészkő. Az ekkor faragott munkáit Aristide Maillol és Medgyessy Ferenc művészetének tradíciói ihlették. E fából és márványból készült kisplasztikákat - Parasztok (1983), Szerelem (1986), Hazafelé (1989) - a geometrikus testek irányába mutató redukció, a tömbösített formák, a zártság, az időtlenség, a szilárdság jellemzik. Ahogy Wehner Tibor is írja a Komáromi Kisgalériában, 1993-ban megrendezett tárlatát méltatva: „Tömbökből építkezik, a lényeg megragadására, a részletek lehántására tör Lipcsey György... A tömbök súlyosságát, nehézkességét a körvonal, a palást lágy, finom ívrendszere ellenpontozza.” Művészetében a figurativitástól való teljes eltávolodás viszont a Burok (1991) című plasztikán érhető tetten. E nonfiguratív szobor végső soron utat, irányt jelölő oszlop, mitikus tárgy, amelynek a tetején az ókorban az oszlopszent azért élt, hogy közelebb legyen az éghez. Ez az ég felé törő, de ugyanakkor megbéklyózott, megkötözött szobor a magasba szárnyalást és a földhöz kötöttséget, a tehetetlenséget egyszerre demonstrálja, miközben alkotóelemeivel arra is utal, hogy egy gyöngébb, ám hajlékonyabb anyag gúzsba kötheti, tehetetlenné teheti az erősebbet és szilárdabbat. Adolf Hildebrand írja a Forma problémája a képzőművészetben című könyvében, hogy....A szobrászat kétségtelenül a rajzból állott elő, amint az a mélyítés útján a reliefhez vezetett." Ezt a kőbe, fába rajzolást, sziluett vésést eleveníti fel Lipcsey olyan, a nonfiguratív munkáival párhuzamosan születő alkotásain, mint az Anyánk (1989) vagy a Kapcsolatok (1991). Lipcsey György sajátos, sokféle hatástól, kultúrától, stílustól megérintett közegben dolgozik. Mint szlovákiai magyar művésznek, egyszerre kell figyelnie a helyi, regionális sajátosságokra, a magyar és a szlovák szobrászat eredményeire és nem utolsósorban az egyetemes művészetben történtekre. Azután, amikor alkotni kezd, mindezt el kell felejtenie, hiszen tájékozottsága mellett ragaszkodnia kell saját kifejezésmódjához, meg kell mutatnia egyéniségét. Mindebből talán kitűnik, hogy mennyire bonyolult, a perifériákon, a határokon túl élő magyar képzőművészek helyzete. E hátrányos pozícióból csak egyetlen módon, egyetemes mércével mérhető, autentikus alkotásokkal lehet kiemelkedni, és véleményem szerint Lipcsey György közel húszéves pályája meggyőző bizonyíték erre. Lóska Lajos