Hadik Gyula Szobrok és rajzok (Munkácsy Mihály Művelődési Ház, Törökbálint, 2008)
Novotny Tihamér Hadik Gyula művészetéről A Muravidék (képzőművészet, irodalom, kulturális létformák) című periodika egyik számában Pécsi Sándor képzőművész, költő, író és előadóművész a következőképp kezdi „Sohase puszta eszközként" című szubjektív filozófiai tanulmányát: „Bevallom, gyakran félni szoktam. Félek ettől a rossz ízlésű kortól, az életre kelő gépektől, az egyre gépiesebbé váló emberi viselkedéstől. Szorongással tölt el ez a kihalt, csillogó valóság. Fenyegetőnek érzem a reklám óriásplakátok pózait, grimaszait. Csak tárgyak, csak dolgok, csak eszközök... Valami egyre jobban hiányzik. A tárgyak vannak miértünk, vagy már mi vagyunk a tárgyakért? Eszköz, cél, alany és tárgy fogalmai összekeverednek. Össze lehetne rakni másképp is a világot?" Majd Immanuel Kant (nem tudok szebbet mondani) jézusi eszmekörben mozgó felszólítását idézve igazolja kérdésének jogosságát: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki máséban mindenkor egyúttal célként is kezeled, sohase puszta eszközként." „A küzdelem az alkotáson belül folyik ,de hisz maga az élet, a jellem, a személyiség is egy hosszantartó nagy alkotás (!), jegyzem meg én], és az alkotó egy személyben küzdő meg ellenfél is" - mondja a tisztes kort megélt, a nyolcvanharmadik születésnapját november 22-én betöltő Hadik Gyula szobrászművész, akinek rendkívül küzdelmes, s mégis tisztességes, s ezen felül, tiszteltre méltó életpályája is arra figyelmeztet bennünket, hogy a gyötrelmes, keserű próbatételeket és csapásokat, valamint a nemcsak ravasz, ámde annál kegyetlenebb csapdákat állító XX. század a XXI. kezdetével még nem ért véget automatikusan. Mert ne szépítsük a dolgok állását: az a bizonyos pokolbéli negatív világ, ha szebb, vonzóbb formában, de ma is itt épül bennünk és körülöttünk. Ezzel szemben az örök cél, a „kategorikus imperatívusz" - bármily nehéz is ezt kimondani, hát még megélni és megcselekedni - mégis csak az marad számunkra, hogy valamivé válni! Valahogyan, valaminek és valakinek vagy valakiknek a segítségével - a lelki nemesség értelmében - embernek maradni és mind erkölcsi, mind szellemi értelemben átminősülni, magasabb rendűvé válni! A negatív eszméknek bölcsen ellenállni, az elferdült utópiáknak nem behódolni! A világ édesen kísértő, lelkeket mérgező kihívásaira életóvó, becsületes válaszokat adni. Mert így, a tele idő haladtával egyre inkább úgy érezni, hogy Hadik Gyula életének döntésmozzanatai ezekről a helyes válaszadásokról, művészetének mintaértékű munkadarabjai pedig a megbetegedett emberi szellem és lelkiismeret meggyógyításáról, a sérült vagy megtagadott örök törvények helyreállítási műveleteiről szólnak. (Talán ezért foglalkoztatták őt olyan sokféle változatban, például a Kharón-, Mózes-, Jónás-, Corpus- vagy a becketti Godot-ra várva témák!) „A szellemet beletenni a műbe, ma sem egyszerű" - állítja a fehérszakállú Homéroszok, Tolsztojok és Tagorék mai unokája (!), az évezredek élet- és művészettapasztalatát lepárló és magába gyűjtő Gyula bácsi abban az írott-szerkesztett szobrászportréban, amelyet Várnagy Ildikó „rajzolt" róla 2001-ben. Mert tisztában van azzal az ősi nyilvánvalósággal, hogy az anyag a gondviselő kezek áldásos simogatása és beavatkozása által képes magához kötni a szellemet, s ezáltal képes megszólítani az emberi lelkeket is. S ami a másik emberben már megtörtént egyszer, az az örök életre is esélyes egyben. Ezért alkotó értelmével folyton kérdez, újabb és újabb kételyeket támaszt, de mindig mindenre válaszol, ha kell, kiemel és elkülönít, összegez és tömörít és leegyszerűsít, eljutva a cáfolhatatlan bizonyosságig (Mózes /ólom/, 1976; Fésülködő /ólom/, 1979; Torzó /kő/, 2003; Önarckép /vörös márvány/, 2004). Abban a kiválóan szerkesztett Életmű-katalógusban, amely a művész nyolcvanadik életévében készült el. Vigh Tamás (a kolléga és barát) a következő szókapcsolatokkal és fogalmakkal jellemzi Hadik Gyula szobrászatát (szabadon idézve): „tömör, letisztult formákhoz jutott el; újító, de nem forrongó, filozofikusan összefoglaló szellem; plasztikájának ereje, ha mozgalmas is gyakran, mégsem a formák dinamikájából, hanem inkább a súlyából származik." Bizonyos műveivel kapcsolatban pedig (pl. Rodin /ólom/, 1978) kiemeli azok finom „humorát és formajátékát", bujtatott „iróniáját, amelyek az életről szólnak", valamint „absztrakt és geometrikus építőelemeit, amelyek a végtelen világ sejtelmeiként"kelnek életre. Wehner Tibor művészettörténész pedig így összegzi ugyanott ennek a művészetnek esszenciális irányultságait: „fenségesség és közvetlenség"; „emelkedett ünnepélyesség és köznapiság"; „méltóság és esendőség"; „lágy líra, finom irónia, humanisztikus vezérlőelv"5. Hadik Gyula a szobrászatnak szinte minden skáláját bejárta az alig megmunkált, antropomorf jellegű talált kőtől vagy fától a jellemsűrítő realista portrékig és alakokig; az archaikus, a népi és a naiv művészet ihlette formavilágtól a jellegzetesen „hadiki" emberkubusokig (Anyaság /ólom/, 1976; Corpus /festett fa/, 1994; Lépegető /ólom/, 1997; Régi emlék /festett fa/, 2000; Síremlékterv /bronz/, 2001;