MúzeumCafé, 2010 (4. évfolyam, 15-20. szám)
2010/1. február-március / 15. szám • Mozium - Filmszínháza van, múzeuma nincs a magyar filmnek
LENDÜLET AZ ERŐFESZÍTÉSEKNEK - CSORBA LÁSZLÓ TÖRTÉNÉSZ, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA SZERZŐ: MARTON ERZSÉBET FOTÓ: KOVALOVSZKY DÁNIEL Két fontos hazai imímimban is főigazgatóváltás történt. A Magyar Nemzeti Múzeum élére Csorba Lászlót nevezték ki, a Magyar Nemzeti Galéria Főigazgatója Csák Ferenc lett. Staféta rovatunkban bemutatjuk mindkét új intézményvezetőt.Megismerhetik, hogyan vélekednek az általuk irányított múzeum szakmai munkájáról, gyűjteményük sorsáról, és a lehetőségről, hogy mindezt a jövőben is a lehető legszélesebb körben ismertté és elismertté tegyék. Csorba László szerint a legnemesebb tudományos és erkölcsi tartalom is csak akkor jut el a nemzet tagjaihoz, ha korszerű látvánnyal mutatják be, és alapos reklámmunkával hívják fel rá a ügyeimet. Csák Ferenc szerint a kollégákkal,a szakemberekkel, valamint a közösséggel kialakított hatékony párbeszéd az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy itthon és külföldön is megismerhessék a magyar képzőművészet legfontosabb alkotásait. Mindkét főigazgató arra törekszik, hogy megmutassa, mi a helye, küldetése és közszolgálati-társadalmi szerepe múzeumának a 21. században. C3. Mi az elképzelése a „nemzeti múzeumról”, mint küldetésről az európai országokban? Talán nem is küldetésről, inkább szükségletről beszélhetünk. Minden jel arra mutat, hogy még hosszú ideig szükség lesz nemzeti múzeumokra a kontinensünkön. A szociológusok ma már ténynek tekintik, hogy a globalizáció érvényesül ugyan a világban, de ez a nemzetet - mint az emberi közösségi együttélés egyik alapvető formáját - nem szünteti meg. Ahogy egységesedik Európa, a nemzetállamok jelentősége valamennyire csökken, így könnyen lehet, hogy a 21. században a nyelv mellett a kulturális identitás lesz a nemzet fő összetartó ereje. Kultúra és történelem között pedig hallatlanul szoros a kapcsolat, hiszen a jelen kultúrájának egyik fő tartalma és feladata annak megoldása, hogy a korábbi korszakokból örökölt hagyomány ne akadályozza, hanem segítse mai életünket. Ennek érdekében a nemzeti múzeumoknak egyfelől tudományos módszerekkel továbbra is gyűjteniük és őrizniük kell az adott nemzet múltjának és tágabb lakóhelyének jellegzetes, átfogóan reprezentatív tárgyi anyagát, másfelől élményszerű kiállítások sorával segíteniük kell abban, hogy a nemzet a múlt tükrében szemlélhesse, vizsgálhassa, kritizálhassa (és néha dicsérhesse) önmagát Röviden: amíg lesznek nemzetek, addig szükségük lesz nemzeti múzeumra, mert ez úgy a hagyomány őrzésének, mint annak folyamatos újraértelmezésének az egyik legfontosabb helyszíne és eszköze. De egy nemzet múltjának az is része, hogy nemzeti múzeuma hogyan mutatja be ezt a múltat így ha ezen változtat, akkor valójában azt a hagyományt változtatja meg amelyet az előző nemzedékek ráhagytak. Nincs ebben ellentmondás? De van. Ám ez termékeny ellentmondás, amelyet kulturális cselekvéssel lehet feloldani. Mert mit is jelent ebben az esetben a hagyomány őrzése? Egy hajdan volt világból - amely éppen olyan végtelenül összetett, mint amilyenben most élünk - kiemelünk pár fontos személyt, helyzetet, gondolatot, és megpróbáljuk ezeket valamiképpen mintaként kezelni mai gondjaink megoldásában. Ezt azonban „egy az egyben” nem lehet csinálni, mert a történelemben semmi sem ismétlődik. Csak hasonlóságok, párhuzamok vannak, amelyeket fel lehet úgy fogni, hogy igyekszünk tanulni belőlük. Ezért a hagyományt nem lehet másként megőrizni, mint hogy állandóan újraértelmezzük. Ez napi feladat - és amikor így teszünk, az a kulturális cselekvés fontos formája. A 19. század a magyar történelem egyik legragyogóbb korszaka volt; Szent Istváné után talán a legsikeresebb évszázad a magyar történelemben. De pillanatok alatt tragédiákhoz vezetne, ha ma a társadalmi, közösségi problémákról szóról szóra úgy akarnánk gondolkodni és beszélni, ahogyan azt reformkori eleink tették. Amit például Széchenyi István a horvátokról mondott, azt ma nem lehet gyakorlati receptként felhasználni. Azt lehet csak figyelembe venni, hogy ő beszélt a horvátokról, és tágabban a nemzetiségi problémákról, és persze másokkal, Wesselényivel, Kossuthtal együtt - már az 1840-es években rájött arra, hogy baj lesz abból, ha a velünk élő népek igényeivel nem foglalkozunk. De sok más példát is hozhatunk arra, hogy mit is jelent a hagyomány állandó újraértelmezésének követelménye. A Magyar Nemzeti Múzeum a 19. század első felében született, a magyar polgárosodás és a nemzetté válás nagyszerű, alapozó korszakában, és létével, működésével megteremtett egy nagyon fontos hagyományt. Nem egyedül persze hasonló intézmények akkoriban sokfelé alakultak szerte Európában. Amiként azt a múzeumtörténészek manapság gyakran felidézik, a nemzet hőskorában a múzeum különleges „templomként” működött, és megtekintése sajátos rítus volt, amely megerősítette a nemzethez tartozás kvázi-vallásos élményét. Aligha véletlen, hogy a kor uralkodó építészeti stílusirányzata, a klasszicizmus a görög templomok formájába öltöztette ezeket a múzeumokat. Az a múlt pedig, amelyet kiállításain bemutatott, az események kizárólagos, kanonizált értelmezésén alapult, és a modern nemzetállam komoly dotációval segítette az intézményt, hogy maradéktalanul ellássa ezt az „emlékezetpolitikai” feladatát. Amikor valaki megnézett egy kiállítást, akkor valamiféle szertartásban vett részt, aminek során lelkileg átélte a nemzet múltjának sorsfordító eseményeit. Számára egy pillanatra egyidejűvé vált a jelen és a múlt, vagyis lélektanilag hasonlóan katartikus élményben lehetett része, mint egy templomi szertartás résztvevőjének és ennek következtében megerősödött identitásában, a közösséghez tartozás élményében. Nos, ez az a hagyomány, amely napjainkra teljesen összeomlott. Méghozzá nemcsak minálunk - szerte az egész világon. D3 Hát az biztos, hogy a fiatalokat, a huszonéves generáció tagjait manapság nem nagyon érdekli ez a fajta megközelítés, sem a 19. századi múltértelmezés.