Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-10-01 / 10. szám - BÓNIS FERENC: Kodály zenekari dalai
1959-ből való, első feleségére emlékező angol nyelvű gyászkórus, és utolsó műveinek egyike, a Kisfaludy Károly versére komponált Mohács, 1965-ből. Vásárhelyi előadásában valamennyi mű markáns formálásban tárul elénk, karakteres-kontúros témaalakítással, a tartalmi és hangulati kontrasztok kellő kiemelésével. Tolmácsolásából nem hiányoznak a virtuóz elemek sem — a Jézus és a kufárok gyors részei már-már az érthető szövegmondás határán járnak —, ám e virtuozitásra törekvésben mindenkor kitűnő, értő társra talál a nagyszerűen éneklő Rádiókórusban. Ennek az együttesnek nem csupán intonációs tisztasága, plasztikus szövegmondása, ritmikai biztonsága mintaszerű, de a művek minden regiszterében megmutatkozó színbeli kiegyenlítettsége is. Ilyen együttessel élmény lehetett lemezre rögzíteni — de meghallgatni is! — a Norvég leányok virtuóz ember- és tájköltészetét. S milyen megrázó Vásárhelyi és a Rádióénekkar tolmácsolásában az Öregek felvétele! Mily mesteri kifejezése e felvétel a mű drámaiságának, mélységes-mély szomorúságának! S milyen lenyűgöző ívbe feszül az Adykórus — Akik mindig elkésnek — muzsikája ! Szinte hihetetlen, hogy ez a tartalmilag formailag oly teljes és tökéletes kép 33 ütembe belefér! Felemelően szép a két gyászkórus, az említett angol szövegű s az 1947-ből való Sirató előadása is. S ha a Liszt-óda megfelelő sorainak kissé külsőségesen ható „zengetésétől" eltekintünk: ez a produkció is, mint a teljes lemezfelvétel java része, hosszú időre érvényes példája lesz a nagy Kodály-vegyeskarok előadásának. Kodály zenekari dalai Kodály: Két ének, op. 5; Három ének, op. 14; Mónár Anna, Kádár Kata. Előadja Melis György, Simándy József és Szirmay Márta, valamint a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara. Vezényel Lehel György. LPX 11 450. Hungaroton, 1972 E lemez legfőbb érdeme, hogy a közönség figyelmét Kodály zenekari dalaira irányítja. Az utóbbi években ugyanis, a zenekari művek és oratórikus alkotások mellett, a zenekari dalok előadása háttérbe szorult. Valljuk meg: indokolatlanul. Ezek a dalok kétségkívül a szerző főművei közül valók. Maga Kodály is kevés olyan csodálatos partitúrát írt, mint az opusz második darabjáé, a Sírni, sírni, sírni című Ady-dalé vagy a zenekarra átírt, méreteiben is megnövelt Kádár Kata-balladáé. Hű képet fest vajon e lemez Kodály dalköltészetéről? Sajnos nem: előadói tekintetben a felvétel meglehetősen vegyes értékű. A zenekar és Lehel teljesítménye — talán a Mónár Anna előadását kivéve — elsőrangú, pompás tempók segítségével, ragyogó kolorit érzékeltetésével tűnik elénk Kodály útja a Két ének francia gyökerű modernségétől a magyar vers régmúltját a Psalmus szenvedélyével életre keltő Három énekig, a két népballada táj- és emberábrázolásáig, színpadot pótló drámai zenekari költészetéig. A három énekes közül viszont egyedül Simándy felelt meg minden tekintetben feladatának: hangjának szépsége töretlen, kifejező ereje, moduláló készsége magával ragadó, deklamációja igen szép. Megérzik produkcióján, a Psalmus zsoltárosaként volt alkalma, hogy beleélje magát Kodály stílusába. Melis előadásában csak a Berzsenyi-dal, a Közelítő tér klasszicitása, mértéktartása érvényesült; az Ady-dal tragikus pompájából, megrázó és felrázó halálköltésztéből és Mónár Anna monodrámájából vajmi keveset kapunk. Szirmay előadása sokkal differenciáltabb, s valóban drámai tehetséggel felépített; kár, hogy nagyon is „városi", más zenei szférákból eredő hangvétele és szövegmondása, sajátosan zárt éneklésmódja annyira idegenül hat Kodály világában. Végül is elmondhatjuk: ezúttal kiegyenlítetlen produkció került ki a Hanglemezgyártó műhelyéből. De ha