Muzsika, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-12-01 / 12. szám - BREUER JÁNOS: Vásárhelyi Zoltán műhelyében
Vásárhelyi professzor pedagógiájának és művészetének titkait fürkészte októberi zenés műsorainak egyikében a televízió. Magam is ezt tettem, jó két évtizeddel ezelőtt, növendéki minőségben, s körülbelül ugyanarra a következtetésre is jutottam, amire most a kamera. A kórusvezénylés roppant egyszerű dolog: légy zseni, a többi azután megy már, mint a karikacsapás, könnyűszerrel megbűvölöd a kórust, a dalosgárda meg a hallgatóságot. Vásárhelyi Zoltán zseniális muzsikus és ellenállhatatlanul szuggesztív személyiség, műhelytitkainak ez a lényege, minden egyéb másodrendű ehhez képest. De azt azért senki ne gondolja, hogy ez az istenáldotta művész minden képességét ajándékba kapta a természettől. Mert a zsenialitás elengedhetetlen, de nem elegendő. Vásárhelyi, éppen, mert oly dinamikus egyéniség, rengeteget változott, fejlődött, csak amióta én ismerem — erre a tényre helyesen mutatott rá a portréműsor egyik közreműködője, Maklári József. Talán éppen a pedagógiai munka, a Zeneakadémia iskolai énektanár- és karvezetőképző tanszakán kifejtett tevékenysége járult hozzá ahhoz, hogy évek-évtizedek múltán mind tudatosabb művésszé váljék, pontosabban, hogy mind tudatosabban alkalmazza az ösztönös muzikalitás érvényesítésének leghatékonyabb kifejezési eszközeit. Tanári portréjából egyértelműen megértettük, hogy Vásárhelyi — mint minden valóban jelentős művész-pedagógus — hihetetlenül igényes a szakma, a mesterség megtanulható mozzanatainak továbbadásakor. Hogy mire való a karnagy jobb és bal keze, hogy egy-egy zenei hatást milyen gesztus vált ki a legbiztonságosabban, vagy — megfordítva —, hogy egy-egy mozdulatra milyen zenei „visszhang" várható az énekkar részéről, azt meg lehet tanítani és meg lehet tanulni, legalábbis főiskolai szinten. Ha azután a tanítvány megfelelő belső zenei tartalékokkal rendelkezik, ha művészalkat — ne feledjük: Vásárhelyi tanszaka pedagógus-karnagyokat képez —, olyan szilárd alapozást kap, hogy minden eszköze meglesz elgondolásainak szuggesztív kifejezéséhez. Erre jó a szigorú iskola, a legcélszerűbb vezénylő mozdulatok megtanítása. Ez tehát az alap. Vásárhelyi Zoltán művészetét és pedagógiáját azonban tartalom és forma elválaszthatatlan egysége jellemzi. A mégoly célirányos mozdulat sem önmagáért van, hanem a zenéért, a kifejezésért. S miközben erre tanítja a diákjait — a nála végzettek száma alighanem ezrekben mérhető — a gesztust, technikát szüntelen összekapcsolja a tanított konkrét zenemű konkrét jelentésének kibontásával. Ő maga ismeri azokat a varázsigéket, amelyeknek kimondása egycsapásra világossá tehet olyan zenei folyamatokat, amelyeket a kórus esetleg keserves próbák egész során sem értett meg. Persze, nem mágikus szavak ezek a néha elég kurta megjegyzések, hanem olyan jellemrajzok, amelyekből mindenki egycsapásra megérti, hogy miről van szó. „Parole sceniche" — mondják az opera világában, amikor a rendező egy-két szóval olyan egyértelművé teszi a szituációt, hogy ettől minden szereplő egycsapásra megérti, mi a dolga az adott jelenetben. Nos, ezt tudta Vásárhelyi is. Nem elég, ha a kórus tisztán énekel — bár ez sem mellékes — feltétlenül tudnia kell, hogy mivégre teszi. A zenét magyarázni is kell a karnagynak, s Vásárhelyi professzor, aki annak idején munkáskórusok iskoláját járta ki, nagyszerűen érti ezt. A műsorból, amelynek szóvivője természetesen a professzor volt, „Zoli bácsi", a tanításnak nemcsak ez a költőizenei lényege vált világossá, hanem — többé-kevésbé — a kóruskarnaggyá fejlődés folyamata is. A kamera különféle órákra kéredzkedett be s a látottakhallottak alapján — mindezt a saját, húszegynéhány éves emlékeimmel öszszevetve — úgy érzem, hogy ezek a jövendő kórusvezetők sokkal többet tudnak, zeneileg sokkal képzettebbek, mint mi annak idején. S ha arra gondolunk, hogy Vásárhelyi Zoltán főiskolai tanárságának 33. évében — 1942 óta tanít — is hiány van képzett karvezetőben, iskolai énektanárban, a szakmai tudás emelkedő színvonalának kétszeresen is örülnünk kell. Remélem, ezek a ragyogóan felkészült fiatalok nem csak mesterséget, hanem emberséget is tanulnak Vásárhelyi Zoltántól, tanulnak személyes példáján, hogy miként a hegedűvirtuóznak indult művész is tette, ott tevékenykedjenek, • ahol a legnagyobb szükség van zenei tudásukra: iskolákban — s nemcsak Budapesten! —, a kórusmozgalomban, amely a kórusművészettől (Vásárhelyi mutatta meg!) elválaszthatatlan, egyszóval: a zenei közműveltség fejlesztésének legfontosabb posztjain. Breuer János