Muzsika, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1974-12-01 / 12. szám - BREUER JÁNOS: Vásárhelyi Zoltán műhelyében

Vásárhelyi professzor pedagógiájának és művészetének titkait fürkészte októ­beri zenés műsorainak egyikében a te­levízió. Magam is ezt tettem, jó két év­tizeddel ezelőtt, növendéki minőségben, s körülbelül ugyanarra a következtetés­re is jutottam, amire most a kamera. A kórusvezénylés roppant egyszerű do­log: légy zseni, a többi azután megy már, mint a karikacsapás, könnyűszer­rel megbűvölöd a kórust, a dalosgárda meg a hallgatóságot. Vásárhelyi Zoltán zseniális muzsikus és ellenállhatatlanul szuggesztív személyiség, műhelytitkai­nak ez a lényege, minden egyéb másod­rendű ehhez képest. De azt azért senki ne gondolja, hogy ez az istenáldotta művész minden ké­pességét ajándékba kapta a természet­től. Mert a zsenialitás elengedhetetlen, de nem elegendő. Vásárhelyi, éppen, mert oly dinamikus egyéniség, rengete­get változott, fejlődött, csak amióta én ismerem — erre a tényre helyesen mu­tatott rá a portréműsor egyik közremű­ködője, Maklári József. Talán éppen a pedagógiai munka, a Zeneakadémia is­kolai énektanár- és karvezetőképző tan­szakán kifejtett tevékenysége járult hozzá ahhoz, hogy évek-évtizedek múl­tán mind tudatosabb művésszé váljék, pontosabban, hogy mind tudatosabban alkalmazza az ösztönös muzikalitás ér­vényesítésének leghatékonyabb kifeje­zési eszközeit. Tanári portréjából egyértelműen megértettük, hogy Vásárhelyi — mint minden valóban jelentős művész-peda­gógus — hihetetlenül igényes a szakma, a mesterség megtanulható mozzanatai­nak továbbadásakor. Hogy mire való a karnagy jobb és bal keze, hogy egy-egy zenei hatást milyen gesztus vált ki a legbiztonságosabban, vagy — megfor­dítva —, hogy egy-egy mozdulatra mi­lyen zenei „visszhang" várható az ének­kar részéről, azt meg lehet tanítani és meg lehet tanulni, legalábbis főiskolai szinten. Ha azután a tanítvány megfele­lő belső zenei tartalékokkal rendelkezik, ha művészalkat — ne feledjük: Vásár­helyi tanszaka pedagógus-karnagyokat képez —, olyan szilárd alapozást kap, hogy minden eszköze meglesz elgondo­lásainak szuggesztív kifejezéséhez. Erre jó a szigorú iskola, a legcélszerűbb ve­zénylő mozdulatok megtanítása. Ez tehát az alap. Vásárhelyi Zoltán művészetét és pedagógiáját azonban tartalom és forma elválaszthatatlan egysége jellemzi. A mégoly célirányos mozdulat sem önmagáért van, hanem a zenéért, a kifejezésért. S miközben erre tanítja a diákjait — a nála végzettek száma alighanem ezrekben mérhető — a gesztust, technikát szüntelen össze­kapcsolja a tanított konkrét zenemű konkrét jelentésének kibontásával. Ő maga ismeri azokat a varázsigéket, amelyeknek kimondása egycsapásra vi­lágossá tehet olyan zenei folyamatokat, amelyeket a kórus esetleg keserves pró­bák egész során sem értett meg. Persze, nem mágikus szavak ezek a néha elég kurta megjegyzések, hanem olyan jel­lemrajzok, amelyekből mindenki egy­csapásra megérti, hogy miről van szó. „Parole sceniche" — mondják az opera világában, amikor a rendező egy-két szóval olyan egyértelművé teszi a szi­tuációt, hogy ettől minden szereplő egycsapásra megérti, mi a dolga az adott jelenetben. Nos, ezt tudta Vásár­helyi is. Nem elég, ha a kórus tisztán énekel — bár ez sem mellékes — feltét­lenül tudnia kell, hogy mivégre teszi. A zenét magyarázni is kell a karnagynak, s Vásárhelyi professzor, aki annak ide­jén munkáskórusok iskoláját járta ki, nagyszerűen érti ezt. A műsorból, amelynek szóvivője ter­mészetesen a professzor volt, „Zoli bá­csi", a tanításnak nemcsak ez a költői­zenei lényege vált világossá, hanem — többé-kevésbé — a kóruskarnaggyá fej­lődés folyamata is. A kamera különféle órákra kéredzkedett be s a látottak­hallottak alapján — mindezt a saját, húszegynéhány éves emlékeimmel ösz­szevetve — úgy érzem, hogy ezek a jö­vendő kórusvezetők sokkal többet tud­nak, zeneileg sokkal képzettebbek, mint mi annak idején. S ha arra gondolunk, hogy Vásárhelyi Zoltán főiskolai tanár­ságának 33. évében — 1942 óta tanít — is hiány van képzett karvezetőben, is­kolai énektanárban, a szakmai tudás emelkedő színvonalának kétszeresen is örülnünk kell. Remélem, ezek a ragyogóan felkészült fiatalok nem csak mesterséget, hanem emberséget is tanulnak Vásárhelyi Zol­tántól, tanulnak személyes példáján, hogy miként a hegedűvirtuóznak indult művész is tette, ott tevékenykedjenek, • ahol a legnagyobb szükség van zenei tudásukra: iskolákban — s nemcsak Budapesten! —, a kórusmozgalomban, amely a kórus­művészettől (Vásárhelyi mutatta meg!) elválaszthatatlan, egyszó­val: a zenei közműveltség fejlesztésének legfontosabb posztjain. Breuer János

Next