Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám - LUKÁCS MIKLÓS: Galsay Ervin sírjánál
GALLAY ERVIN SÍRJÁNÁL A végső búcsú akkor is fájó, ha idős kollégától kell megválnunk, akinek hosszú életpályája után, öreg korában tesz életútja végére pontot a halál. Még elszomorítóbb az utolsó istenhozzád, ha a sors olyan művészt ragad el körünkből, aki életkorát és művészi képességeit tekintve még sokáig maradhatott volna egyik megbízható tartópillére Operaházunknak. Galsay Ervint mindnyájan úgy ismertük, mint a kötelességtudás, a művészi lelkiismeretesség tiszteletreméltó példáját. Olyan művész volt, aki mindenkor készen állt arra, hogy segítse színházunkat, megmentsen előadásokat, helytálljon kritikus pillanatokban. Rendkívüli muzikalitása, sokoldalúan kimunkált tehetsége már a pálya legelején kitűnt, s az indulásnál megmutatkozó zenei erények jellemezték egész további pályafutását. Hihetetlenül gyorsan és könnyen tanult. Nem ritkán fordult elő, hogy egy-egy szerepre — megbetegedett kolléga helyett — délben kérték fel, s az esti előadáson már hibátlanul elénekelte szólamát, sőt, kéthárom nap alatt még nagy főszerepeket is képes volt megtanulni. Repertoárszerepeiben pedig mindig ő volt az, akire a kollégák bátran számíthattak, ha a színpadon kisebb zökkenők fordultak elő. Galsay Ervin belépései akkor is helyükön voltak, visszaadták a többiek biztonságát is. Bartolo szerepét jóval több, mint száz előadáson énekelte, de sohasem egyformán, sohasem sablonokra építve a figurát, akárcsak többi szerepeit, melyeket gondosan nyilvántartott, és amelyek száma megközelítette a százat. A számok, a statisztikai adatok különben is rendkívüli módon vonzották. Nem csupán saját fellépéseiről készített feljegyzéseket, nyilvántartásában szerepelt összes kollégája is. Pontosan tudta, melyik magánénekesünk milyen szerepet énekelt, hányszor és mikor lépett vele színpadra először. Ugyanígy nyilvántartotta a karmesterek fellépéseit is. Pályafutását abban az időszakban kezdte, amikor még működtek ma már legendás emlékű, egykor világhíres nagy művészeink. Közülük néhánnyal még maga is felléphetett, s az irántuk érzett határtalan tisztelet is hozzájárult ahhoz, hogy kulturális szempontból páratlan jelentőségű kutatásait régebbi korokra is kiterjesztette. Az egész magyar operaművészet háláját érdemelte ki evvel a munkájával, amely — ha valamikor publikálásra kerül — művelődéstörténetünknek ritka becsű dokumentuma lehet. De ezt a rendkívül sokoldalúan művelt, rengeteget olvasott, ízig-vérig kultúrembert — ki az élet minden értékes jelensége, többek között még a sport iránt is élénken érdeklődött — sajnálatosan fiatal korában támadta meg a végzetes betegség. Amikor egészsége fokozatosan romlani kezdett, szinte hősies erőfeszítéssel próbált sorsával szembeszállni. Bár tudta, hogy a fellépésekkel járó idegi megterhelés csak ronthat állapotán, orvosi intelmek ellenére is vállalt egy-egy fellépést, hogy ne kelljen teljesen elszakadnia a forrón szeretett művészi munkától. Egyre csökkenő látásának, mind nehezebbé váló mozgásának korlátait egy-egy előadás tartamára legyőzte az emberi akarat ereje. Míg kollégái aggódó szeretettel figyelték minden mozdulatát, a közönség semmi változást nem tapasztalt. a színpad (MTI Fotó : Keleti Éva felvétele)