Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám - VÁRNAI PÉTER: A képernyő poézise - Ponnelle rendez
42 A KÉPERNYŐ POÉZISE (Ponnelle rendez) Eddig sajnos Ponnelle egyetlen rendezését sem láttam; kollégáim lelkendező beszámolóiból ismertem csak művészetét. Most már mindent elhiszek. Aki a Carmina Buranát így képernyőre álmodta, az valóban korunk legnagyobb operarendezőinek egyike . . . Úristen, hányszor keltünk már fel csalódottan a képernyő elől. Hányszor dühöngtünk egy-egy vagy nagyképűen semmitmondó vagy ügyetlenül sablont sablonra halmozó adás, célját tévesztett „tévé-változat" után. Hányszor átkoztuk a kamera technikai lehetőségeit, ezt az öncélúságra csábító műszaki segítséget; s hányszor hiányoltuk ugyanezeket, ha a rendező a kézenfekvő adottságokkal sem élt! S íme, végre egy tévéadaptáció bizonyítja: van a képernyőnek is poézise, csak tudni kell felidézni. (Elöljáróban és ezúttal — bármilyen paradoxon is — mellékesen: tökéletes a felvétel zenei része is. Lucia Popp, John van Kesteren és mindenekelőtt a fantasztikusan jó, gyönyörű hangú, remekül játszó Hermann Prey éneke, a müncheni rádió ének- és zenekara, a vezénylő Kurt Eichhorn kifogástalan, modellszépségű tolmácsolást nyújt!) Az ember azt hinné, a Carmina Burana tulajdonképpen nem nehéz rendezői feladat. Hiszen a jó zenei előadáshoz más sem kell, mint egy kongeniális koreográfus és jó díszlet meg kosztüm. Jean-Pierre Ponnelle bebizonyítja, hogy ez kevés. Kell még más is, mégpedig a koreográfia, az egyéni színészvezetés, a karakterisztikus és karaktert adó képi megoldás, a jelmez és a díszlet homogén egysége. Egység, amely a művet a maga igazi mivoltában mutatja fel. (S amely egyben jó alaposan megcáfolja a fintorgó, ,,shocking"-ot kiáltó, csak a zenére tekintő, annak innen- vagy onnan-származását kutató kritikusokat, zenetudorokat, akik nem akarják belátni, hogy Orff műveiben a zene csak az egyik összetevő.) Mi hát a lényeg? Ponnelle megmutatja a Carmina pogány életörömét, a vagáns költészet természetközeliségét és erotikáját. Majd minden tételt természeti környezetbe helyez — és milyen szépségesen szép natúrában még a feketefehér kép is elbűvölő, milyen lehet a színes?! —, a tavasz ébredésétől a réti ünnepélyig és a Cour d'amour szerelmi ostromáig. És középpontba állítja az JEAN-PIERRE PONNELLE (Fotó: Neumeister)