Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám - VÁRNAI PÉTER: A képernyő poézise - Ponnelle rendez

42 A KÉPERNYŐ POÉZISE (Pon­nel­le rendez) Eddig sajnos Ponnelle egyetlen ren­dezését sem láttam; kollégáim lelkende­ző beszámolóiból ismertem csak művé­szetét. Most már mindent elhiszek. Aki a Carmina Buranát így képernyőre ál­modta, az valóban korunk legnagyobb operarendezőinek egyike . . . Úristen, hányszor keltünk már fel csalódottan a képernyő elől. Hányszor dühöngtünk egy-egy vagy nagyképűen semmitmondó vagy ügyetlenül sablont sablonra halmozó adás, célját tévesztett „tévé-változat" után. Hányszor átkoz­tuk a kamera technikai lehetőségeit, ezt az öncélúságra csábító műszaki segítsé­get; s hányszor hiányoltuk ugyanezeket, ha a rendező a kézenfekvő adottságok­kal sem élt! S íme, végre egy tévé­adaptáció bizonyítja: van a képernyő­nek is poézise, csak tudni kell felidézni. (Elöljáróban és ezúttal — bármilyen paradoxon is — mellékesen: tökéletes a felvétel zenei része is. Lucia Popp, John van Kesteren és mindenekelőtt a fan­tasztikusan jó, gyönyörű hangú, reme­kül játszó Hermann Prey éneke, a mün­cheni rádió ének- és zenekara, a vezény­lő Kurt Eichhorn kifogástalan, modell­szépségű tolmácsolást nyújt!) Az ember azt hinné, a Carmina Bu­rana tulajdonképpen nem nehéz rende­zői feladat. Hiszen a jó zenei előadáshoz más sem kell, mint egy kongeniális koreográfus és jó díszlet meg kosztüm. Jean-Pierre Ponnelle bebizonyítja, hogy ez kevés. Kell még más is, mégpedig a koreográfia, az egyéni színészvezetés, a karakterisztikus és karaktert adó képi megoldás, a jelmez és a díszlet homogén egysége. Egység, amely a művet a ma­ga igazi mivoltában mutatja fel. (S amely egyben jó alaposan megcáfolja a fintorgó, ,,shocking"-ot kiáltó, csak a zenére tekintő, annak innen- vagy on­nan-származását kutató kritikusokat, zenetudorokat, akik nem akarják belát­ni, hogy Orff műveiben a zene csak az egyik összetevő.) Mi hát a lényeg? Ponnelle megmutat­ja a Carmina pogány életörömét, a va­gáns­ költészet természetközeliségét és erotikáját. Majd minden tételt természe­ti környezetbe helyez — és milyen szép­ségesen szép natúrában még a fekete­fehér kép is elbűvölő, milyen lehet a színes?! —, a tavasz ébredésétől a réti ünnepélyig és a Cour d'amour szerelmi ostromáig. És középpontba állítja az JEAN-PIERRE PONNELLE (Fotó: Neumeister)

Next