Muzsika, 1995 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1995-09-01 / 9. szám - SZABÓ MIKLÓS: Kodály széljegyzetei Bartók kórusműveihez 1.

SZABÓ MIKLÓS KODÁLY SZÉLJEGYZETEI BARTÓK KÓRUSMŰVEIHEZ A zenei filológia történetében rit­ka eset, amikor egy komponista vele egykorú és hasonlóan érett pályatársa mű­véhez megjegy­zéseket, sőt kor­rekciós javasla­tokat fűz, s még inkább, ha az is bizonyítható, melyek találtak elfogadásra, s melyek nem. Ezért páratlanul érdekes az a lelet, melyre Somfai László bukkant 1990-ben: ifj. Bartók Béla birtokában Bartók Béla kórusműveinek a Magyar Kórusnál megjelent első kiadású példányaiban Kodály Zoltán kezétől származó bejegyzések olvashatók. A Gyermek- és nőikarok kétharmadában, vala­mint az Elmúlt időkből című ciklusban talál­hatók ilyen széljegyzetek. Minthogy az előbbi sorozatból még a szerző közreműkö­désével 2. kiadás is készült (ez azonban csak 1942-ben jelent meg), a kettő összeha­sonlításával megállapítható, melyik javasla­tot követte a komponista, s melyiket nem, s ez nem kevésbé érdekes és jellemző mindkét szerzőre. Minthogy az Elmúlt időkből című ciklusból Bartók életében már nem jelent meg újabb kiadás, erre vonatkozólag nincs további összevetési lehetőség. A Kodály-megjegyzések keletkezési idejét két tényező határolja be: az 1. kiadás megje­lenése (Copyright 1937) és a zeneszerző Ame­rikába távozása (1940. október 12.). Az idő­határ azonban tovább szűkíthető. Egyrészt - bár Bárdos Lajos személyes közlése szerint a kiadó még 1936 karácsonya előtt „bőrbe kötött díszkiadást" küldött Kodálynak, s ter­mészetesen a szerzőnek is­­ a megjegyzések egy része arról árulkodik, hogy Kodály nem­csak a partitúra átnézése alapján korrigált, hanem valamilyen élő előadás(ok)on (pró­ba és/vagy hangverseny) szerzett tapasztala­tait is felhasználta. Ez pedig 1937 tavaszánál előbb aligha történhetett. Másrészt Bartók 1939­ szeptember 12. és 1940. július 14. kö­zött levelezett a kiadóval az új kiadásról, sőt erre vonatkozó első levelében már egy elő­készítés alatt álló angol kiadásra is hivatko­zik, tehát erre az időre már feltehetően meg­születtek a kompozíciós változtatások. Somfai László javaslatára utánanéztünk, hogy vajon a Kodály Archívumban (a továb­biakban: KA) nincs-e meg a hiányzó 9 kó­rusmű Kodály-széljegyzetelte partitúrája. A Bárdos Lajos által említett „bőrbe kötött dísz­kiadás" ugyan nem került elő (igaz, eddig még a Bartók-hagyatékból sem), a Kórusmű­vek egy egybekötött Magyar Kórus 1. kiadá­sú példányban azonban ugyancsak láthatók Kodály-bejegyzések, ám ezek ugyanazokban a tételekben fordulnak elő, mint a Bartók-ha­gyaték (a továbbiakban: BH) partitúráiban, sőt a jegyzet általában kevesebb, vázlato­sabb és szűkszavúbb. Úgy gondoljuk, Kodály valószínűleg először ebbe a kötetbe írta be­le megjegyzéseit, majd később átvezette a Bartóknak átadott tételenkénti példányok­ba, és kiegészítette, sőt többnyire indokolta is. A fontosabb esetekben mindkét lelőhely­re hivatkozunk. A vizsgálatba bevonjuk Bar­tók folyamatfogalmazványát is, mert ez az összehasonlítás is több érdekes tanulsággal jár. Az alábbiakban - típusonként csoporto­sítva - sorra vesszük Kodály széljegyzeteit. Kottapéldáink csak a legszükségesebbre szorítkoznak, kérjük, hogy az olvasónak le­gyen kéznél egy ütemszámokkal ellátott Bartók Béla kórusművei című kötet. Prozódia Először lássuk, melyek azok a helyek, ahol Bartók figyelmen kívül hagyta Kodály javas­latait. Két ilyen típust találunk. Az egyik a prozódiával kapcsolatos jegyzetek. Ebben a tekintetben a két szerző különböző elveket követett, így érthető, hogy a javaslatok nem voltak átvehetők. Kodálynál a szöveg, Bar­tóknál a zenei logika volt a meghatározó. A Tavaszi, ütemében a szöveg („munká­ját") valóban 3 egyenletes negyedet kívánna (amint Kodály javasolta a BH partitúrájában), ám e sima mozgás - melyet Bartók a 4. vers­szakra tartogatott - idegen lenne itt. Az erede­ti ritmusképlet kissé perel ugyan a szöveggel, de azáltal, hogy szembehelyezkedik a 3/4-es lüktetéssel, finom változatosságot hoz a pon­tozott képletek sorába, s egyben konstruktív ellenpárja az 57. (s részben a 49.) ütemnek (a nyolcadérték az ütem végére kerül). Ugyane tétel 65. („­vető") és 67. („meg is") ütemében Kodály - szintén a szövegnek megfelelően - éles ritmust javasolt, ám Bar­tók a versszak korai­ karakterét követte, s ezért megtartotta az egyenletes negyedmoz­gást (e záró részben egyetlen pontozott kép­letet sem hallunk). Ugyancsak a szöveghez alkalmazkodás magyarázza a Ne menj el! partitúrájában ta­lálható bejegyzést: az első két hang alatt kis éles ritmust látunk ezzel a megjegyzéssel: „végig ahol kell" (a KA partitúrájában részle­tesebben jelölve). Ez azonban elmosta vol­na a ritmus-konstrukciót (a 2. ütem ritmusa az 1. rákfordítása), s pontozott képletként énekelve a darab molto tranquillo karaktere is módosulna. Bartók talán maga is gondolt arra, hogy valóban életteli, „anyanyelvi" elő­adásban a kórus kissé „m­également"-ként énekelné (saját zongorázása mindenesetre ennek nem mondana ellent, s lehet hogy Kodályt is egy ilyen produkció késztette e variáns-javaslatra). E népzenéből jól ismert képletet hasonló részletezettséggel közli A magyar népdal című könyvében (lásd pél­dául a 39­ dallamot - pedig itt az előadás­mód jelölése is parlandó).

Next