Muzsika, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2007-10-01 / 10. szám - Vadas Ágnes

is - az operaház.) Ezért is szerencsés válasz- f­esztiv­á­lok országszert­e 51 táj mindössze egy azione teatraléval képvisel­ni a zenés játékot, a színpadi műfajt. Az azione teatrale rokon a serenatával, opera is, meg nem is: zenés játék, főúri születésna­pok, esküvők, vendégeskedések - a valódi operánál kevésbé rangos, akár színpad nél­kül is előadható, protokolláris produkciót igénylő - gyakori zenei kísérője. Nos, a Vas­hegyi György és a kitűnő kedvvel muzsikáló Orfeo Zenekar által bemutatott, mindössze négy szereplőt foglalkoztató, kórus és na­gyobb színpadi masinéria nélküli, 1779-ből való L'isola disabitata (A lakatlan sziget) jól illett az adott keretbe. Halmai Katalin, Wierdl Eszter, Kálmán László és Sólyom-Nagy Máté láthatólag élvezte a maga korában oly ran­gos Metastasio szövegkönyvére komponált, nem túl bonyolult és semmilyen váratlan fordulatot nem hozó mű megformálását. A neves librettista (ezt a művét is vagy har­mincan zenésítették meg) meglehetősen közhelyszerű, félreértéseken és személycse­réken alapuló darabját Haydn accompagna­tókban és áriákban, secco recitativók nélkül komponálta meg, a darab ennek ellenére mindvégig lekötötte a hallgatóságot, és le­hetőséget adott az énekeseknek figuráik életre keltésére, a karmesternek pedig a színpadi affektusok légkörének hangulatos felidézésére. Az áriák a darab műfajok kö­zötti helyzete szerint hol a buffo-operák lég­körét idézték, hol a seriák komolyabb, mé­lyebb érzelmi rétegekbe hatoló dallam- és harmóniavilágát. És miután sikerült a sze­relmesek között minden félreértést eloszlat­ni, jóleső derűt hozón zendült fel a finálék szokásos üstdobos-trombitás D-dúrja: „Ó, mily boldogság, ó mily szép pillanat!" (Csak röviden és a történtekhez képest hangsúlytalanul említem meg a két korábbi koncertjén magát hallgatói szívébe lopott Meniker balul sikerült harmadik, kamaraze­nei koncertjét. Francia hegedűs és gordon­kás partnerét korábbi sikeres közös szerep­léseik alapján alighanem ő maga ajánlotta a fesztivál szerkesztőinek, akiknek nem volt okuk nem elfogadni ezt a javaslatot. A trió hegedűse azonban a műsor első felében sú­lyos alkoholos befolyásoltság alatt tűnt álla­m­. [Talán tényleg így is volt.] Mindent sok­szorosan eltúlzott, fortéi recsegtek, intoná­ciója hozzávetőleges, hangképzése recsegő, pontozott ritmusai dupla [dupla? tripla!] pontozások voltak, az akcentusokat nem­csak vonójával emelte ki, de hatalmasakat dobbantva is. A hallgató csak feszengett. A szünetben azután partnerei alighanem meg­próbálták valahogy jobb belátásra bírni. En­nek az lett a következménye, hogy a koncert második felében szinte már jelen sem volt, került sor idén a Budapesten már kétszer is nagy (bár inkább intim, semmint hangos) sikerrel fellépett, Paul Dombrecht által veze­­ tett flamand/belga II Fondamento koncert­ jére. Egy kicsit más ez a zenekar, mint a ré­gizenélés sztáregyüttesei, az Academy of Ancient Music, a 18. század zenekara vagy a Giardino Armonico - amelyek már mind megfordultak Eszterháza falai között. Játékuk telje­sen perfekt, hangszeres felkészültségük, különö­sen a vonósoké, teljesen egységes, láthatólag szin­te mindenki a Kuij­ken-iskolából került ki. Hangzásukat meglehető­sen nehéz jellemezni: an­nak ellenére, hogy zengő és fényes, jólesőn hiány­zik belőle az erőszak leg­csekélyebb nyoma is. Ta­lán éppen azért, mert nem kötelezi őket a nagy névvel járó nagyot akarás, de az is lehet, hogy veze­tőjüknek nagyon határo­zott zenei formálása mel­lett is meghatározóan csendes pedagógusi alka­ta hagy nyomot hangszeres partnereinek já­tékmódján. Feltűnt a fuvola kitűnő szólója és a nagybőgőszólamnak a szokottnál biz­tosabb baszszust adó hangzása. Műsoruk gerincét két, egy­­más közelében, talán két­évnyi különbséggel komponált Haydn­szimfónia alkotta (B-dúr, no. 77; F-dúr, no. 79), mellettük egy D-dúr tétel, amely kora­beli bécsi kiadásán a „Nyitány" címet viseli, holott karaktere inkább finálé jellegű, vala­mikor talán valóban egy szimfóniához ké­szült. Születésének 250. évfordulója adott ismét alkalmat egy Pleyel-mű, egy szenvedé­lyes f-moll szimfónia műsorra tűzésére, és csak sajnálhatjuk, hogy a jubileum múltán Haydn kitűnő párizsi tanítványának és ba­rátjának neve valószínűleg ismét el fog tűnni a műsorokról. (Fertőd-Eszterháza, augusztus 2­6. -szeptember 2.) és amit nem lehetett hallani, az volt még a legjobb. Ez a FELVÉG. ANDREA FELVÉTELE sajátos játékmód azonban nem hatott egyformán a kö­zönség minden tagjára. Megszokásból vagy a trió másik két, jobb sorsra érdemes tagja iránti szimpátiából, derekasan tapsoltak a műsort záró, túlzásokban gazdag Rondo all'ongarese után, amelyet azután menthe­tetlenül követtek a ráadások. A koncert kez­dete óta eltelt már vagy másfél óra, s úgy tűnt, hogy hegedűsünknél helyreálltak a normális muzsikáláshoz szükséges testi­szellemi egyensúly viszonyai, így a Hob. XV.23-as d-moll trió 2-3. tétele már értékel­hető előadásban hangzott el. Most sajnáltuk csak igazán az elszalasztott lehetőség miatt Menikert és partnerét, és persze Haydnt és magunkat is.) A fesztivál tradíciói közé tartozik, hogy a programban legalább egy zenekari hangver­seny is szerepel. És ha már zenekar, legyen külföldi, legyen hírneves együttes, olyan, amelyik lehetőleg mást, többet nyújt a hall­gatóságnak, mint valamelyik hazai társa. így SZÉKELY ANDRÁS Paul Dombrecht 2007 OKTÓBER • muzsika 13

Next