Nagyvilág, 1966 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 3. szám - Színház
SZÍNHÁZ fias kötelességet. Az előadás új módon kapcsolódik a hagyományokhoz: Hanuszkiewicz szakít az évtizedek óta megszokott rendezői felfogással, Wyspianski eredeti elgondolásaihoz nyúl vissza, felfrissíti, aktualizálja a „Lakodalom” eszmei mondanivalóját. Stanislaw Wyspianski sajátos művészetét elemzi a „Wyspianski Hamletje” című vázlat is, amely Jan Kott „A mai Shakespeare” című, igen érdekes könyvében jelent meg nemrég. Ez az írás, amelyet a Shakespeare-kutatók méltatlanul elhanyagolnak, egy eredeti Hamlet-interpretációt állít elénk. „A shakespeare-i Hamlet nyomán önálló drámát sző a kész alakokból és helyzetekből — írja Kott —, mégpedig egy különös színpadon, amely létező és nemlétező egyszerre — hol a valóságos krakkói színházban vagyunk a századfordulón, hol a múlt óriási, megformált színházában.” A krakkói színház Wyspianski munkássága nyomán a világ legjobb társulatainak színvonalára emelkedett. A lengyel színművészetben a múlt értékeinek modern felfogása mindig az újszerűség kritériuma volt, ezt bizonyítja az is, amit Wyspianskiról mondtunk. A lengyel színház nagy megújítói önálló, modern felfogásban vitték színre a drámairodalom klasszikusait. Talán nem véletlen, hogy Leon Schiller sikereire is az tette fel a koronát, hogy felújította Wyspianski krakkói bemutatóit, a modern lengyel színház virágzásának első állomásait. Leon Schiller, a reformszínház második hullámának európai színvonalú képviselője, Wyspianski eszméit vitte tovább. Expresszionista színházat teremtett, Brecht műveit rendezte, de közben nemcsak a híres krakkói bemutatókat vitte újból színre elsöprő sikerrel, hanem a felvilágosodás korának hagyományaihoz is visszanyúlt, és felújította a „Krakkóiak és góraiok” című pompás vígjátékot, amelyet Wojciech Boguslawski, a lengyel Nemzeti Színház első igazgatója írt. Leon Schiller, akinek Craig, Meyerhold, Piscator és Reinhardt mellett a modern színpad formáját és tartalmát köszönhetjük, „Óriási színház” című híres könyvében a monumentális színház megteremtéséről ír. Az „óriási színház” koncepciója olyan színházelméleti elveken alapul, amelyeket Wyspianski munkásságában is megtalálunk. Schiller tanítványai, a legkülönbözőbb technikával dolgozó rendezők — köztük a mai színházi élet olyan prominens személyiségei, mint Kazimierz Dejmek, a Nemzeti Színház igazgatója, és Erwin Axer, a Modern Színház igazgatója — szintén a nemzeti hagyományokhoz kapcsolódnak. Mindegyikük önálló útra lépett, de koncepciójuk Leon Schiller munkásságán alapszik. 1965. november 19-én a fennállásának harmadik évszázadába lépő Nemzeti Színház Slowacki „Kordián”-ját mutatta be, Kazimierz Dejmek rendezésében. Dejmek nevét a középkori misztériumdrámák színrevitele tette külföldön is ismertté. A varsói Nemzeti Színház 1964-ben Párizsban, a Nemzetek Színházában is bemutatta „Legenda a dicsőséges Feltámadásról” című középkori misztériumjátékát, és a „Népművészet és népi hagyományok” díját nyerte el produkciójával. A „Kordián” romantikus dráma. Színpadszerűségéről fél évszázada vitatkoznak. Először 1899-ben került színre, Koturbinski rendezésében, és nagy sikert aratott. Dejmek új rendezése eltér Axer felfogásától és Leon Schiller híres rendezésétől. Schiller annak idején teljes egészében vitte színpadra Slowacki drámai költeményét, minimális rövidítésekkel. A naturalizmus minden nyomát el akarta tüntetni a rendezésből, a forma szintézisét és a szimbolikát állította a helyére, szimbolikus monumentalitásra törekedett — ezt tartotta az interpretáció helyes formájának, ha a legmagasabb szintű költészet tolmácsolásáról van szó. Rendezésében a „Kordián” nem a társadalomtól elszakadt, magányos, álmodozó hős drámája volt. Leon Schiller, a tömegjelenetek nagy mestere igen plasztikusan, a három szint elve alapján oldotta meg ezeket a jeleneteket, követve — mint a színház kommünikéje hangoztatta — „a szláv színház Mickiewicz-féle koncepcióját, amelyet később Wyspianski is átvett”. Axel rendezői felfogása más volt: intellektuális drámát formált a romantikus drámából, ezért a szcenográfiai keretet a minimumra csökkentette. A tömegjelenetek élőképekké merevedtek, amelyekben csak azok léptek fel, akiknek szerepet a szerző adott (a tömeget például nyolc szereplő képviselte, a kórust egyetlen személy). A szí