Nagyvilág, 1968 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 2. szám - Kerekasztal
világra, a természetre rácsodálkozó, s az annak jelképéül nem a legutolsósorban kínálkozó valamit, a női élet festő alkotónak természetmegsokszorozása — és így tovább. A „pajzán ábra" pedig megköti az olvasó képzeletét; míg az a szó, ami helyett a sorba került, az a kifogásolt szó, a maga egyszerű, az orvosi, a törvényszéki s tehát a költői nyelvben is pontos jelölésével nem megkötötte, hanem éppen szabadjára bocsátotta ugyanezt a képzeletet. A termékenység, a születés, az életteljesség stb. irányába éppúgy, mint valóban a pajzánság irányába is. De azt az én képzeletbeli festőmet az olvasó a csínytevő nem-festőtől a finoman és virtuózan erotikus Vértes Marcellig ívelő pályán képzelheti csak el, és nem — mint a tárgy egyszerű és egyenes nével nevezése esetében — a Salvadore Dali tobzódó fantasztikumától Picasso tárgyilagosságáig vagy Siqueiros gyötrődő és profétikus látomásaiig ívelő másik, harmadik, sokadik pályán. Íme, a trágárságnak is bélyegezhető erotikától való félelemben a kép határozottan, mert egyértelműbben erotikus lett. És határozottan és sokszorosan szegényebb. Mindez pedig a prüdériára egyébként nem hajló, csak a prűdekre túlzott tekintettel levő irodalmi lap áldozata volt a prüdéria íratlan törvényének oltárán. Egyetlen szó — de végül is a szavakat vizsgáljuk e vitában. Apróság — de az ilyen vizsgálódáskor a mikroszkóp van olyan jó segítség, mint a távcső. Dehát ki, vagy méginkább mi írja az íratlan törvényeket? A prüdériáét az elmaradottság, a tájékozatlanság, a rosszhiszeműség és a képmutatás. Egyes szavak használatán, de méginkább egyes tárgykörök érintésén, költői taglalásán felháborodó olvasókról rendszerint két perc alatt kiderül, hogy nem tesznek mást, mint felháborodás ürügyén kikéjelgik magukat. Mondanom sem kell: színvonalas és magasrendűen költői írások alkalmából színvonaltalanul és nemegyszer trágárul. Nem feltevés ez, hanem bizonyosság. Két személyes példa: a rádió egyik hivatali szobájába, vagy másfél évtizede, éppen akkor csöppentem be, mikor ott fegyelmi készült. Azért, mert Babitsnak egy gyönyörű Theokritosz-fordítását elmondatták a műsorban, mire tizenöt ipari tanuló közös tiltakozó levele érkezett a rádióhoz. Azt írták, hogy felháborodtak, nekik ez nem kell, és a Theokritosz-idill terjedelmének kétszeresében leírták, hogy mi nem kell nekik — leírták a lebegő és tavaszi zsendülést idézően erotikus Theokritosz-szöveget trágár, de valóban trágár kifejezésektől hemzsegő prózában. A rádióban lepergették előttem a „Szerelmes párbeszéd" hangszalagját, és véleményemet kérték. Máig örülök, hogy nem a lépcsőházban jutott eszembe, hanem ott, egyetlen lehetséges válaszul az az Engels-idézet, amivel a vihart elcsitíthattam: „Valóban itt az ideje, hogy legalább a német munkások megszokják, hogy dolgokról, amelyeket naponként vagy évenként ők is gyakorolnak — természetes, nélkülözhetetlen és igen kellemes dolgokról — ugyanolyan elfogulatlanul beszéljenek, mint a román népek..." Kezdettől fogva kételkedtem persze a tizenöt kamaszfiú levelének spontaneitásában. A másik példa az emlékezetes — és ugyancsak nem spontán indulású — „Antik ekloga"-vita idejéből való. Azok közül, akik Weöres Sándor sokszáz és a magyar költészet sokszázezer verséből csak az „Antik eklogá"-t (vagy azt sem) olvasták, került ki annak az ugyancsak elevendeztetően trágár kifejezésekkel zsúfolt, Weöreshez címzett klapanciának beteglelkű írója, akinek förmedvényét azonos szöveggel — de hol Simon István, hol pedig az én nevemet gépelve alája — stencilen sokszorosítva terjesztették az időtt. De se szeri, se száma az ilyen példáknak. Mindegyik segít meghatározni azt, hogy tulajdonképpen mi is a trágárság. Az, ha az élet szent vagy akárcsak egyszerűen természetes jelenségeit sértő, lebecsülő, kajánul megbotránkoztatni akaró szándékkal jelölik meg. A drasztikus szó olyankor trágár, mikor aljas szándék mondatja ki. Ellenkező esetben csak erőteljes, kifejező, megjelölő. Az a bizonyos b-vel kezdődő ige például lehet, ha sértő szándék mondatja ki, vagy képet föl sem idéző, csak a sértést kifejező indulatszó, vagy — ha a sértegető valóban a szó tartalmára gondolt trágár szó, de lehet, helyettesítő szavakat nem kereső beszélgetésben egyszerűen csak a cselekedetet közlő szó, sőt lehet, egymást nem pusztán testileg, hanem nagyon is áhítatosan szerető szerelmesek ajkán egyenesen gyöngéd kifejezés is. Igaza van Abodynak: a drasztikus szónak esztétikai funkciója határozhatja meg (s igaza van, mint a többi szónak is) elvetendő vagy üdvözlendő mivoltát az irodalomban. S ha ebből indulunk ki, tovább is mehetünk: ahol tiltó szörnyülködések nincsenek, vagy ahol az író ezekkel nem törődik, ott a szó a maga sok-sok funkciója közül bármelyiket betöltheti. Mint Csokonainál, aki amit gondol, le is írja, amit leír, közli is, és aki vaskosság-