Nagyvilág, 1971 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 6. szám - Élő múlt
,,a nyugati világ bajnoka" csak nemzetgyalázó karikatúrát jelentett a kortárs közönség számára. S általában, ez a közönség Synge történeteinek, figuráinak összetevőiből csak az aktuálist, a mindennapokra vonatkozó, illúziótlanul őszinte motívumokat vette észre - éppen azt, amit a szerző maga kevésbé lényegesnek, tünékenynek s ennélfogva elhanyagolhatónak érzett. Poézisét, humanizmusát, a hazai tájat, nyelvet és embert féltő őszinte szeretetét nem látták meg. Egyetlen műve volt csak, amely barátot s ellenséget egyaránt lefegyverzett — a Tengeri lovasok című egyfelvonásos tragédiája. A természet és az ember szembenállásának s az ember kiszolgáltatottságának ez a nagyszerű modern etűdje az elemit és grandiózust, a tárgyiast és az elvontat tökéletes harmóniában állítja elénk. A fiait, férjét, életét sirató Maurya alakja egyszerre szimbólum és valóság - egy élettől megtépett parasztasszony s minden ember bánatának halhatatlan hordozója. Synge megvalósította a maga elé tűzött célt. A didakszis zátonyait elkerülve, költészetté emelte népe mindennapjait, megteremtette élet és művészet ritkán ily tökéletes egységét. Szerencsés művész is volt, mert Írország nyugati partvidékének parasztsága meggyőző miliővel és karakterekkel szolgált neki, miliővel, ahol valóban ősi, elemi egyszerűségükben nyilatkoztak meg az emberélet törvényei, s realitás-erejük megóvta őket attól, hogy művészi témává emelkedve sivár absztrakciókká légiesüljenek. Ezekből az elemi élethelyzetekből indulva többet mutatott meg Synge a huszadik századi ember magányosságából, kétségbeeséséből és vívódásaiból, mint sok más hosszabb életű, több művel dicsekvő kortársa. Magányosság és kétségbeesés, csüggedés és halálfélelem — alapélményei a synge-i életműnek, de a fiatalos vidámság, az ironikus szemlélet s a groteszk iránti fogékonyság harmonikus ellensúlyul szolgál a csüggedés képeihez. Valóban semmi sem idegen tőle, ami emberi, nemes és aljas, szép és csúf egyforma jogú és jelentőségű ebben a mikrokozmoszban. Ő maga úgy érezte, hogy valami démoni erő hajtja az élete sajátos, kétértelmű látomásának irányába, hogy valami sátáni, barbár rokonszenv él benne minden gonosz, minden alantas megértéséhez, elfogadásához. A költészet szépségeinek végső mércéjét Synge számára mindig a zenei harmónia, a zenei tökéletesség adta. Ezt a tökéletességet hajszolta az írott szó képeiben, kifejezéseiben, erejében is. „Minden emberélet egy-egy szimfónia, s így az életnek zenévé, majd a zenének írássá, szoborrá, festménnyé formálása a célja minden igazi művésznek" — mondta. Művészetének tragédiája az, hogy saját élete szimfóniájának csak első tételét írhatta meg. BABUSRA EMLÉKEZVE Mentől jelentősebb egy művészi életmű, annál kevésbé zárul le alkotója halálával. Sőt, akkor kezd igazán növekedni, hatásában, összefüggéseiben és jelentőségében megvilágosodni. Babits, aki oly jól ismerte a nagy életművek titkát, így írt erről „Síremlék" című versében: „Ki fog meg engem? Mint a hal kisiklom, Proteusként változom, és elomlok, mint sima hab." Valóban: mennyi mindent nem tudtak róla életében még azok sem, akik közel álltak hozzá; mennyi mindent elfedtek halála után a záporok, amelyek „sűrűbbek lettek ott, ahol áll", s mennyi minden tűnt szemünkbe másképpen három évtizeddel halála után, amikor mégis leszakad róla egy-egy fátyol! Az évfordulók — ha mást akarunk mondani a tisztelettudó közhelyeknél — arra lehetnek igazi alkalmak, hogy az ilyen nagy életművek egy-egy félhomályban maradt mozzanatára villantsunk fényt. Halálának harmincadik évfordulója egybeesik Bartók születésének kilencvenedik évfordulójával. Ez az egybeesés arra késztethetne bennünket, hogy jobban elgondolkodjunk kettőjük kapcsolatán. Amikor, körülbelül egy évtizede, a Magyar Klasszikusok sorozatában 916 KOCZTUR GIZELLA