Nagyvilág, 1971 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 6. szám - Élő múlt
formálisan is remekíróink közt mutathattam be, Babits igazi kortársait az európai polgári humanizmus olyan nagyjai közt kerestem, mint Proust, Valéry, Thomas Mann, Picasso — s mint „leginkább a rá más vonásokkal is annyira emlékeztető Bartók. Csak éppenhogy ami Bartóknál a népzene volt — az anyanyelv —, az Babitsnak a világirodalom." Persze, lehetett ezt az egybevetést félre is magyarázni. „Hogyan? Hiszen Babits bevallottan is botfülű volt!" Azóta azonban Gaál István gondos tanulmánya felmutatta személyes kapcsolataik fontos emlékeit, amelyekből főképpen Török Sophie Bartók-rajongása halmozott fel számunkra sokat. Előttem is számos részlete megvilágosodott kettejük viszonyának. Főképpen oly ellentétesnek látszó s mégis oly rokon szerepüknek szellemi-művészi életünk fejlődésében. Hadd idézzek néhányat a Bartók-évforduló alkalmából közzétett megemlékezések egyik leghangsúlyosabb cikksorozatának (Vitányi Iváné a Népszabadságban) zárómondataiból. „... az emberiségre nehezedő fenyegetés (a »pokol» ereje) nem kisebb (s nem is sokkal elvontabb), noha a reménység nagyobb. A megoldáshoz azonban napjainkban is csak az juthat el, aki minden gyötrelemmel megtanul szembenézni. Bartók a teljességet ostromolta, s ha valamiben, ebben kell most is tanítványainak maradnunk." Babits, aki „mint forró csontok a máglyán" égett kora iszonyú ellentmondásainak tüzén, ugyanehhez a példaadáshoz, ugyanehhez a tanításhoz jutott el ifjúkorának kihívó, egyénieskedő, polgárvadító kísérletei után. De ebben egyek voltak — szinte még a végigjárt út szakadékait-emelkedőit tekintve is — koruk szinte minden igaz humanistájával, gondolkodó alkotójával. Sokkal tanulságosabb, egyénibb és ezért főként számunkra mélyértelműbb, elkötelezőbb jelentőségű a másik párhuzam, amelynek egykor csupán sejtett igazságában az elmúlt évtized vizsgálódásai végleg megerősítettek. Az említett cikksorozat második nagy tanulsága így foglalható össze: Bartók koncepciójának másik alapelve: „a népművészet és a klasszikus hagyomány alapján álló modern művészet szintézise. Akármelyik tényezőt hagyjuk ki a koncepcióból, sánta lesz az eredmény. A népművészet-kultusz modern művészet nélkül parlagias magyarkodásba vezethet, s a modern művészet öncélú kultusza a közösség művészetétől elszakadva, néptől-idegen akarnokoskodás, végül a klasszikus művészet kultusza a másik kettő nélkül polgári szépelgés." A jelentős magyar alkotó szellemek világában a szintézisnek ez a kivételes igényessége és tágassága nem újdonság: Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, József Attila — hogy csak néhány idevágó nevet említsek — nem érthető meg enélkül. A népnyelvhez mint művészetük anyanyelvéhez ezek a nagyok is úgy jutottak el, ahogyan Bartók a népzenéhez, mint művészetének anyanyelvéhez: az egykorú vagy a klasszikusan európai irodalmon nevelődött »magas« stílusok felől. Hogy milyen úton, milyen célok szolgálatában, s hogy milyen »nép«-hez jutottak el, igen nagymértékben függött annak a kornak törekvéseitől, amelyben éltek. Korának viszonyai, indulatai, hadmozdulatai és legendái határozták meg — s takarták el igen nagy mértékben — azt a viszonyt is, amely a Bartókkal kapcsolatban felvázolt koncepció összetevőit Babits művében egybekapcsolta. Babitsot hosszú ideig a Part pour l'art feltételezett esztéticizmusát követő-megvalósító formaművészként, a néptől idegen, a társadalmi valóság oly ellentmondásos világára legfeljebb a szellemi arisztokrata „világítótornyá"-ból letekintő, vagy a „különös hírmondó" próféta-magányába zárkózó, isteneivel társalkodó költőként volt szokás jellemezni. Ami ebben a jellemzésben klasszikus műveltségének, merészen kísérletező bátorságának elismerése, az nem is szorul vitára, kiegészítésre. Hogy azonban az új magyar népies mozgalmaknak kezdeményezésében, sugalmazásában, védelmében és kibontakozásában is milyen jelentős szerepet játszott, alig vette tudomásul irodalomtörténetírásunk. Életművének idevágó része jóformán ismeretlen, s hogy az ő magyar alkotói és művelődéspolitikai koncepciójában a népi hagyomány és elkötelezettség egyenrangú összetevőként van jelen, s hat a klasszikus és a modern művészet erőivel, ezt nem egy helyen említeni is szinte abszurd kihívásként hat meg. Hogy minderre felfigyeljünk, úgy gondolom, érdemes alkalmat szolgáltat az említett két évforduló egybeesése. Nem lehet itt, a Nagyvilágban feladatom mindennek részletes kifejtése; az alkalom, a hely, de előkészületeim mértéke sem alkalmas erre. Néhány mozzanatra mégis szeretném, mint tanú, mint Babits idevágó gondolatai és művei jelentős részének ismerője felhívni a figyelmet. Arra például, hogy Erdélyi József friss népies hang-