Nagyvilág, 1971 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 6. szám - Élő múlt
maknak kiszolgáltatott emberség sorsának képe. Ezt majd Kafkánál látjuk mágikus erejűvé nőni, és Thomas Mann győzi le „megszüntetve-megőrizve". Velük és a huszadik század harmadik legnagyobb német nyelvű írójával, Bertolt Brechttel, talán nem állítható egy sorba. De a drámában való önkifejezés művészi ösztöneiben élt: a hagyományos színháznak legnagyobb német és egyik jelentős világirodalmi alakja — annak utolsó egyeduralkodó korszakában. De több is, mint ebben az értelemben irodalomtörténet, sok műve élő olvasmány és játszható színház is. Ez a rangja ma. Kisebb, igaz, mint amennyit magának tulajdonított, de egyáltalán nem kevés; az utókor olykor szigorúnak látszik, ha nem a kegyelet, hanem a felismerés hangján szól egy íróról. SALYÁMOSY MIKLÓS JOHN MILLINGTON SYNGE Születésének századik évfordulóján John Millington Synge, vagy ahogy Shaw nevezte őt, az „ír Shakespeare", 187г. április гб-án született egy Dublin melletti községben. Az első pillanatban Shaw megjegyzése túlzónak látszik, hiszen Synge egész életműve egy kötet verset, néhány prózai — inkább dokumentum-jellegű, vallomásos — munkát s hat drámát foglal „csak" magában. Ez a kisívű életmű azonban pusztán indulást jelez. Egy harmincnyolc évet élt fiatal férfi tehetségének első felszárnyalását, nagyszerű kezdést, mely magában hordozza a nagyformátumú művész kvalitásait, s melyet a korán jött halál torzóban hagyott. Írország a tizenkilencedik század végén a nemzeti öntudatra ébredés olyan hőfokú pillanatait élte, mint Magyarország a század első felében. Ahogy nálunk, úgy ott is különös hangsúlyt kapott a nemzeti kultúra, az irodalom istápolása, politikai szervezetek és irodalmi társaságok jelentősége között alig lehetett különbséget tenni, s az ír irodalom reneszánszában előkelő helyet foglalt el az ír nemzeti színház megteremtéséért indított mozgalom. Számos nevezetes személyiség mellett W. B. Yeats és J. M. Lynge neve adott jelentőséget ennek a mozgalomnak, amelyet egy alapjában azonos művészi törekvés tett egységessé. Yeats és Synge egyaránt ellene voltak a didaktikus művészetnek, a tézisszerűségnek, mindketten ki akarták szabadítani az írott szó művészetét a mindennapi élet aktuális kívánalmainak nyűgéből, éppen azért, hogy az élet lényegét fejezhessék ki. Yeats az ír folklór és mitológia ősi szimbólumrendszerének s a modern költészet formakincsének szintézisével megteremtette az ír költői drámát. A yeatsi dráma azonban — végső fokon — elvontságok összegévé vált, egy olyan művész kevesekhez szóló önkifejezésévé, aki szándékosan távol tartotta magát az élet tárgyias problémáitól. Lynge is a modern és a nemzeti szintézisére törekedett. De e szintézis egyik forrása nem Londonban, hanem Párizsban eredt. Itt olvasta Baudelaire, Verlaine és Rimbaud „dekadens verseit", tehetséges muzsikusként szinte begyűjtötte a klasszikus és modern zene kimért és rafinált ritmusait, hangzásait , s ez az euforisztikus párizsi élménysor felszabadította benne az alkotó művészt. Yeats haza invitáló szavainak eleget téve, a modern szépségideáit az ír parasztság kegyetlen törvényű életének szigorú realitásaival kellett, hogy szembeállítsa s egybefűzze, s így költészetének, drámai világának második meghatározó erejű forrása a kemény munkával, nyers, de őszinte humorral, az élet tárgyi valóságának tiszteletével teljes ír paraszti életforma lett. Nem volt sikeres szerző. Legalábbis életében nem. A bigottságig katolikus országban ateista és antiklerikális meggyőződése a kelleténél talán egyértelműbben nyilatkozott meg a Szentek kútja s A bádogos mennyegzője című drámáiban. Az időnként soviniszta elragadtatottságú politikai mozgalmak idején bántó józansággal igyekezett nemzetét az önismeret hiányára ébreszteni, s így Nóra is — A szakadék árnyékában hősnője — s Christy Mahon is, 915 58*