Nagyvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Lux Alfréd: Félszeg magányosok - Lux Alfréd: Félszeg magányosok
feldolgozó üzeme serény munkájának New Hampshire-i hétköznapjait és ünnepnapjait írja le mintegy öt és félszáz nagy és sűrű könyvoldalon a hű barát, John Weelwright. Őszintén szólva: nem mindig érdekfeszítően, néha lankad a tempó, eluralkodik a terjengősség. Nem érvényes ez a bíráló megjegyzés például a „torontói részek”-re. Nevezzük így azokat az 1987-ből keltezett közbevetéseket, amelyek Owen Meany életének - s az USA 1950-es, 1960-as éveinek - leírása folyamán jutnak John eszébe. Ezek nagy FÉLSZEG MAGÁNYOSOK Barbara Pym: Őszi kvartett (Quartet in Autumn). Fordította Zentai Éva. Magvető Könyvkiadó, 1989. Négy idős ember dolgozik egy irodahelyiségben, valahol a Cityben vagy a környékén. Voltaképpen mindegy, hogy hol, mint ahogy az sem érdekes, amit csinálnak. Olyannyira nem, hogy mindvégig kideríthetetlen marad munkakörük mibenléte. (Egy apró információ: kettejük nyugdíjba vonulása után állásuk betöltetlen marad... Sinecura volna? Inkább afféle feleslegessé vált aktagyártás, ami fölött a gépesített ügyintézés megkongatta a vészharangot.) Négy ember - két nő és két férfi - nap mint nap összezárva a sivár falak közé, botcsinálta „közösséggé” koptatva, magányuk falán a megszokás ütötte keskeny résekkel... Mi ebben az érdekes? - kérdezhetné bárki, és feltehetően joggal, hiszen a kisember hétköznapja épp oly banális téma, mint a magány és az öregedés fásult része az igen közeli múlt amerikai politikájára vonatkozik; a kijelentések elmarasztalják azt az álszemérmes stupiditást, amely az elnöki címre pályázó Gary Hart bukását közvetlenül kiváltotta. Elítélik az Irangate-tel kapcsolatos, túlságosan is nyilvánvaló, az akkori elnököt mentő mesterkedéseket, és több egyéb olyan történést, melynek hátterében jól érzékelhető a képmutatás, az amorális vagy immorális politikusok jó erkölcsökre és demokráciára kioktató szónoklatainak hamis pátosza. BALABÁN PÉTER tragikuma, a kettő együtt pedig végképp nem afféle olvasótoborzó szenzáció. És mégis! A befalazott életek apró-cseprő rezdülései, az unalom szülte üresjáratok, az eszelős pótcselekvések oldalról oldalra közelebb settenkednek hozzánk, belénk csimpaszkodnak, rezonanciákat keltenek, ijesztenek, megmosolyogtatnak; egyszóval belekerülünk magunk is ebbe az őszi körforgásba, mert - mutatis mutandis - a kvartett hangjai elháríthatatlan szerepekről dünnyögnek-duruzsolnak. Két hajadon, egy agglegény s egy megözvegyült „karácsonyi nagypapa” szolgáltatja a kamarazenét, szólókkal, duettekkel, tuttikkal, mert azért más-más hangszerek is belejátszanak időnként a magánynak ebbe a kamaramuzsikájába. A kvartett tagjai úgy hozzák szólamukat, hogy a disszonancián túl is érezhessük a kompozíció egységét, s a rideg előadóteremben megkísértsen bennünket a harmónia lehetősége. Azé a harmóniáé, amit inkább vágyainkban hordozunk, semmint a realitásokban, s amely mégis felvillantja a