Nagyvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Lux Alfréd: Félszeg magányosok - Lux Alfréd: Félszeg magányosok

feldolgozó üzeme serény munkájának New Hampshire-i hétköznapjait és ünnep­napjait írja le mintegy öt és félszáz nagy és sűrű könyvoldalon a hű barát, John We­­elwright. Őszintén szólva: nem mindig ér­dekfeszítően, néha lankad a tempó, elural­kodik a terjengősség. Nem érvényes ez a bíráló megjegyzés például a „torontói részek”-re. Nevezzük így azokat az 1987-ből keltezett közbeveté­seket, amelyek Owen Meany életének - s az USA 1950-es, 1960-as éveinek - leírása folyamán jutnak John eszébe. Ezek nagy­ FÉLSZEG MAGÁNYOSOK Barbara Pym: Őszi kvartett (Quar­tet in Autumn). Fordította Zentai Éva. Magvető Könyvkiadó, 1989. Négy idős ember dolgozik egy iro­dahelyiségben, valahol a Cityben vagy a környékén. Voltaképpen mindegy, hogy hol, mint ahogy az sem érdekes, amit csi­nálnak. Olyannyira nem, hogy mindvégig kideríthetetlen marad munkakörük mi­benléte. (Egy apró információ: kettejük nyugdíjba vonulása után állásuk betöltet­len marad... Sinecura volna? Inkább afféle feleslegessé vált aktagyártás, ami fölött a gépesített ügyintézés megkongatta a vész­harangot.) Négy ember - két nő és két férfi - nap mint nap összezárva a sivár falak közé, botcsinálta „közösséggé” koptatva, magá­nyuk falán a megszokás ütötte keskeny résekkel... Mi ebben az érdekes? - kérdez­hetné bárki, és feltehetően joggal, hiszen a kisember hétköznapja épp oly banális té­ma, mint a magány és az öregedés fásult része az igen közeli múlt amerikai politiká­jára vonatkozik; a kijelentések elmarasz­talják azt az álszemérmes stupiditást, amely az elnöki címre pályázó Gary Hart bukását közvetlenül kiváltotta. Elítélik az Irangate-tel kapcsolatos, túlságosan is nyilvánvaló, az akkori elnököt mentő mes­terkedéseket, és több egyéb olyan törté­nést, melynek hátterében jól érzékelhető a képmutatás, az amorális vagy immorális politikusok jó erkölcsökre és demokrá­ciára kioktató szónoklatainak hamis pá­tosza. BALABÁN PÉTER tragikuma, a kettő együtt pedig végképp nem afféle olvasótoborzó szenzáció. És mégis! A befalazott életek apró-csep­rő rezdülései, az unalom­ szülte üresjára­tok, az eszelős pótcselekvések oldalról ol­dalra közelebb settenkednek hozzánk, be­lénk csimpaszkodnak, rezonanciákat kel­tenek, ijesztenek, megmosolyogtatnak; egyszóval belekerülünk magunk is ebbe az őszi körforgásba, mert - mutatis mutandis - a kvartett hangjai elháríthatatlan szere­pekről dünnyögnek-duruzsolnak. Két hajadon, egy agglegény s egy meg­özvegyült „karácsonyi nagypapa” szolgál­tatja a kamarazenét, szólókkal, duettek­kel, tuttikkal, mert azért más-más hang­szerek is belejátszanak időnként a ma­gánynak ebbe a kamaramuzsikájába. A kvartett tagjai úgy hozzák szólamukat, hogy a disszonancián túl is érezhessük a kompozíció egységét, s a rideg előadóte­remben megkísértsen bennünket a harmó­nia lehetősége. Azé a harmóniáé, amit in­kább vágyainkban hordozunk, semmint a realitásokban, s amely mégis felvillantja a

Next