Napi Gazdaság, 1996. augusztus (6. évfolyam, 177-201. szám)

1996-08-16 / 190. szám

14 HkdlfNAPI Nem lett bestseller Gingrich regénye Ez épp elég ahhoz, hogy sajnáljuk Newt Gingrichet. Regényt mert írni olyan időben, amikor olvasni is csak kevesen szoktak regényeket. Az 1945 című scifi-mesét, amelyet a képviselőház elnöke írt két társszerzővel, a legteljesebb érdektelenség övezte. Minden száz példányból, amit Jim Baen, a kiadó szétküldött a világba, 81 visszajött. Mintegy 97 ezer példány fekszik a pennsylvaniai Bristol város egyik raktárában, és Baennek két lehetősége van: bezúzatja a könyveket, vagy talál egy forgalmazót, aki darabonként 1 dollárért megveszi azokat és 2,98 dolláros akciós áruként túlad rajtuk. Mindkét megoldás méltatlan vég az egy éve még oly ígéretesnek tűnő könyv számára. Ritkán kapott még regény ekkora publicitást, a műről olyan lapok értekeztek elismerően és nagy terjedelemben, mint a The New York Times és a The Washington Post. Maga Baen, aki neves scifi-kiadó azonban nem táplált vérmes reményeket, amikor megkötötte a szerződést. A könyv előlege viszonylag szerény, 45 000 dolláros összeg volt, amit egyenlően osztottak el Gingrich, és William R. Forstchen, a társíró, valamint Albert S. Hanser, a szakmai lektor között. Az 1994-es republikánus választási sikert követő hisztérikus napok során, amikor az újságok címoldalain bármi megjelent, amit Gingrich mondott vagy tett, Baen 200 000 példány kiadását is fontolgatta. Aztán csökkentette a számot, de - mint kiderült - nem eléggé. A folytatást Fortress Europa (Európa erőd) címen e hónapban szándékozták kiadni, de ez most már csak terv marad. Különböző elméleteket gyártottak arról, miért bukott ekkorát az Amerikának a Harmadik Birodalom elleni hősi harcáról szóló regény. Fölvetődött, hogy túl borzalmas, ám nem tartja mindegyik szakértő annak, ráadásul néha a sokkoló regények is igen kelendőek. A másik lehetőség, amire Baen is tippel: a HarperCollins, Gingrich To Renew America (Hogy megújhodjon Amerika) című nem regény jellegű művének kiadója tudatában volt annak, hogy a fogyasztók csak korlátozott mennyiségben képesek befogadni Gingrich műveit, ezért tavaly augusztusban a könyv propagandakörútjának szervezőjeként nagy erőbedobással „elhalászta” a későbbi Gingrich-mű potenciális olvasóit is. A To Renew America, amely az 1945-höz hasonlóan tavaly jelent meg, kétségtelenül sokkal jobban szerepelt a regénynél. Első számú bestseller volt. Gingrich számára a regény bukásánál is fájdalmasabb lehetett hogy le kellett mondania korábbi műveinek 4,5 millió dolláros tiszteletdíjáról. Két héttel azelőtt ugyanis, hogy 1995 januárjában georgiai republikánus képviselő lett, megállapodott a HarperCollinsszal arról, hogy két könyvért, egy politikai értekezésért és egy demokráciával kapcsolatos antológiáért fölveszi az említett döbbenetes összeget. Csakhogy ez alkalmat adott a demokratáknak arra, hogy Gingrichet azzal vádolják, hasznot húz politikai kapcsolataiból, ezért aztán kénytelen volt beérni 1 dolláros jelképes előleggel. A képviselőház e bonyodalom kapcsán meg is szavazta, hogy tagjainak tiltsák meg előlegek fölvételét. Gingrich végül is - a pénzügyi helyzetét ismertető 1995-ös beszámolója szerint - az évben „csak” 1,22 millió dolláros honoráriumot kapott a HarperCollinstól, az idén pedig további 282 000 dollárt folyósítottak neki. Ebből kifizette ügynöke 15 százalékos jutalékát, de nem a tényleges bevétel, hanem az eredetileg szerződött 4,5 millió dollár után. Elúszott tehát 675 000 dollár. Gingrich ezután eleget tett azon ígéretének, hogy a dedikált példányok utáni járulékát jótékonysági célokra fordítja. Ennek összege 47 716 dollár volt. A társírónak és kutatónak fizetett díjak, továbbá a könyvreklámozó úttal kapcsolatos kiadások további 140 772 dollárra rúgtak. Ezek után 640 000 dollár maradt, és akkor jön a végső csapás - az adók. A To Renew America múlt hónapban kiadott 300 000 puha fedelű példánya után több pénz szivárog be, de a szerzői jogdíj kisebb, mint a kemény fedeles könyvek esetében, s az ár mindössze 6,99 dollár. A HarperCollins szerint a könyv nem szerepel semmiféle bestseller-listán. E hónapban mindenesetre Baen 110 000 példányt dob piacra az 1945 puha fedeles kiadásából, és reméli, hogy ami 24 dolláros áron megbukott, 6,99-ért kelendő lesz. Igaz, e könyveket nem már nem könyvesboltokban, hanem a szupermarketek és vegyes boltok szélesebb közönségének fogják árulni. (International Herald Tribune) __________VENDÉGVÁRÓ JÓ HELYEK__________ Mint egy ékszerdoboz... Az Országházzal szemben, Budán a Batthyány téren található a főváros egyik legszebb cukrászdája. Bechmann Györgyné üzletvezetővel ülünk a csendes Angelikában. A szó az övé. Angelika napján, 1973 január 27-én nyílt meg a cukrászda. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára létesült. A név eredete: az akkori építtető kedvesét Angelikának hívták. A cukrászda a vízivárosi Szent Anna templomhoz, a plébánia épületéhez tartozik, egyházi tulajdonú. Maga a templom Közép-Európa legszebb barokk értéke. Ezt a részét, ami akkor romokban hevert, eladták az államnak. Adódott, hogy ebben a miliőben egy klasszikus cukrászdát nyissanak, ami olyan, mint egy gyönyörű ékszerdoboz. Évszázadokkal ezelőtt egyemeletes ház állott a helyén. A múlt században kocsma működött itt. De egy időben plébánia, majd papi ruhát varró szövetkezet is volt itt. Ez utóbbi a II. világháború után tönkrement, amikor nem volt igény a termékükre. Én 1980-ig dolgoztam itt cukrászként, majd üzletvezető-helyettesként. 1985-ben kineveztek vezetőnek. Dolgoztam szoros elszámolásban, jövedelemérdekeltségben, szerződésben és vállalkozásban is. A cég 120 üzlete közül ezt próbálták utoljára eladni, de nem sikerült, mivel a pályázók nem tudták teljesíteni a feltételeket. Végül a férjemmel - aki szintén cukrász - családi vállalkozásban szerződés alapján elvállaltam a vezetését. A férjem a hajdani Pichler cukrászatot vezette, onnan jött át. Óvadékot kellett letenni, a bútorokat meg kellett venni, saját műhelyt kellett kialakítani - nem volt könnyű dolog -, s a bérleti díj ma sem kis pénz. 1988-ban elkészült a termelő üzem. Öt évig csak azért hajtottunk, hogy ki tudjuk fizetni a részleteket. Rengetegbe kerül a fenntartása. Például, ha egy barokk fotel lába eltörik, akkor azt külön ki kell faragtatni. Csak így tudjuk fenntartani az antik bútorzatot, a szép miliőt. - Kérem, mutassa be az Angelikát az olvasóknak! - A Kisterem 40 személyes, a nagyterem 70, a harmadik a teaház, 20 vendég befogadására alkalmas. A galérián 140-en, a teraszon pedig 120-an férnek el. - Miről nevezetes az Angelika? - Többnyire a süteményeinkről 80-100 féle készül, frissen, házilag. Specialitásunk a teasütemény. Az első öt évben egy utazási irodával szerződtünk. Reggeliztettünk, uzsonnáztattunk. Sokan az utasok közül süteményt vittek magukkal, s akkor gondoltunk arra, hogy olyan cukrászati terméket kínálunk, ami bírja a meleget és a hideget, valamint több napig (30 napig) eltartható. így született meg az Angelika-teasütemény, amiből 10 féle a választék. Ananászból, más gyümölcsökből olyan tortákat készítünk, amelyek megfelelnek a modern táplálkozási követelményeknek. 13 féle kávékülönlegességet kínálunk, legalább ugyanennyiféle teát, és sok gyümölcssaláta is kapható. - Milyenek az árak? - Háromszáz százalékos haszonkulccsal kell dolgoznom, 70 százalékos árrést alkalmazok, hogy mindent ki tudjak fizetni. Évente kétszer igazítom az árainkat. Vannak olyanok is, akik a nyitás óta járnak ide. Ők az eredeti áron kapnak mindent, ami már a beszerzési költséget sem adja ki. Szóval egy kávé 130, az üdítők általában 180 forintba kerülnek. A sütemények elvitelre 50 százalékkal olcsóbbak annál, mintha itt fogyasztaná el őket a vendég. A törzsvendégek kávébérletet is kapnak - ez 50 százalékos kedvezményt jelent. - Az Angelika úgy vált ismertté Budapesten, mint irodalmi kávéház. Erről hallhatnánk? - 1988-ban én úgy vettem már át a vezetést, hogy itt irodalmi műsorok voltak. Előbb a Radnóti Színpad, majd a Fővárosi Művelődési Ház adta a programot. A sorozat szerkesztője Szentpál Mónika volt. Próza, vers, ének szerepelt a műsoron. 150 író, költő fordult meg itt az eltelt 19 évben. 1992-ben értesítették, hogy az épületet visszakapta az egyház. Megijedtem. Mi lesz a bérlettel? Bármelyik percben mehetek... Ez a mai napig sem rendeződött. A tulajdonjog az egyházé, a bérleti jog a vendéglátó cégé. Velük állok szerződésben, amit hol egy évre, hol kettőre hosszabbítanak meg, 30 napos felmondási határidővel. Nem tudom, hogy végül az egyház miként dönt, marad-e a cukrászda vagy sem, így élünk négy éve, ezért váltam meg az irodalmi sorozattól. Helyette egy képzőművészeti galériát indítottam, Szász Endre alkotásaiból. Egy hónapig élt ez a kedves tárlat. Feljelentettek, hogy nincs jogom ilyet rendezni. Végül az egyik teremben, hivatalosan is engedélyezett kiállításokat láthat a kávézó közönsége Két év óta szeptembertől májusig, havonta egy alkalommal művészek, költők, írók, híres emberek és egy-egy fiatal művész bemutatásával bonyolódik a műsor, amit Gyurkovics Tiborral közösen rendezünk. Forrai G. János BÉCSI SZELET Ünnepi ármányok Javában folynak Salzburgban az ünnepi veszekedések. Először Peter Stein, a játékok színházi vezetője jelentette be, hogy a jövő év őszétől veszi a kalapját, s a továbbiakban rendezőként sem óhajt közreműködni, illetve csak akkor, ha a mindenható főintendáns, Gerard Mortier leköszön állásáról. Azaz legkorábban 2002-ben, eddig szól ugyanis Mortier szerződése. Alig dobta be a híres német rendező a törülközőt, máris akadt követője, tán még nála is híresebb. A milánói Scala zenei főnöke, Riccardo Muti is hátat fordít Mortier-nek. Amíg a „kis belgánál” a marsallhóz, addig Muti nem dirigál több operát, de a bécsi filharmonikusok iránti barátságból és az ünnepi játékok gazdasági főnöke, Landessmann iránti rokonszenvből koncerteket továbbra is hajlandó vezényelni. Két óriásbomba robbant, de a várhatónál jóval kisebbet szólt, különösen az első. Ahogyan a helyi ügyekben különösen járatos Salzburger Nachrichten kommentálta, nem sír a város Stein után. A német rendezőt Mortier hívta meg Salzburgba 1991-ben (miután az eredeti jelölt, Claus Peymann a bécsi Burgtheater élén maradt), hogy európai szintre emelje az ünnepi játékok nem zenés darabjainak előadását. A csodatévőnek beharangozott Stein Shakespeare Julius Caesarjával indított a helyi lovasiskola épületében, s az osztrák kultúrsajtó annyira feldícsérte, hogy a német kritikák fanyalgását senki sem hallotta meg. Az évente megajánlott 70 millió schillinges költségvetést a mester - művészi magasságokba hágva - túlszárnyalta, darabjaira nem voltak kíváncsiak a nézők, igyekezete, hogy a nézőszámot megháromszorozza, nem hozott sikert. A tavaszi számvevőszéki vizsgálat tovább apasztotta híveinek számát. Kitudódott ugyanis, hogy 1991 óta - hála királyi szerződésének - 18,5 millió schillinget vágott zsebre Salzburgban. Színigazgatóként évi 1,8 millió dukál neki, rendezésenként 1 millió schilling évi 10 százalékos emeléssel, felújításonként további félmillió, a színdarabok feldolgozásáért összesen még 6 millió. Ezek után Mortier azt ajánlotta neki, hogy miután úgyis tele van egyéb megbízásokkal - Faustot rendez Berlinben, Moszkvába szaladgál -, maradjon csak rendező. Stein megsértődött, Mortier meg sajnálkozik, de már a jövőre gondol: semmiképpen sem akar Stein helyébe művészt utódnak - sem rendezőt, sem színészt. Inkább egy első osztályú szervezőt, Riccardo Muti jó érzékkel követte a steini utat. Sietve szakított az intendánssal, mondván, hogy az szörnyűségeket nyilatkozott róla a világsajtóban, s korlátozta művészi szabadságát. Mortier mindössze annyit jegyzett meg a Süddeutsche Zeitungnak, hogy a Titus és a Traviata után már egyeztetni kell Mutival: bele merjenek-e vágni közösen egy operába. A híres olasz valójában már évek óta alig szerepel Salzburgban: idén mindössze két Beethoven-koncerten vezényelte a hozzá szenvedélyesen ragaszkodó filharmonikusokat, akikkel Mortier tavaly húzott ujjat, túl drágának minősítve az amúgy nagyon elfoglalt zenekart. F. Zs. MOSZKVAI MOZAIK Ebben az országban csak végső kétségbeesésében foglalkozik bárki is termeléssel. Akinek van egy csöpp kis esze, az árut vagy pénzt forgat - foglalta össze az utódszovjet helyzetet útitársam, akivel az egyik közel-keleti turista- és bevásárlóparadicsomból visszafelé szóba elegyedtünk egy dugig tömött Aeroflot gépen. Turisták csak mi voltunk barátainkkal négyesben, a többiek mind profi bevásárlók, akik hatalmas batyukkal tértek vissza az orosz fővárosba. Látszólag magánemberként jöttek, a valóságban azonban kereskedőcégek megbízásából vittek be „saját fogyasztásra" az aranytól a bútoron át a parfümig mindenféle Oroszországban kelendő terméket vám- és áfa-mentesen. A kétezer dolláros személyenkénti beviteli határt az orosz vámosok igen lazán kezelték, amiben néhány jól elhelyezett százdolláros is igen nagy szerepet játszott, és hamarosan a legnagyobb batyuk is átkeltek a vámvizsgálaton. A szovjet utódállamokban ma tömegével működnek az „ingázó” kereskedők, számuk csak Oroszországban több millióra tehető, és az orosz kabinet mintegy 1 milliárd dollárnyi bevételt remél szigorúbb megadóztatásuktól. Augusztus elseje óta ugyanis csak ezer dollárnyi terméket vihetnek be fejenként, a többire egységesen 34 százalékos vámot kellene fizetniük - de a sok légi vihart és határt megjárt bennfentesek szerint ettől csak a vámosok zsebe duzzad majd és nem az államkassza. A népszerű szovjet viccek tanulsága szerint a szomszédos ukránok sem mennek a szomszédba egy kis furfangért, ha valamit el kell adniuk. A legújabb ukrán umbuldák egyike megoldja azt a problémát, hogy miként lehet eladni az egyébként hivatalosan el nem adható földeket. A megoldás rendkívül egyszerű, a telekre csupán egy fészert kell építeni, a tákolmány azonnal eladható, és vele együtt a földterület is. Azt persze már senki sem ellenőrzi, hogy csupán egy összkomfortos kutyaólat adtak-e el, vagy egy ténylegesen használható építményt. A kiváncsiak kedvéért azért érdemes megemlíteni: Kiev belvárosában az egyébként el nem adható földterület négyzetmétere 400 dollárért vehető meg, de a külvárosban már 80 dollárért is hozzá lehet jutni egy-egy kutyaól kertjéhez. Sz. M. Utódszovjet umbulda 1996. augusztus 16. LONDON BRIDGE Gyarapodó „focimilliomosok” A londoni tőzsdén lassan már a labdarúgó klubok részvényei számítanak a legbiztosabb befektetésnek: az első ligában szereplő klubok az elmúlt fél évtizedben a televíziós közvetítési díjaknak, kereskedelmi tevékenységüknek, a borsos jegyárak ellenére is lankadatlan szurkolói kedvnek és a különböző szponzori és hirdetési bevételeiknek köszönhetően pénzügyileg „megszívták” magukat, és átlag feletti hozamot biztosítanak részvényeseiknek. Elemzők szerint a napokban megkezdődött angol labdarúgó-bajnokság végére a „focimilliomosok” még gazdagabbak lesznek, mivel a játék töretlen népszerűségnek örvend a szigetországban, és a kiemelkedő játékosok vételárának csak a csillagos ég szabhat határt. Leslie Silver, a Chelsea volt tulajdonosa 4,5 millió fontot kasszírozott, amikor a múlt hónapban megvált érdekeltségétől. Néhány hónappal korábban Martin Edwards 21 millió fontért adta el a Manchester United mögött álló családi holding egy részét. Ahhoz, hogy egy-egy csapat főbb részvényesei learassák befektetésük gyümölcsét, az sem szükséges, hogy a klubot jegyezzék a tőzsdén: a Liverpool 57 százalékával rendelkező David Moores két évvel ezelőtt 565 fontot fizetett a részvények darabjáért, amelyek ma a tőzsdén kívüli kereskedelemben 3500 fontot érnek. A tőzsdei bevezetés mindazonáltal egyre több klub számára jelent vonzó alternatívát, hiszen az új részvények kibocsátásából befolyó összeget további fejlesztésekre és új játékosok megvásárlására fordíthatják. Ráadásul a meglévő tulajdonosok is könnyebben készpénzre válthatják érdekeltségüket. A Newcastle United már be is jelentette, hogy részvényeit bevezeti a tőzsdére, és az új részvényeket lejegyző befektetőktől befolyó 80-120 millió fontot új stadionjának építésére fordítja. Hasonló lépésre készül a Sunderland és a Leicester is. Elemzők szerint az idei ősz a legalkalmasabb pillanat a tőzsdére menetelre: a nyári Európa-bajnokság tovább fokozta a labdarúgás iránti érdeklődést, és az előrejelzések a tavalyinál is zsúfoltabb stadionokat, nagyvonalúbb szponzorokat és élénkebb hirdetési keresletet jósolnak. Ami ennél is fontosabb: az első liga mérkőzéseinek közvetítési jogát óriási összegért megvásárolta a BSkyB műholdas csatorna. Miközben az élvonalban röpködnek a milliók, a három alsóbb osztályban szereplő csapatok egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdenek, és a kisebb klubok néhány éven belül kiszorulhatnak a profik közül. A Deloitte & Touche tanácsadó cég elemzői szerint az élvonal és az alsóbb osztályok közötti szakadék mára áthidalhatatlanul szélesre bővült. A héten nyilvánosságra hozott elemzés szerint az 1994/95-ös szezonban az alsóbb osztályokban szereplő 72 professzionális csapat veszteségeinek 40 százalékát fedezték a játékosok eladásából származó bevételek, tavaly viszont ennél jóval kisebb volt az arány, és az idei átigazolási szezonban mindössze egyetlen milliós nagyságrendű üzletre került sor, a Leeds és az alsóbb ligában szereplő Charlton Athletic között. Both Vilmos (BBC World Service)