Napi Magyarország, 1998. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-20 / 168. szám

\ I í \ vs­m­N­­ | y\ N­V.\ Az elmúlt négy évben a kormány­­ igyekezett kisajátítani a hazánk és a szomszéd országok közötti „nagy békél­­­­tető” szerepét, s ezen nincs is mit csodál­­■ hozni, hiszen mi mással magyarázhatná­­ a határon túli magyarok jogvédelméből szerzett siralmas bizonyítványát, mint azzal, hogy ez a jó szomszédi kapcsola­tok ára. Valamit valamiért. Sokan joggal kérdezik, hogy legitim-e az ilyen ma­gyarázat? Most kérdezzünk mást, azt, hogy igaz-e? Az MSZP 1994-es választási ígéretét, hogy rendezi kapcsolatainkat Romániá­val és Szlovákiával két alapszerződés for­májában próbálta valóra váltani. A ma­gyar külpolitika irányítói arra voltak büszkék, hogy a szlovák-magyar szerző­­­­dés betartásáért küzdöttek. Volt is miért küzdeniük, mert az egyezségből minden fajta garancia kimaradt. Ennek beismeré­seként egy időben sűrűn elhangzott, hogy a szerződések kisebbségpolitikai végre­hajtása akadozik, viszont minden más té­ren jól megy az együttműködés. Az ilyen megjegyzések azonban az esztergomi híd tervének abortálódása után elmaradoztak. Igaz, a román-magyar alapszerződés részben Constantinescu hatalomra jutása, részben a szerződés elvárásainak teljes igénytelensége miatt valamivel könnyeb­ben működik, mint a szlovák-magyar, de egy-egy romániai koalíciós válság elég, hogy még ennek végrehajtásán is csorba essen. Az alapszerződések megkötése te­hát igazi kudarctörténet. Önmagában véve emiatt még nincs mit keseregni, hiszen a végeredmény a fontos. De mi a végeredmény? A kisebb­ségek kárára tett áldozatoknak köszönhe­tően javult-e a Magyarországról alkotott vélemény a szomszéd országokban? Ma semmivel sem ír kevésbé negatív hang­nemben a szomszéd országok többségi sajtója Magyarországról és a magyarok­ról, mint az Antal­l-korszakban. Csak ép­pen 1994 előtt ugyanezért az eredmény­telenségért sokkal kevesebb áldozatot hoztunk, mint 1994 óta. A média hangján kívül a közvélekedés sem jobb ma ha­zánkról a velünk határos országokban, mint korábban. Romániában a demokra­tikus kormány hatására lassan javulni kezdett ugyan Magyarország megítélése, de ezt a folyamatot tökéletesen derékba törték leköszönt miniszterelnökünk fö­lösleges kijelentései a vízumkényszer be­vezetéséről. Miközben például a lengyel kormány úton-útfélen fogadkozik, hogy utolsó töltényig harcolni fog a keleti szomszédokkal szembeni vízum alkal­mazása ellen (pedig Schengen nyomásá­nak Lengyelország sem képes ellenállni), addig a mi orszá­gunk vezetői már most kilátásba helyezték az ilyen „áldásokat”, pedig a probléma egyelőre nem is aktuális. Az 1994 és 1998 közötti idő­szak magyar szomszédsági poli­tikájának mérlege tehát nem­hogy nem pozitív, hanem elke­­serítően negatív. Kérdés, meny­nyiben tud kedvezőbb jövőt kí­nálni a mostani kormány. Csak annyiban, hogy nem hajlandó fölösleges áldozatokra a kisebb­ségek rovására, vagy pedig a jószomszédság területén is ered­ményekkel kecsegtethet? A környező államokkal ki­alakítandó jó viszonyt az ellen­zék és a kormánypártok egyfor­mán az első számú feladatok között tartják számon. Az egy­kori német „Ordnung muss sein” mintájára a magyar külpo­litikában ma a „Frieden muss sein” doktrína körüli konszen­zus uralkodik. A közös elv moti­vációi azonban nem teljesen azonosak, s ennek a következményekre is hatása van. Az MSZP és az SZDSZ érvelése lényegében kimerült abban, amit a Fidesz-koalíció sem tagad, hogy a szomszédsági kapcso­latok tehertétele nem zavarhatja Magyar­­ország euroatlanti integrációját. Az MSZP-SZDSZ kormány ebből azt a ta­nulságot vonta le, hogy minden áron és feltétel nélkül teljesíteni kell az EU és a NATO napi elvárásait ezen a téren (is), így születtek az alapszerződések. A jobb­közép pártok következtetése szerint vi­szont hosszú távú stabilitást kell teremte­ni környezetünkben, akár a nyugati napi sugallatok ellenében is, mert a térség jól kiszámítható nyugalma tesz minket iga­zán alkalmassá az EU-tagságra. Az Orbán-kormány számára ez fon­tos, de nem egyetlen motiváció. Legalább ilyen lényeges a magyarok és sremjínok, magyarok és szlovákok, magyarok és szerbek sok évszázados termékeny együttélésének folytatása, a magyarság felelőssége szomszédai iránt, a határon túli magyarok jóléte stb. Éppen ezért jobboldali megközelítésben akkor, és csak akkor beszélhetünk biztonságos eu­rópai beilleszkedésről, illetve kiegyezés­ről szomszédainkkal, ha az utóbbiba min­den érintett nemzeti és nemzetiségi kö­zösséget bevonunk. A leköszönt koalíció szemmel látható­lag választási kényszert érzett: azt hitte, hogy vagy jó szomszédi kapcsolatokat kell ápolnia, vagy a nemzetiségi jogokat védenie, a kettő együtt nem megy. Nem teljes következetességgel, de többnyire az előbbit választotta. Tisztelet persze annak a maroknyi kisebbségnek, amely teljesen esélytelen küzdelmet folytatott az SZDSZ-ben és az MSZP-ben ez ellen a választás ellen. A jobb­közép gondolko­dás szerint ezzel szemben a jó szomszéd­ság és a kisebbségi jogvédelem elválaszt­hatatlan egymástól. Nem is két fogalom ez, hanem egy. Szomszédaink ugyanis mindaddig rettegni fognak Magyaror­szágtól, amíg azt látják, hogy a magyar kisebbségnek oka van „fellázadni”. Ép­pen ezért a kisebbségi jogok megalkotása nem legyőzése szomszédainknak, hanem a velük közös győzelem záloga. A szom­széd nemzetek, a magyar kisebbségek és Magyarország­­ csak ez a három erő, és csak együtt képes félelmektől, s éppen ezért feszültségektől mentes Közép-Eu­­rópát teremteni. Miért nem értette és miért nem érti ezt a leváltott MSZP-SZDSZ kormány? Fel­tételezem, hogy azért, mert a programsze­rűen vállalt jó viszonyt leszűkítették a szlovák illetve román és a magyar kor­mány jó viszonyára. Márpedig amikor nálunk az MSZP és az SZDSZ hatalomra jutott, akkor Romániában Iliescu, Szlová­kiában Meciar uralkodott. A Horn-kabi­­net az ő feltétlen támogatásukkal vélte el­érni a „történelmi megbékélést”. Ez totá­lis melléfogásnak bizonyult. Magyaror­szág messzemenő segítséget nyújtott mindkét országban egy-egy szélsősége­sen magyarellenes politikusnak, ami ele­ve lehetetlenné tette a megbékélést. Per­sze, a legjobb diplomatával is megesik, hogy téved, de 1994-ben már Iliescuról is, Meciarról is világosan tudni lehetett, hogy hogyan viszonyulnak a magyar kér­déshez. Teljes naivitás volt azt remélni, hogy ingyen osztott magyarországi támo­gatás fejében, úgymond megtáltosodnak. Unikum lettünk, hiszen aligha akad még egy olyan ország a világon, amely teljes következetességgel saját támadóit része­sítette volna diplomáciai kedvezmények­ben külföldön. Pedig mindkét országban akad európai profilú, demokratikus erő, akit nemcsak saját érdekünkben, hanem szomszéd nemzeteink érdekében is támo­gatni lehetne. Romániában a demokrati­kus kormányon kívül ott van az olyan független politikai mozgalom, mint a Smaramba Enache vezette Pro Európa. Szlovákiában Carnogurski saját országa jobb európai megítéléséért akár a nagy­marosi kérdésben is kész lenne elfogadni a nekünk kedvező hágai ítéletet. Meciar és Iliescu segítése mindamel­lett nemcsak a magyar érdekekkel ellen­kezett. Mindkét személyiség neve egy­­egy olyan politikai tábort fémjelez, amely hátráltatja, sőt, Szlovákia esetében telje­sen meg is akadályozza saját országát a nyugati felzárkózásban, s éppen ezért oroszlánrészt vállal Közép-Európa desta­­bilizálásában. Úgyhogy a Horn-i külpoli­tika (nem céljaiban, de gyakorlatban) szlovák-, román- és stabilizációellenes volt. Az ilyesmiért szomszédaink körében aligha illet minket hódolat. Ehhez képest meglehetősen rossz száj ízű tréfa, amit Horn Gyula számos hasonló előzmény után nőnapi TV-interjújában is megtett az idén, hogy ő vádolta a Fideszt hazardíro­­zással a szomszédsági politika terén. Mire támaszkodhat a jövőben egy olyan kormányzat, amely szeretné korri­gálni a most uralkodó külpolitika baklö­véseit? A diplomáciai sikertelenségek el­lenére az elmúlt négy év során a hazai el­lenzék, a határon túli magyarság és a szomszéd országok többségi tár­sadalmát képviselő demokraták közös jövőképének kialakítáásáért több mű­helyben folyt komoly és eredményes munka. A Fidesz erdélyi, kárpátaljai, fel­vidéki szabadegyetemein hazai politiku­sok s az adott ország többségi, illetve magyar kisebbségi vezetői együtt körvo­nalazták a megegyezés lehetőségeit. Az MDF a Közép-Európai Demokrata Fóru­mokra a térség országainak konzervatív pártjait hívta meg a végek Magyarságá­nak képviselőivel együtt, hogy közösen egyengessék hazánk és szomszédaink út­ját az Európai Unió felé. A mérsékelt ellenzék tehát megmutat­ta, hogy képes megteremteni az összes ér­dekelt fél bevonásával a jó szomszédi együttélés és a hosszú távú stabilitás szükséges feltételeit. A jövő bölcs kormá­nya erre az alapra igen kiegyensúlyozott és kiszámítható külpolitikát építhet, ha Magyarország és szomszédai jó viszo­nyának koncepcióját a határon túli ma­gyar közösségek vezetőivel együtt alakít­ja ki. A koncepció leglényegesebb össze­tartó eleme nyilvánvalóan Magyarország környezetének lehető legbiztonságosabb nyugati integrációja, amiben nemcsak a magyar kisebbségek és Magyarország ér­dekeltek, hanem szomszéd országaink is. Megvannak tehát a csírái az összefo­gásnak a szomszéd nemzetekkel a közös európai jövő érdekében. Adottak egy olyan stabil szomszédsági politika alap­jai, amely a magyar kisebbségek támoga­tásán nyugszik. A SZERZŐ TÖRTÉNÉSZ L' Szesztay Ádám Magyar szomszédsági politika 1994-1998 A leköszönt koalíció választási kényszert érzett Fotó: Tatum Attila ­1 1998. július 20., hétfős * Mindig ezek a keresztények... Nem árt rendszeresen bekukkanta­ni a nagy, manipulatív hazugságok mögé. Például a baloldali és liberális sajtó lelkesen sulykolja a közönségbe, hogy Észak-Írországban a katolikusok és a protestánsok gyilkolják egymást. Mintha vallásháborúról volna szó, a keresztények szokásos gyalázatossá­gainak egyikéről. Ezt megszoktuk tő­lük, de több a soknál, hogy a mi újsá­gaink is átveszik tőlük a­­ mit is? A hírt? A szóhasználatot? Észre sem ve­szik, hogy pontosan ugyanazt a követ fújják, amit politikai, elvi és talán szellemi ellenfeleik. Anélkül, hogy elmélyednénk az ír-angol viszony részleteiben, nem vi­tás, hogy Észak-Írországban nem val­lásháború zajlik. Dióhéjban összefog­lalva a valóság az, hogy a kelta eredetű írek belső viszályát kihasználva II. Henrik angol-normann király 1171-ben megszállta a szigetet. Azóta tart az írek függetlenségi háborúja az irgal­matlan idegen elnyomás ellen. Ennek VIII. Henrik és utódai idejében lett val­lási színezete, amikor az angol egyház elszakadt Rómától, majd előbb a luthe­ri, majd a kálvinista nézetek hatása alá kerülvén kialakult az anglikán-protes­táns felekezet. Tudniillik, az írek döntő többsége nem volt hajlandó az új hitre térni. Az ír nemesség birtokait először Vill. Henrik kobozta el, s osztotta szét az angol megszállók között. A birtok­rablás még a katolikus melléknévvel felruházott Tudor Mária idejében is folytatódott. Mint ismeretes, Tudor Mária megpróbálta visszavezetni biro­dalmát az anyaszentegyházba. Ez azonban csöppet sem zavarta őt angli­kán elődei művének befejezésében. Az írek-katolikusok számtalan véres bru­talitással levert szabadságharcot vív­tak. Természetesen gyakran szövetkez­tek az angolok ellenségeivel. Például a spanyolokkal a XVI. században II. Ja­kab mellett álltak a III. Orániai Vilmos elleni háborúban, a francia forradalom idején is többször fölkeltek, sőt a két világháborúban is a németek szövetsé­geseit támogatták, noha semlegesek maradtak. Iszonyú kollektív bünteté­seket kellett elszenvedniük, az ango­lokhoz képest az osztrákok amatőrök­nek tekinthetők. Például az írek 1705 és 1782 között törvényen kívülieknek számítottak, annak minden következ­ményével együtt. Csak 1828-ban let­tek egyenjogúak a protestánsokkal­­ angolokkal. Írországnak 1921-ben si­került kivívnia függetlenségét. Észak­írország Nagy-Britannia része ma­radt, vegyes, jobbára angol eredetű protestáns és ír-kelta katolikus lakos­sággal. Talán mondani sem kell, hogy az előbbiek töltik be a vezető társadalmi és gazdasági poz­íciókat és ők ragaszkodnak ah­hoz, hogy a tartomány Nagy- Britannia része maradjon. A vil­longások hátterében tehát egy több mint nyolcszáz esztendős gyarmati, illetve függetlenségi háború áll, annak összes követ­kezményeivel. Amit tehát vallásháborúnak állítanak be, az lényegében nemzeti fölszabadítási mozga­lom. Hasonlít a magyar történe­lemből ismerős szabadsághar­cokhoz. Ezeknek is jócskán akadt val­lásháborús színezete: a katolikus osztrák hatalom el­len a kálvinizmus „magyar val­lássá” lett. A képlet sosem volt olyan tiszta, mint Írországban. Nálunk elsősorban magyarok harcoltak osztrákokkal, kuru­cok labancokkal. A Rákóczi­­szabadságharcban túlnyomó­­részt protestáns tömegek küz­döttek, ám maga a nagyságos fejedelem buzgó katolikus volt. Éppen a mi némileg hasonló történelmi tapasztalatainkból okulva kellene a mai kuruc lap­­szerkesztőknek jobban ügyelni­ük arra, hogy ne vegyék át kri­tikátlanul a labanc kollégák mi­nősítéseit. tv Czakó Gábor Az angol reformáció képi megjelenítése. Vili­ Henrik kijelöli utódját, a fiát, a későbbi VI. Edwardot. A pápából minden erő elszállt, Cranmer, az egyházi reformot támogató érsek a herceg mellett ül mint tanácsadó (Forrás: A kereszténység története, 1996.) . Vélemény Jfajd MAGYARORSZÁG * 7 Willy Ziller: Piacgazdasági kiskáté A szabadelvű rendszer ismérvei A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Svájci Menedzserközpontjának fordí­tó diákműhelye ültette át magyarra ezt a - ná­lunk bízvást hézagpótlónak számító - tájékoz­tatót, melynek írója a korszerű liberális gazda­ságszervezés eszményeivel ismertet meg. Willy Zeller a Neue Zürcher Zeitung rovatvezetője volt, hozzáértése vitathatatlan, szándéka egyér­telmű: szeretné bizonyítani az általa képviselt nézetek helyességét a konzervatív és szociálde­mokrata elképzelésekkel szemben. Nem tudom, vitairata meggyőzi-e a más el­veket vallókat, a szabadelvűt viszont némi töp­rengésre készteti: mennyiben szólhatunk egyál­talán tiszta elméleti modellekről? A szerző ma­ga is hangoztatja, gyakorlati alkalmazásuk so­rán olyannyira keverednek a különféle elemek, hogy már „konvergenciáról” beszélhetünk, na­gyon nehéz megállapítani egy-egy szisztémá­ról, hogy mennyiben nevezhető még ilyennek vagy olyannak. Legföljebb az egyes összetevők arányeltolódásából következtethetünk a modell elméleti-politikai színezetére. Külföldi olvasóját mellbevágja az a - hely­béli szemében talán fel sem ötlő - ellentmon­dás, hogy a par excellence szabadelvű Svájc és az (állítólag) liberális elveken kiépült nemzet­közi gazdasági és politikai együttműködés­rendszerek szembekerültek egymással. Mind Zeller szövegének, mind Odor László volt svájci nagykövetünk kitűnő magyarázatainak refrénje, sajátos helyzeténél fogva Svájc kivé­tel. Nem csatlakozik az EU-hoz, nem lép be gazdasági tömörülésekbe, és semmi olyat nem tesz, amivel polgárainak szabadságát, önálló­ságát, érdekeit sértené. Vagyis ésszerűen jár el inkább, semmint konzekvensen, ami legjobb esetben is pragmatizmus csupán, és nem elvi politika, jelesül liberalizmus. Akkor pedig - kérdezzük hökkenten - mi fán terem az? Mi ta­gadás, ahogy valamennyi ország polgársága, kivételre érdemesnek tartjuk magunkat is. De kire vonatkozhatnak így a protekcionista intéz­kedéseket fölszámoló szabadkereskedelmi előírások? Akárhogy is van, érdemes végiglapozni ezt az alig hatvan oldalas füzetkét, hátha derengeni kezd végre, hogy mennyire ismeretlenek a lép­­ten-nyomon hivatkozott elgondolások, és mi­csoda félreértések nevében tusakodunk vadul. (Svájci Helsinki­ Szövetség és a Vontobel Alapítvány kiadása Bern-Zürich 1995) £/dlAW* Jfa/u MAGYARORSZÁG Főszerkesztő: D. Horváth Gábor • Főszerkesztő-helyettes: O. Kovács Attila Lapszerkesztők: Császár Attila, G. Fehér Péter, Jenik Péter Szerkesztőség: 1091 Budapest, Üllői út 51. Telefon: 216-1274. Telefax: 215-3197 Levélcím: 1450 Bp. 9. Pf. 74. • E-mail: mahir@mail.elender.hu Interneteim: http://www.napimagyar.hu/ Kiadja a MAHÍR Lapkiadó Kft. Felelős kiadó: dr. Győri Tibor ügyvezető igazgató Lapigazgató: Lovas Lajos Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti­­Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizetésben ter­jeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapelőfizetési és Elektronikus Posta Igazgatósága (HELP). Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a HELP ügyfélszolgálati irodáinál, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (1089 Budapest Vill., Orczy tér 1.) Levélcím: Helir, 1900 Budapest, Orczy tér 1. Telefon: 303-3441, 303-3442, telefax: 303-3440­, közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámon Előfizetési díj egy hónapra 965 forint, negyedévre 2895 forint, fél évre 5790 forint, egy évre 11 580 forint Hirdetésfelvétel: MAHIR Press Média Kft. 1075 Budapest, Wesselényi u. 8., Telefon/fax: 342-6132 Nyomtatás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató Vidék ISSN: 1418-08 3; Budapest ISSN: 1418-04 3 X

Next