Napi Magyarország, 1998. december (2. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24 / 301. szám
1998. december 24., csütörtök „Jézus felkele a vacsorától, leveti a felső ruháját, és egy kendőt véve, körülköté magát. Azután vizet törte a medenczébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörteni a kendővel, a mellyel körül vala kötve. Mené azért Simon Péterhez, és az mondá néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Pia meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám. ” A lelkész, Máté Csaba leteszi kezéből a Bibliát, megigazítja palástjának kötőjét, s magyarázni kezdi a felolvasott szöveget. A felebarát szolgálatáról beszél, a lemondásról, de legfőképpen a szeretetről. Arról a szeretetről, amelyre Jézus mutatott példát. Ő, az Isten, a feddhetetlen, a bűntelen megmosta tanítványai lábát, még azét is, akiről tudta, hogy később el fogja árulni. Ezzel is szolgálta őket. A gyülekezet moccanástalanul hallgatja pásztorát. A falon néhány bibliai idézet, az ablak mellett Kálvin arcképe. A mester sovány, szinte beeset arcát hosszú szakálla még jobban megnyújtja. Kezében lúdtoll, előtte könyv, abba jegyzetel. A picinyke teremben a háromsornyi pad, az asztalka és a kályha is szűkösen fér el. De hát nagyobb helyiségre nincs is szükség. Éppen tízen jöttünk össze. De ha a lelkészt, a családját és jómagamat leszámítom, öten. Ez az istvándi református gyülekezet advent harmadik vasárnapján. - Néhány évtizede még a templom is tele volt ilyenkor - meséli egy vastag, idős asszony. Kérésemre az istentisztelet után néhány percre együtt maradunk. - A fiatalok elköltöztek - folytatja -, mi, idősek meg félünk ilyen csúszós időben az utcára lépni. - Meggyengült a hit az emberekben - szólal meg háta mögött ülő lánya. - Mert nemigen jutalmazták a kommunizmusban, ha valaki templomos volt. El is maradoztak az emberek szépen. Fiatal egyetlen jött el az istentiszteletre, az idős asszony unokája. Csurgón érettségizett, a református gimnáziumban, most egészségügyi iskolába jár Pécsre. Kertelés nélkül vágja rá kérdésemre: - Amint lehet, én is elköltözöm. Istvánéinak nincs jövője. A szavak súlya alatt lépek át a lelkész lakásába. A konyha, az előtér hideg, a nagytiszteletű úr hamarosan nagy kosár fával kerül elő. Közel járhat már a hatvanhoz, mozdulatain azonban nem látszik, hogy cipekedik . - Valamelyik évben fát lehetett vágni az erdőben - teszi le terhét. - Egy hónapig jártam ki, gyűjtöttem, legalább erre ne legyen kiadása a gyülekezetnek. - Központi fűtésre nem gondoltak? - hozakodom elő. - Gondoltunk... - vágja rá a lelkész felesége. - Csak valahogy sohasem jött össze... - hangjában csipetnyi öngúny. - De tessék helyet foglalni - mutat széket az asztalnál. Sietnünk kell a reggelizéssel, mert még egy délelőtti istentisztelet vár .Máté Csabára a szomszéd községben, Darányban. - Itt valamivel nagyobb gyülekezetre számíthat - tart szóval a lelkész az úton. - Húszan is össze szoktunk jönni. - S mi az oka a gyülekezetek ilyen látványos sorvadásának? A lelkész kivár a válasszal egy pillanatig. - Legfőképpen az egyke - mondja. Persze, hiszen Istvándi is, Darány is Somogy megyei község ugyan, de szokásaiban, életmódjában a baranyai Ormánsághoz kötődik, ezt előző este elmesélte a lelkész. A múlt században, különösen annak első felében még az a mondás járta, hogy ha az Úristen báránykát ad, akkor a legelő miatt sem kell aggódni. Száz évvel később viszont már a szegénység jelképe lett a sok gyerek, az egyke pedig a jómódé. Hiszen akkor nem aprózódik el a vagyon... Földet vásárolni pedig nem lehetett, mert a falu határának jó részét a nagybirtok foglalta le Istvándiban az Esterházy- és a Széchenyi-uradalom. A századfordulón még több mint ezer református élt a faluban, ma alig száz. A bába Szigetvárról járt át. Nem a szülésekhez, a magzatok elhajlásához... Módszere, a foszforos gyufa, nemegyszer a menyecskét is elvitte. - Kérdezte a feleségem az egyik hittanos kislányt - töri meg a csendet a lelkész -, lesz-e testvére. Merthogy korábban mondta a gyerek, mennyire szeretné. - Nem - válaszolta a kislány de nem is baj. - Miért? - Mert kikaparná a baba a szemem, megmondta az anyukám. A darányi templom előtt már várnak néhányan az istentisztelet kezdetére. A kapu előtt parányi nénike álldogál, derekát meghajlította az idő. Botra támaszkodik, onnan néz fel rám. Amikor említem neki, hogy én hoztam át a lelkészt Istvándiból, könnybe lábad a szeme. - Áldja meg az Isten, fiatalember hálálkodik remegő hangon. - Szegény nagytiszteletű úr kerékpárral szokott átjárni, hóban-fagyban. Imádkozni fogok magáért. - Köszönöm. A nénike óvatosan a jobbjába veszi botját, és a kezemet keresi. Nyújtom neki, talán segítséget vár a csúszós járdán... De nem indul, hanem közelebb hajol. - Hamarosan itt a világ vége. Tudta? - néz a szemembe. Frideg, csontos kezével szorítja az enyémet. - Nem - vallom be. - Honnan lehet ezt tudni? - A jelekből - mondja meglepően határozott hangon. - Az idők jeleiből. Mert meg van írva, hogy azokban az időkben háborúságok lesznek és pusztulás. Mert minden pusztul, látja, nem? Minden. De nem kell félnie, mert én imádkozni fogok magáért. A néni óvatosan elengedi kezemet, s nagyon-nagyon lassan a templom bejárata felé tipeg. A klasszicista stílusú épület belül felújított, csupán a padokba vágott lyukacskák árulják el, hogy jól érzi magát benne a szú. Ahogy belépek, azonnal a nagyon magas szószék tűnik a szemembe. Amikor felmegy a lelkész, tizennyolc csosszanást számolok meg. Vagyis tizennyolc lépcsőfokot. De a templom méretei egyébként is lenyűgözőek. Talán ezért is annyira szembetűnő a gyülekezet gyengesége. Tízasszony ül az egyik oldalon, velük szemben hat férfi. A karzaton egyetlen tizenéves fiúcska. A darányi reformátusok kétszer anynyian vannak, mint az istvándiak, s ezzel Somogy megye egyik legnagyobb falusi gyülekezetét alkotják. Fűtés persze nincs a templomban, a vastag falakból süt a hideg. Alaposan felöltöztem, de az üldögélésben lassan minden porcikámat átjárja a fagy, alig várom, hogy felálljunk. Istentisztelet után a lelkészlakba vonulunk, az egyik atyafi elszámol a beszedett egyházfenntartói járulékkal. Havi száz forintot kérnek a hívektől, s a pénzt ilyenkor, év végén gyűjtik össze. Amíg az elszámolás tart, járok egyet az üres házban, legalább nem fázom anynyira. Szívszorító látvány fogad. A ház hoszszú évek óta gazdátlan, elhanyagolt. Pedig micsoda épület lehetett valamikor...! A hosszú folyosó két oldalán négy-négy helyiség, alatta pince, felette jókora padlás. Ma már csak egyetlen szoba van rendben, a gyülekezeti terem. A többiben a padló felszedve, néhol a törött ablakon növény kúszik be. A vastag falak meszelésrevárnak, itt-ott vizesek, penészszag érződik. Az egyik szobában lavór, szappan, ágyak. Később tudtam meg, hogy kórügyi menekültek találtak átmeneti oltalmat benne. Mire körbejárom az épületet, az elszámolás is befejeződik. Húszezer forint jött össze. - Néha megemlítik a darányiak, hogy mikor nyugdíjba megyek, szeretnének helyben lakó lelkészt - jegyzi meg Máté Csaba, amikor magunkra maradunk. - De ahhoz legalább háromszor ennyit kellene adakozniuk. - S rendbe kellene szedniük a lelkészlakót is - teszem hozzá. - Sok millióba kerülne - legyint a lelkész. - Azt hiszem, ez az épület megérett a bontásra. Új lelkészlakra meg végképp nincs pénze a gyülekezetnek. Talán majd amikor megkapják a kárpótlást az elvett épületeikért... A hideg már a csontomig hatol, egyik lábamról a másikra állok. Megváltás, amikor Máté Csaba veszi a kulcscsomót. - Indulunk Gárdonyba. Harmadik gyülekezetében, Drávagárdonyban délutáni istentiszteletet tart. A kezdésig még jócskán van idő, addig meghúzhatjuk magunkat egy meleg helyen. - Mindig kerékpárral járt? - kérdezem az úton. - Mindig mosolyog. - De most már könnyebb, mert csak három gyülekezetben szolgálok. - Már csak háromban...? Mert korábban hány volt? - Attól függött, hányban nem volt éppen lelkész... Néha öt-hat faluba is elkerekeztem egy vasárnap. Máté Csaba már több évtizede szolgál az istvándi és a környező gyülekezetekben. Mehetett volna nagyobb helységbe is, legutóbb pedig Pápára hívta a püspöke, az egyházi levéltárba, nyugodt, kényelmes helyre. Ő azonban nemet mondott. Mi lenne akkor a híveimmel? — hárította el a lehetőséget. Pedig a legalacsonyabb járandóságot kapja, összesen havi 27 ezer forintot, amiből még lejön a nyugdíjjárulék. A díjlevele szerint járna neki a lakásrezsiköltsége, ám ez már sok a gyülekezeteinek, néhány ezer forinttal a sajátjából pótolja a számlákat. De nem panaszkodik, inkább kertészkedik, hogy legalább a zöldségre ne kelljen költenie. Amikor annak idején bejelentette lelkész-édesapjának, hogy maga is teológiára szeretnejelentkezni, az csak annyit mondott: - Fiam, ha te is szegény akarsz lenni világéletedben... Mert a Máté család igazán tudta, mi a szegénység. Öt testvér nőtt együtt, s bizony nemegyszer jártak rongyosan. - De azért egy szolgálati autót igazán adhatott volna az egyház... - jegyzem meg. - Adhatott volna... De gondolja, hogy fenn tudták volna tartani a gyülekezetek? Legalább évi százezer forint kiadás... Az út egyre jegesebb, ennek ellenére hamar átérünk Drávagárdonyba. Az istentisztelet egy jó óra múlva kezdődik, bekopogunk hát a lelkész egyik hívéhez. Az idős házaspár és az asszony testvére éppen az ebéd utójánál jár, a tányérokat szedegetik össze. A kályhában tűz duruzsol, nem is mozdulok mellőle, amíg ki nem engednek a tagjaim. A szó hamar megered, s itt is az egyházfenntartói járulékra terelődik, Drávagárdonyban vendéglátónk szedi össze. Azaz szedné. De több a visszautasító, mint aki fizet. - Az egyik asszony azt mondja, nem ad, mert nem akar még meghalni - csóválja a fejét. Van, ahol a férfi nem engedi a fizetést, máshol a nagymama ad a fiatalok helyett is. - Mondja az egyik, harangozni kellene - meséli az atyafi. - Fizettél-e járulékot, kérdezem. Nem, de nem is fog. Ha nem, akkor nincs harangozás. Jól mondtam, nem? - néz rám. - Tavaly belecsapott a villám a toronyba, majd százezer forintba került a javítás. Azt is ki kell fizetni valamiből, nemde? Bólintok. -Azt mondja erre, hogy ő akkor sem fizet. Ha nem harangozunk, feltöri a templomot, majd ő húzza a kötelet. Nyugodtan, válaszoltam neki, bátor ember mindent megtesz. Csak a szája járt, persze... Az asszony hájas tésztát tesz az asztalra. - Szeresse, kedves - biztat. • A férfi egyre jobban belelendül. - Saját papunk sose volt, de most már nem is lesz. 40-50 tagja lehet az egyháznak, nem több. Azok nem tartanak el egy papot, amikor ők is segítségre szorulnak. Gyerek meg alig van. Máté Csabával közösen számolgatják az iskoláskorúakat. Öt gyerek után végképp elakadnak. Házasságkötés se volt még idén. Az atyafi hirtelen felém fordul. - Meg aztán, tele van a falu támogatással. Cigánnyal, na, érti, ugye? Felemeli a kezét, mint aki fontosat akar mondani. - De nem jó a kormány cigánypolitikája, se a mostanié, se az előzőé. Megáll, várja, mit szólok. - Miért, mit kellene csinálni? - Ivartalanítani kellene őket, de már ötéves korukban. Arcul üt a szó. Várom, hogy legalább egy rezdüléssel jelezze, nehogy azt higgyem, komolyan gondolja az ostobaságát, de nem teszi. Igaz, indulatot se érzek beszédén, tekintete is szelíd, vonásai simák, nagypapásak. Végre indulunk a templomba. Az asszony otthon marad, csak a férje és a testvére jön. Őhozzá csatlakozom. . A kövérkés férfi szava olyan halk, mintha a szellő fújdogálna, alig értem. - Gyakran jár át a testvéréhez? - kérdezem az utcán. - Ők a családom... Gyerekeim nem voltak, feleségem meghalt, egyedül élek. Araszolva megyünk, az idős férfinak láthatóan kín a mozgás. Nehezen kapkodja a páradús levegőt. - Elrontottam az életem - jegyzi meg olyan természetességgel, mintha régóta ismernénk egymást. Nem kérdezem, mondja magától. - A háború után sokáig együtt éltem egy Délvidékről menekült asszonnyal. Amikor kiderült, hogy csak érdekből szeret, elküldtem, de már késő volt. Megöregedtem, s csak olyan asszonyt kaptam, aki nem tudott szülni. A templom csak néhány lépés, hamar odaérünk. Senki sem vár bennünket. A lelkész nem kezdi meg az istentiszteletet, hátha jön még valaki. Van hát időm nézelődni. A templom jellegtelen épület, 1924-ben emelték, alig néhány hónap alatt. Nem tűnik túl nagynak, olyan 150 férőhelyes lehet. Ennyi református akkor sem élt a faluban, de reménykedtek, egyszer még szűk is lesz. Ma már a nagy hidegekben nem is használják. Mi se ide tartunk, hanem a mellette lévő orvosi rendelő várójába. Az önkormányzat megengedte, hogy a téli hónapokban itt jöjjenek össze a hívek. - Ez volt régen az iskola — meséli a kövérkés férfi. - Negyven gyerek tanult a hat osztályban. Egy tanítónk volt, de szerettük nagyon sóhajt fátyolosodó szemmel. A szó a mezőgazdaságra fordul, egykori téeszvezetők viselt dolgaira. Drávagárdonyt nem az egyke ürítette ki, hanem az erőszakos szövetkezetesítés. Végül elunjuk az álldogálást, vendéglátónk még egyszer kinéz az utcára, számíthatunk-e még valakire. - Egy asszony jött, de amikor megtudta, hogy csak ketten vagyunk, hazament - újságolja. - De azt mondta, el ne áruljam, hogy itt volt... - teszi hozzá. A nagytiszteletű úr arcán fáradt mosoly. Disznóvágásos vasárnap van, jegyzi meg, aztán asztalhoz ül, rövidke áhítatot tart. Amint becsukódik a Biblia, ott folytatódik a beszélgetés, ahol abbamaradt. - A mostani földrendezés sem segített? - kérdezem. - Ah! - csattan fel az atyafi. - A kocsmában dőltek el a dolgok. Volt, aki sörért lemondott a harminc aranykoronájáról. Mondták neki, itt írd alá. Nem, előbb hozass még egy üveggel. Rendben. Erre aláírta, így mondtak le a cigányok is a járandóságukról. Néhány ezer forintért. Nagy bukásokról, eladósodásról esik még szó. Régi gazdákról is, akik jóval a háború előtt itták el vagyonukat. A takarékszövetkezetben csak azt kérték, hogy akamatot fizessék. Erre sem voltak hajlandók. Ha vész, veszszenebül, ez a mondás járta errefelé. Manapság az a legény, akinek a gyomrában meggyullad a szesz. Két esetet is említenek, az egyik fiatalember belehalt, a másikat sikerült megmenteni, de a jó ízlés okán nem írom meg, miként oltották el a lángot. Visszafelé is a halk szavú öregemberrel ballagok. Üres telkek, üres házak mellett. Az ereszekről hízott jégcsapok lógnak. - Itt két éve halt meg az özvegy, azóta áll üresen a ház... Erről a telekről már tíz éve elbontották... Ebben sokáig egyedül élt egy öregember, aztán felakasztotta magát a mestergerendára. Középkorú férfi kacsázik az út másik oldalán, nehéz levennem róla tekintetemet. A kerítésbe kapaszkodik, láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül az előbbre jutás. - Ni, a Jani - néz az „idegenvezetőm”. Aztán folytatja: - Ebben egy fiatal házaspár lakott, beköltöztek Barcsra, üresen áll a ház, nem tudják eladni. Na, ebben még lakik egy öregasszony, nyolcvan elmúlt. Beteges szegény, nem sok van már hátra neki. Az önkormányzati hivatal előtt megállunk elköszönni. Látom a hirdetőtáblán, hatvan szavazattal választottak polgármestert. Tíz éve van még Drávagárdonynak, és törölhetik a térképről - búcsúzik a két öreg. - Vagy legfeljebb húsz. Jó ideig némán ülünk az autóban. Már csaknem Istvándiban járunk, amikor megszólal a nagytiszteletű úr: - A jövő felőli aggodalmaskodás nem az én dolgom. Teszem, amit lehet, a többit az Úristenre bízom. Hardi Péter Világvége a világ végén ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ HHHVHMBHHMH MHNHRNHMHMMHM In memóriám Húszezerből egy talán szakmunkás volt, esetleg segéd vagy betanított. Talán Borsodból érkezett, de az is lehet, hogy Szabolcsból, azon a húsz évvel ezelőtti augusztusi napon, amelyet azóta ezerszer elátkozott. Pedig milyen jól indult minden. A kollektíva hamar befogadta, a hatalmas gyár édes gyermekként ölelte keblére, s szívta magába a névtelen ingázók százaival együtt. A brigádvezető már a harmadik napon meghívta sörözni. Hétfőn, szerdán és pénteken ez a program, kedden meg csütörtökön ülti - mondta, s a szavait kísérő cinkos kacsintás azt sugallta: közénk tartozol. Szállást azonnal kapott, néhány kollégájával együtt a munkásszálló hetedik emeletére költözött, hatágyas szobába, de a folyosón ott a színes tévé meg a hideg-meleg víz, a hűtő, vidéki szemének megannyi újdonság. Tizenöt év borzong meg most a földön ücsörögve, talán mert december van, talán mert oly gyorsan elrohant a tucatnyi év, igazából vissza se tudja idézni, mennyi minden történt. Vagy nem történt semmi? - húzza össze magát fóliásan, de az emlékezés a fagyos szélnél is fájóbban tör rá, hát inkább másra gondol. Amikor a céget privatizálták, az elsők között került utcára. Holott azt gondolta, nélküle itt semmi sem működhet tovább. Kapott egy kis pénzt, egy tollat, néhány jó szót meg egy felszólítást, hónap végéig hagyja el a munkásszállót. Még fel sem fogta a rendszer- váltás mibenlétét — igaz, egyébként sem politizált -, máris az utcán találta magát. De nem esett kétségbe. Majd találok munkát - mondogatta magának nap mint nap, egészen addig, amíg az utolsó fülérje is elfogyott. Egy nap meglátott valami hirdetést. Ingyenes segélyvonal hajléktalanoknak. Sokáig küzdött a gondolattal - mert ő nem hajléktalan, csak épp elveszítette a munkáját -, de végül tárcsázta a számot. Egy évet bírt ki a fapadon. Azóta ismét az utcán él. Ül az árkádok alatt, lába újságpapírba bugyolálva, fagyott ujjainál a BUX-index esik, feje alatt a legfrissebb mozipremier ajánlata, s csak nézi a Vásárcsarnok bejáratának sürgő forgatagát. Egy kézszázforintost hajít feléje. Nem vagyok koldus - tiltakozna, de a jeges betonon koppanó érme elnyomja indulatát. Feláll, s a pénzt ujjai között forgatva elindul a csarnok felé. Három fröccsöt iszik, az utolsókat, mielőtt meglepi a korán, de számára későn érkező kegyes fagyhalál. D. I. Jialu, MAGYARORSZÁG * 21