Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-02 / 27. szám

____________________ • _______________ 2000. FEBRUÁR 2., SZERDA , . ________________________________ Napi Magyarország \3 Csoóri Sándor hetvenéves^ \f\* Lászlóffy Aladár Hiába szól „lelkiismeretre” a bepingamozás valamennyi emberi lényben. Kicsi robotszerűségek gépiesen szűk öntudatára, inkább önérzetére, hiúságára futja ebből az eredendő betáplálásból. Olyan­ra, ami úgysem igen számít, csak azok teljesítményének fényében látszik, akik felállítják a Pitagimisz-tételeket, felépítik az akadémiák kupoláit s a poézis Eiffel-tornyait, meghatározzák a Manhattanét felhőkarcoló­ ritmusát s az akropoliszok oszloprendjeit. Az intézményemberek hagyománya a végtelenből jött, közeleg a magyar művelődésben is. A hídlábak ők, akik megpályázott támoga­tás nélkül, avas jakvaj ösztöndíjjal mennek az ösztön után Tibet irá­nyába, vagy vállalnak meghatározatlan idejű kiküldetéseket Rodos­tóba, esetleg a sosem létezett Osztrák-Magyar Monarchia erdőségei­be, ha éppen nem lyukasztanák ki bőrüket a Trianon előtti vagy utá­ni Segesvárokon. Annyi minden mellett azért is tartozik ez mai ünnepeltünk viselt dolgaihoz is, mert tőle idézem az egyik lehető legpontosabb diagnó­zist az ügyre: „...a mi korunk rengeteget tud, de nem volt még idő, amikor ez a tömérdek tudás ilyen keveset ért volna... E nagynak ne­vezhető kor összevissza tördelte az emberek jellemét, és sokan éppen ezért képesek túlélni bukásukat. ” Akkoriban, amikor az ellenállás egyenesen őrültségnek vagy déli­bábnak tűnt, a történelem bármelyik szeletében kimutatható: a fal­­unik menő őrült hősök elenyésző kisebbségben voltak. Annyival volt jobb a helyzet mégis akkoriban, hogy még előttünk volt a jövő. Annál többre lehetne értékelni, hogy ma viszont már előttünk a múlt! Ne fe­lejtsük annak a nemzedéknek egyik legobb fűtőanyagát, a folytonos reményt, hogy izegve-mozogva, sorok közt lóugrásban ugratva a cen­zort, és nyíltan feszítve a húrt, egy kicsivé több szabadsághoz lehet jutni. Ma a politikai neurózisban szenvedő beteg saját fejében hord­ja a vasfüggönyeit, amint Arthur Koestler megjósolta. Az olyan egyetemes magyar személyiség hatását, mint amilyen­né Csoóri Sándor intézményember, nemzeti mindenes, világszövet­ségek és kura­tóriumok érdemes e­lnöke s a többi, s a többi vált a sa­ját és a nemzet elmúlt három-négy évtizedének örököseképpen, meg­kerülni, semmibe venni már nem lehet, de mondvacsinálni, címkéz­ni, megpróbálkozni a lefokozásával (még vagy már) nagyon is lehet­séges. Csoóri Sándor nem a fellegekben járó poézis megtestesítője. Az el­sők között volt, jó harminc-harmincöt éve, akik elismerték, hogy az Árpád-háznak se lenne joga az internacionalizmus falova számára a legobb kapuink lebontásával szavazni meg a feltétlen bizalmat. És ha ma a globalizáció falova csupán más néven futtatott táltos, Pega­zus, Incitátus, ugyanannak a spanyol lovasiskolának a spanyolcsiz­májában balettezve a porondon? Mert mennyi is ebben a koreográfiában a Szózatból az a „ekívül”, ha nehezen lfogadható, hogy valami egyre zsugorodó jégtáblára ha­sonló, s körül az óceán, s mi nem vagyunk pingvinek? Csupán má­sok határozzák meg, és másoknak kell meghatározniuk, hogy erköl­csileg, kulturálisan, nyelvhez, rokoni szálakhoz varrva, fűzve, bilin­csévé mekkora, s hányan lakjunk rajta? Legyinthet bárki, hogy rajtunk már egy kis pátosz, egy kis belá­tás, egy kis fogadkozás aligha segít. Ez a kor, ez az emberiség úgy el­merült, úgy elveszett a részletek kideríthetetlenségének gondjaiban, hogy soha nem végezhetne, hogyha ez volna a tennivalója. Csoóri Sándor érdeme vagy bűne, hogy az állandóságra emlékeztet, hogy egész léte derűsen és következetesen feidézi, folytatja az eredeti irányba vezető vonzalmakat, elgondolásokat az elrelativizálódás, a megalkuvás, az apró árulások korában. Az a konstans tényező teste­sül meg benne, amit egyáltalán nem szeret, nem értékel az olcsó ru­galmasság, mely hol toleranciának, hol mély bölcsességnek, hol magaspolitikának szeretné kiadni magát. A költőknek nem dolga a politika, persze. Csak Magyarországon tradicionális. Legalábbis Erdélyben. A fehéregyházi síktól az RMDSZ szamárköhögés-rohamaiig mintha mégis. S mi lett volna, ha Zrínyinek, ennek a „kiművelt főnek”, európai intellektusnak nem kellett volna egy török áfium primitívájával szembefordulva paza­rolni az energiákat? Az az arkangyal, aki a teremtés előtt belefújt a harsonájába, hogy szilencium, a Nagyságos Úristen most teremteni fog, talán az volt az első politizáló magyar költő. Csoóri Sándor Durcás óda a pompeji katonához című költemé­nyéből idézek: „Híres vagy pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg őrhelyeden, nem úgy, mint mások. ” Ezzel köszöntöm a Hattyúkkal ágyútűzben, ágyúkkal hattyúgőzben továbbvonuló költőt. Ahogy könyve dedikációjában ő maga fogalmazta: „továbbra is ágyútűz­ben, nemcsak hattyúkkal, néha barátokkal is”... (Elhangzott az írószövetségben, a költő tiszteletére rendezett ün­nepségen.) Fotó: Burger Zsolt Új elnökök, új szakkollégiumok: Őrségváltások a Nemzeti Kuratóriumnál • P. Z. ^ ? Tegnap délután a Stefánia-palo­­taként közismert Magyar Hon­védség Művelődési~IiIflIEIm Tóth Erzsébet miniszteri biztos^, a Magyar Mozgókép Közalapít­vány főtitkára ismertette azokat­­a változásokat, amelyek a szak­kollégiumok összetételében vég­bementek annak következtében, hogy a régi tagság mandán­má . 1999. december 31-én lejárt 1998. május 1-jéig a Nemzeti Kuratórium elnöke úr. Bihari Mi­hály volt, tagjai: Csoóri Sándor, Kodolányi Gyula, Pohárnok Mi­hály, Vásárhelyi Miklós, Vincze Mátyás, dr. Vízi E. Szilveszter. 1998. május 1-jétől az elnöki tisztségre jelölt személy Kottár Lajos. Tagjai: dr. Bihari Mihály el­nök (1999. július 1-jéig), Bayer­­Zsolt (1998. december 1-jétől), dr. Kádár Béla, Kodolányi Gyula, Koncz Erika (1998. december 1-jéig), Kőhalmi Ferenc, Pohár­nok Mihály, Vásárhelyi Miklós (1999. július 1-jéig), Vincze Mátyás. Az ellenőrző bizottság tagjai 1998. május 1. óta Lengyel Lász­ló elnökletével Bányai Júlia, Varga Zsuzsa (1999. január 1-jé­­ig), Vas Imre (1999. április 30- tól). A főtitkár Tóth Erzsébet. A leköszönő szakkollégiumok közül az animációs kollégium összetétele változatlan maradt Szemadám György, Kecskeméti Kálmán, Szeredás András sze­mélyében. A dokumentumfilmes kollégium régi összetétele: Lo­­sonczi Ágnes, Tar Sándor, Ferge Zsuzsa, Ember Judit. Az új kollé­gium munkájában Kövesdy Gá­bor, Ferge Zsuzsa és Ember Judit vesz részt. A leköszönő játékfil­mes „csapat” összetétele: Gombár Csaba, Hartyánái Jenő, Horváth Z. Gergely, Költő Miklós, Mezey Katalin, Parti Nagy Lajos, Zalán Vincze. Az új szakkollégium tag­jai: Granasztói György, Árvai Jo­lán, Schulcze Éva, Kolló Miklós, Körösi Zoltán, Sándor Pál, Tol­nai Ottó. A kutatási, képzési, kí­­sérleti film, könyv- és nyr­i­aj-ki­adói kollégiumban (4.K) eddig Lányi, András, Báron György, Kövesdy Gábor, Szilágyi Ákos és Szilágyi Gábor foglalt helyet. Az új társulat tagjai: Lányi András, Báron György, Hartyándi Jenő, Szilágyi Ákos, Szilágyi Gábor. A filmforgalmazói és video­­(Tóth Gy. László, Gyertyán Er­vin, Király Jenő, Réz András, Török Gábor), a népszerű-tudo­mányos (dr. Bencze Gyula, Bál­ványos Huba, Lugossy László, dr. Matos Lajos, dr. Vámos Ti­bor) és az Art-mozi üzemeltetői (Szalai Annamária, Schrankó Péter, dr. Pintér István) kura­tórium összetétele változatlan maradt. / Az egyházi év népköltészete Palóc búcsú MTI Az egyházi néphagyományok ápolására hirdet versenyt a Ke­resztény Értelmiségiek Szövet­ségének balassagyarmati szer­vezete. Nevezhetnek a keresz­tény ünnepkör hagyományait gyűjtők és mindazok, akik elő­adóként részt vesznek a gyar­mati Szent Anna-napi palóc bú­csúban. A nagycsoportos óvodások­tól a középiskolásokig várják fiatalok jelentkezését, akik népénekeket, imákat, legendá­kat, dramatikus szokásokat gyűjtenek családjukban, rokon­ságukban, falujukban. A kezdeményezés „a hagyo­mányokat őrző vallásos mű­veltség életbentartását szolgál­ja, s ennek révén a jövő nemze­dék nevelésének is javára lesz”. Az egyházi népköltészet gyűjté­sének hozadékaként nőhet a közösségek identitástudata, a palóc települések kapcsolata. A nevezési határidő február 29-én zárul. Az elődöntőkre áp­rilis első felében, a döntőre júli­us 29-én, a Szent Anna-napi pa­lóc búcsú alkalmából kerül sor Balassagyarmaton. m. P. Szabó Ernő betve Zola nevét hallva regénycí­mek jutnak eszünkbe: a Nana, a Germinal, A patkányfogó s a töb­bi könyv, a sok ezer oldal, a natu­ralista regényirodalom legizgal­masabb, leggazdagabb fejezete. Aztán a híres-hírhedt Dreyfus­­perre gondolunk, s az író szálló­igévé lett felkiáltására. ./accuse!” (Vádolok!). A Zola­­életmű harmadik, a fentieknél nem kevésbé izgalmas része ko­rának útkereső művészeivel, az impresszionistákkal, posztimp­resszionistákkal kialakult (fegy­­ver)barátsága, amely az 1866-os kiállításról írt bírálatával, Manet műveinek védelmével kezdődött, s később oly szomorú véget ért a gyermekkori baráttal, Cézanne­­nal való konfliktusával. Zola kül­ső megjelenéséről is leginkább azt a képet őrzi az utókor, ame­lyet Édouard Manet 1868-as fest­ménye alapján alakított ki róla A fiatal írót látjuk a képen, íróasztal mellett, kezében albumot tartva Az asztalon könyvek, a falon ja­pán metszetek, az európai művé­szet megújulásának forrásai, Ma­net Olympiájának reprodukciója, s az asztalon álló tintatartó mö­gött Manet 1867-es katalógusa Zola hosszú hetekig ült modellt a képhez, sokszor szóvá tette, hogy a jelentéktelen részleteket a festő magától is kitalálhatja „Azt már nem! - felelte Manet. - A termé­szet nélkül semmire sem megyek. Én semmit sem tudok magamtól kitalálni.” Zola kommentárja sze­rint ez volt a titka Manet tehetsé­gének: „Figyel, és amit lát, egysze­rűen és elegánsan megörökíti.” Nos, Zola életművének negye­dik egysége (is) a figyelem, az „egyszerű, elegáns megörökítés” jegyében keletkezett, s nem ke­vésbé izgalmas, mint az író, a közíró, a művészeti író tevékeny­sége. Még akkor sem, ha az a vi­zuális kép, amely az íróról szüle­tik, sokkal kevésbé hízelgő rá nézve, mint amilyet Manet festett róla A fényképek, amelyeket ma­ga készített magáról (az egyéb­ként saját maga kitalálta pneu­matikus kioldószerkezet segítsé­gével) idősödő, kopaszodó, sza­kállas, bajuszos férfit ábrázolnak. Ötvenöt éves volt, amikor első fényképeit elkészítette. Irodalmi munkássága gyakorlatilag befeje­ződött. Ekkor támadt fel érdeklő­dése a fotográfia iránt. A dolgo­zószobája falára írt jelszót kissé megváltoztatta: a „Nincs nap egyetlen sor nélkül”-ből „Nincs nap egyetlen fotó nélkül” lett. A fogadalmat betartotta, élete hát­ralévő hét évében mintegy hét­ezer felvételt készített. Évente ez­ret, naponta hármat. Négy külön­böző gépet használt, felvételei ki­dolgozására két laboratórium szolgált. 1979-ben jelent meg képeiből az első album, 1982-ben, a nem­zeti örökség évében valósították meg az akkor már öt éve húzódó tervet: a Chateau d’Eau galéria megrendezte a Zolának szentelt első kiállítást. A felvételek elsősorban az író családi környezetét ábrázolják. Zolát a feleségével, Alexandrine Meleyvel - akit 1870-ben vett el -, amint rue de Bruxelles-i házuk kertjében állnak, a szökőkút előtt. Az élettársat, Jeanne Rozerot-t, aki húszéves volt, ami­kor az íróval 1888-ban megismer­kedett, s aki nemcsak csodálatos hajzuhatagával bűvölte el Zolát, de magához láncolta a két neki szült gyermekkel is. A képek jó részén éppen ők szerepelnek, az 1889-ben született Derűse, és az 1891-ben viágra jött Jacques. Leckéjüket írják, a kertben ját­szanak, vagy épp a fényképezés titkaiba avatja be őket édesap­juk. Zolát megigézték Párizs utcái, a Tuileriák kertje sétálóival, ját­szó gyermekeivel, a hóborította Monceau park, de az új, Hausmann báró építette metro­polis is. Megörökítette a Szajnát gőzhajóival, s vissza-visszatért a századfordulón a technikai fejlő­dés jelképének számító vonat lát­ványához. Fotózta a virágzó gyü­mölcsfákat meg a cigány lányo­kat Médan mellett, amint végte­len vándorlásaik közben néhány percre megálltak a fényképező­gép kedvéért az út mellett. Két sorozat különös figyelmet érdemel: az egyik Londonban ké­szült 1898-99-ben, a­ Dreyfus-per miatti önkéntes száműzetése alatt, a másik 1900-ban, a viágki­­állítás lázában égő Párizsban. A brit fővárosban a felfedező sze­mével vizsgálódott: a különleges részleteket, idegen ízeket keres­te. A fény városában, a világkiállí­tás épületei között a krónikás alá­zatával dolgozott. A több mint egy négyzetkiométeres területen emelt épületekről százával készí­tett felvételeket. Az Eiffel-torony magasából mutatja az 1878-as vi­lágkiállításra épült Trocaderót és az Iena hidat. A hídon túlról az 1900-as világkiállítás büszkesé­gét, a különös tornyot fotózza, amely „merész vas- és acélszer­kezetével” köti össze egymással a XIX. és a XX. századot, s amely­nek „légies és időtálló” ívei nem­csak a technika nagyszerűségét, hanem Zola írói ars poeticáját is felidézik: „Olyan tisztán és csupa­szon szeretném visszaadni a gon­dolatot, amidőn az megjelenik át­látszóságában és gyémántke­ménységében a mondat kristá­lyában.” P. Szabó Ernő ______________________ Tiszta, gyémántkemény képek " Emile Zola, az újra felfedezett fotográfus Az író családja körében, 1898 eMeRTon-mjaki ■ MTI Az elmúlt évben nyújtott kiemel­­kedő,könnyűzenei teljesítményé­­ért Keresztes Ildikó nyerte el Az év énekesnője, Go­ndás Péter per­ig Az év énekese címet. A Ma­gyar Rádió Rt. elnöke és művé­szeti igazgatója - a kuratórium ja­vaslatára- 18 kategóriában ítélte oda az eMeRTon-díjasa. Az év musicalénekese Miller Zoltán, musical-énekesnője Szi­­netár Dóm. Az év folkegyüt­­tesének a Vujicsics bizonyult, a dzsesszformációk közül a Trio Midnight. Az év hangszeres szó­listája Horváth Kornél ütős. Az esztendő felfedezettje a Hansfa­rian World Music Orchestra. A legjobb hangmérnök: Schlott­­hauer Péter. A Pódium Duó lett az év nosztalgiaegyüttese. Az életműdíjat Payer András kapja Az év rádiós produkciója díjat Csermely Zsuzsa kapja a Viva cí­mű CD gondozásáért. Malek Mik­lós Kürtversenye lett az év ki­emelkedő zenei alkotása A leg­jobb zenei rendezés (Jónás köny­ve) díja Huszti Zoltánnak jutott. A zsűri az Omega népstadion­beli fellépését minősítette az év koncerteseményének. Az év ze­neszerzője díjat Vukán György kapja az Egy hazában című albu­mért. Posztumusz kitüntetést ka­pott id. Herrer Pál.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék