Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

2 m Kiss Gyula Tulajdon és Iroda K­ezdetben volt a „magántu­lajdon” fogalma. A megha­tározás szerint ez kizáróla­gos hatalmat jelentett a dolgok és jogok fölött. A magántulajdonként leírt tárggyal tehát azt tehette gaz­dája, amire éppen kedve támadt. Eladdig, hogy közös érdeket szol­gáló rendeltetése ellenére is — büntetlenül megsemmisíthette. A másik — egyenértékűen riasz­tó — jellemzője az volt a magán­­tulajdonnak: fölhalmozhatott belő­le ki-ki amennyit bírt, jóval szük­ségletén fölül is. S mintegy ellen­tételeként e gyűjtőszenvedélynek, úgy tehette ezt, hogy elvonta attól, akinek abból kevese, vagy éppen semmije se volt. E kétszerkettőnégy­ igazsággal a szocialista szemlélet nem alkudha­tott, nem is alkudott: a magán­­tulajdon helyébe a „személyi” tu­lajdont állította, még csak magya­rázatra sem szorul, mennyire had­üzenetként az előbbi kettős ab­szurditása ellenében. Mindezt könnyű így fejtegetni, de nem könnyű azt a határvonalat megvonni, amely gyakorlatilag is két klasszist csinál: ez és ennyi még személyi tulajdon, az és any­­nyi már magántulajdon, ironiku­san, elmarasztaló értelemben per­sze. De ezen túlmenően a szemé­lyi tulajdon fogalmi átértékelésé­nek is tanúi lehettünk két évtized leforgása alatt. (Illusztrációként: gépkocsi és balatoni villára való igény 1951-ben és 1970-ben.) Kivált a parasztság tanulta, ta­nulta félre, gyakorolta és szenved­te e különbségtevéseket. A terme­lőszövetkezetek kezdeti szakaszá­ban, amikor rosszul fizetett a kö­zös, a tulajdonosi mivolt délibáb­magasságokba szökött, a tag a kis biztos után áhítozott, ha tehette, iparba ment vagy tehetetlenségé­ben irigyelte az állami gazdaság alkalmazottait, mert ott,­ „ha törik, ha szakad”, azaz ha a jég elveri a vetést, ha az állat kipusztul, s ha a munkát rosszul szervezik, igen, mindenképpen jár a „norma sze­rinti”. Ebbe a vágyott alkalmazotti sor­ba — mint reménységbe — úgy belenőtt, hogy amikor a termelő­­szövetkezetek tekintélyes részének évről évre egyre jobban kezdett menni, valamiképp ennek az al­kalmazotti „vágyálmoknak” a tel­jesedését vélte valóra válni. Aki annyi termelőszövetkezeti zárszámadási és tervtárgyaló köz­gyűlést végigült, mint e sorok író­ja, tudja, a zárszámadáskor a „tu­lajdonos” tagságot nem a számok­ban „lecsapódó” termelési ered­mény érdekelte, azaz csak annyi­ban érdekelte, hogy mennyi lesz a forint, a saját zsebbe vándorló, mit fizetnek s a hosszú beszámolót amolyan akadályversenynek tekin­tette, amit két-három óra alatt vé­gig kell szenvedni, hogy végre a „lényegről” kapjon híradást. A tervtárgyaló közgyűlési jegyző­könyvek a tanúi: ha az ugyancsak „létszámra” terjengő programadás után néhány tag szót kért is, a többség egyéni helyzete tisztázásá­nak kérdéseit feszegette, legfel­jebb munkacsapatáét. Ha lehet a múlt éviekhez képest többet osz­tani, miért ne lehetne még többet is? Ennek a zavartalannak látszó fo­lyamatnak vetett véget nem egy termelőszövetkezetben az idei faggyal, későn beköszöntő tavasz­­szal, árvízzel, belvízzel terhes gaz­dasági év. Évek óta gyakorlatnak számított, hogy a tervezetten túl­fizessenek zárszámadáskor. S most itt is, ott is be kell érni a terve­zettel, nem egy helyen az elmúlt két év átlagával, esetleg annak 80 —90 százalékával. S a tagok, ím, egyszerre elkez­denek „tulajdonosi pozícióból” gon­dolkozni, bírálni. A főmezőgazdász a korábbi években nagyobb bak­lövéseket követett el, mint az idén, azt föl se emlegették. A munka szervezésébe is több hiba csúszott be korábban, mint ezen a nyáron, akkor figyelmet se igen fordítot­tak rá, most a csekélyebb súlyút is halálos bűnként emlegetik. Igen, mert akkor jól fizetett a termelő­­szövetkezet, most pedig rosszul fi­zet. Felelősségrevonást emleget­nek, amit vérmesebb tagok ki is szándékoznak „hozni” a zárszám­adó közgyűlésen. Bármily furcsán hangzik, a rosz­­szul sikerült gazdasági év — a jelek szerint — tudatbeli változást hozott a termelőszövetkezeti tagság jelentős részénél: tulajdonosi jo­gokat vitat magának, ami eddig csak latens állapotban volt meg. Hogy erről van szó, azt persze ilyen formában nem fogalmazza meg egyetlen téesz-tag sem. De hogy jogot formál a „bírálatra”, azt öntudatlanul is tulajdonosi mi­voltában cselekszi. Egy föllendülő gazdasági év visszaszoríthatná ismét az ébrede­ző tulajdonosi minőséget a tudat alá? Aligha. A tudatbeli változás — itt is, másutt is — lassú indít­tatású talán, de nyomtalanul el nem tűnhet többé. ÍRÓK — TERVEIKRŐL Nem könnyű nyilatkozásra bírni az írókat. A már megvalósult szándékról se vallanak szívesen, a megküzdött vállalkozást is felvonálandó teljesítménynek érzik, vesznek csupán az életmű épüle­tében. Ez az örökös alkotói nyugtalanság a személyiség legérzékenyebb magánügyévé avatja a ter­vet, a még-nem-valóságot. Az elképzelésre megannyi veszély leselkedik. Az alkotás külső, tehát tár­sadalmi feltételeiben a jobbulás állandósuló tendenciája érződik évek óta, ám a belső feltételek legalább annyira fontosak, s itt egyetlen rossz hangulat halomra dönthet mindent. A fiataloknak a legnehezebb a dolguk. Aligha véletlen tehát, hogy nyilatkozataikban — nem érez­vén még maguk mögött jelentősebb alkotói sikereket — általánosságokba bocsátkoznak, elhivatott­ságuk okait, az íráskényszer szubjektív és társadalmi indítékait vallatják. A lélek tapogatózó bizony­talansága aszerint vált majd át magára­ találó öntudattá, ahogyan megtapasztalták egy-egy vállalko­zásuk sikerét és kudarcait. Az olvasói kíváncsiskodásnak szeretnénk nyújtani kevéske támpontot e nyilatkozatokkal. Ágh István Harmadik kötetem lA-k­ első felében jelenik meg harmadik ■ /­­ versesköteteim a Magvető Kiadónál, száz oldalon, az utóbbi két év ter­méseiből, A tündér megkötözése lesz a címe. Ezt várom az év legfontosabb és legnagyobb eseményének számomra. Tudom, az ünnep csak rövid ideig tart, annál több lesz a mun­ka, a baj, bajlódás és a hajsza. Szeretném, ha egészséges maradnék, s nem kényszeríte­nének belső és külső erők méltatlan szenve­désre. Szeretném, ha ebben az évben meg­láthatnám új kötetem kontúrjait, tehát írhat­nék néhány fontos verset, amelyek bevilá­gítják azt a teret ahol bátrabban születhet­nek az újak. Az idő réseit kenyérkereső napi munkával és fordítással, talán kisebb cikkek írásával fogom kitölteni, hogy hasznosan teljen el ez az év is.­ ­ VALÓSÁG ÉS IRODALOM | Ajtony Árpád Meghódítani az újat H­árom éve jelennek meg novelláim,elég­gé rendszertelenül. Talán e rendszer­telenség is jelent valamit, a technikai akadályokon és tapogatószásokon, keresése­ken túl többet is. A több utalhat arra, hogy manapság a művészet hogyanja nem csupán a kezdet, az eszmélet kérdése, hanem szinte naponta újrafogalmazandó feladatot jelent. A hely­színkresza­bottsága miatt engedtessék meg, hogy egy evidenciával éljek: az irodalom ki­szorult olyan területekről, amelyeket azelőtt is­tenkísértés nélkül vallhatott magáénak, és el­vesztett pozícióit csak módszereinek radiká­lis megváltoztatásával szerezheti vissza. Úgy tetszik, hogy az új meghódítása az eddiginél nagyobb komolyságot, intenzívebb intellek­tuális életet követel, hiszen csak ezáltal le­het teljesebben vállalni az ismeretlen kudar­cait, zsákutcáit, az intuíció esetleges félreér­téseit is. Sokakban van még egy jó adag haj­landóság, hogy engedjenek realista ösztö­neiknek; a kísérletezést nem olyan szándék­­­ként fogják fel, mint ami az élet látványá­nak ábrázolásánál többre törekszik, hanem vasárnapi kirándulásnak a fantázia birodal­­mába, az agy­­kényelmes nyújtózkodásának, óriáshalak számára készült hálóval történő lepke­fogdosásnak. Ha a Napjaink kérdésére felelek,, nevezetesen, hogy mik a jövő évi terveim, úgy olyan szövegeket szeretnék írni, amelyek valamiképpen megbirkózhatnak ezek­kel a babonákkal. (1971 végére talán kötetem is megjelenik a Magvető kiadásában.) TURBÓK ATTILA Ere és hamuerdő 1. Ez a sárkányfejű mit se tud rólam. A dárdát kezembe mégis miatta fogom. Lehetnénk szobrok is bronzból vagy kőből. 2. Bombavirágos szoba az én Betlehemem. Omladék-indái, csatorna-szirmai nekem: regék. Csontkerítés kapuja apám. 3. Érc és hamuerdő vidéke gyermekkorom. Lánctalpak gyorsírása országos aktánkba belefakult. 4. Hazám szeme kirepedt felhő, megfürdet, bújtat. Mondták, apámnak inge átszabva gyönyörű zászló. Anyám hosszan varrogatott, tanácsokon is eltűnődött, de nyugdíjazták. 6. Apám fölbukott, vagyok a bátyja, holnap már gyermekem lesz. Töprengek, hogyan neveljem: gerincét ne üsse bot, fogát ököl. 7. Hiába minden vigalom a körbeült csont körül. Máshol kér aki éhes, máshol aki jól akar lakni. Ne vesztegessük az időt zajos széktologatással! 8. Húsz éve csüng ez a cseppkő, de csöppre csöpp rakódik, kőbe kő tömörül, szavam is lesz barlangfolyosó, lámpások eljutnak a tóig, nézik a kristály-arcéleket, tiéd, övé és enyém is a kijárat felé mutat. KIRÁLY LÁSZLÓ az Őszi kert Ott jár az őszi kertben, a diófa földre szitáló, csónakos levelei között. Keresgél valamit, ami nincsen. Ott jár az őszi kertben, kaszával vágja a szertekígyózó szederindát, szemelgeti a deres, bíboros somszemeket, megáll a kivágott fák helyén, karjait föltárja az égig, hátha még egyszer virágba lehetne borulni, hátha még egyszer gyökeret lehetne ereszteni, hátha még egyszer érezni lehetne a tündökletességet, amikor föláramlik a testbe a földből az erő, és rózsaszín fehér virágok illata borzong a levegőben! Jaj, uram, a föld éltető melege, a pusztíthatatlanság tudata, a soha-véget-nem-érés biztonsága volt a tündökletesség, a duzzadó izom, a domború mellkas, a hullámzó tüdők, a kemény, szép ívű csontok és a tenger­ tisztaságú sas-szem biztonsága volt. . . Ott jár az őszi kertben, a diófa földre szitáló, csónakos levelei között. A nagy avar-füstös fényben. A nagy erjedő­ illatú csöndben. 5.

Next