Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-02-01 / 2. szám
A NAPJAINK SZERKESZTŐSÉGI ASZTALA A fiatalság: vakmerőség — gondolnánk. A Sajtóházba betévedő néhány pályakezdőre gyakran a bátortalanság a jellemző, így P. Gy.-re is, aki címét nem hagyta meg, bennhagyott elbeszéléseiért sem jelentkezett. Nyílt levélben válaszolunk tehát. Az aranyhalak a bűnösök c. elbeszélésének nyelvi megformálása inkább fogalmazás, mint irodalmi megjelenítés. A szerző ugyanazt a tényt a járőr és a bűnöző oldaláról vizsgálja, kevés lélektani hitellel, az indítékok feltárása nélkül. Ki is valójában a főhőse, miért csavarog? A kérdésre nemkapunk választ, s így a cím: üres demagógia. Ünnep, ott című írása esztétikailag nem egynemű; egyszólamú realista elemek és parabolisztikus igényű helyzetek szervetlenül keverednek benne. Én elhamvasztatom magam c. írásáról nem formáltunk véleményt, mert az elmosódott sokadpéldány elolvasására nem vállalkoztunk. Beküldése tiszteletlenség volt a szerkesztőséggel szemben. NEM KÖZÖLHETŐ KÉZIRATOT KÜLDTEK: Elbeszélések: B. Gy. (Miskolc): Jogi esetek; F. I. (Salgótarján): Az első út; G. K. (Miskolc) : Régi történet; Sz. A. (Budapest) : Fa és Én; C. J. (Budapest): Díszpárna; V. É. (?): Mielőtt minden késő lenne; Éjfél után; (??) : Találkozások; (??): Egy szép vasárnap a hegyekben. Az Utazás (elb.) és Mocorgások (kritika) c. írások szerzője tehetséget mutat. Keresse fel a szerkesztőséget!) Versek: H. J. (Bükkszenkereszt); Gy. Z. (Gyöngyössolymos); T. L. (Budapest); U. J. (Budapest); F. M. (Budapest). SZEMÉLYI VÁLTOZÁSOK. Zimonyi Zoltán, a prózarovat vezetője január elsejétől — belső munkatársként — szerkesztői munkakört lát el. Új rovatunk, a riportés publicisztika vezetője, ugyancsak január 1-től, Péntek Imre. NAPJAINKANKÉT. A Hazai fias Népfront járási titkárai és tisztségviselői aggteleki továbbképzésén január 10-én Gulyás Mihály főszerkesztő a folyóirat társadalomközpontú törekvéseiről, a riportokról és kisszociográfiákról, 17-én Zimonyi Zoltán szerkesztő a folyóirat tíz évéről, a tervezett megyei irodalomtörténeti kiállításról és az irodalmi hagyományőrzés időszerű tennivalóiról beszélt. VILT TIBOR szobrászművész alkotását január 12-én avatták fel a Nehézipari Műszaki Egyetem könyvtára előtt. KALÁSZ LÁSZLÓ költő a Magyar Írók Szövetsége megbízásából november 29.—december 8. között Novoszibirszkben tartózkodott az Ognyi c. folyóirat vendégeként. Találkozott Szalimonnal, az Szovjet Írószövetség Keleti Csoportjának titkárával. A megbeszélések nyománaz Ognyi és a Napjaink szerzői kölcsönös folyóiratbeli bemutatkozásra készülnek. — Hol vagy, jövendő? címmel jelenik meg Kalász László harmadik kötete, hamarosan a könyvesboltokban is kapható. Hírek ARCOK ÉS OTTHONOK címmel Balla Demeter fotóművész íróportréiból nyílt kiállítás január 6-án a Kossuth Művelődési Házban. A megnyitót dr. Nemeskürty István, az irodalomtudományok doktora, a Budapest Filmstúdió igazgatója mondta. BEMUTATÓK: A Miskolci Nemzeti Színház januárban Molnár Ferenc Doktor úr és Berkesi András Berci bácsi című művét mutatta be. A MISKOLCI GALÉRIÁBAN január 6-án Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg Ficzere László (1910— 1967) emlékkiállítását (cikkünket 1. a 4. oldalon). A kisteremben január 13-án Telinger István grafikai kiállítása nyílt meg. KAPUK ELŐTT. Megjelent a Molnár Béla Ifjúsági Ház Irodalmi Műhelye Kapuk előtt című kiadványának 4. száma. Petőfi-emlékév Ús rovatunk az emlékév észak-magyarországi eseményeit követi nyomon — olvasóink segítségével. Várjuk híradásukat, levelüket. MISKOLCI RENDEZVÉNYEK: Koszorúzási ünnepség a Petőfi téren a Hazafias Népfront és a KISZ városi bizottsága szervezésében. (1972. december 30.) a)c Petőfi Sándor Borsodban és Miskolcon — az Ady Endre Művelődési Ház honismereti sorozata (január 3.). b)c Szóljatok, szép szavak Petőfi Sándorról — területi bemutató Nógrád, Heves és B.-A.-Z. megye irodalmi színpadai részvételével a Gárdonyi Művelődési Házban (január 6.). ék Tűz vagyok — Petőfi-emlékműsor a Lenin Kohászati Művek munkásszállójában (január 9.). if: Kihunyt egy csillag — a Vörösmarty Művelődési Ház gyermekfoglalkozása (január 10.). Petőfi ’73 — filmbemutató a Kossuth filmszínházban (január 11.). Petőfit ünnepeljük — a Gárdonyi Gyermekkönyvtár könyvbarát szakkörének bemutatója (január 12.). Petőfi-illusztrációk — gyermekrajzkiállítás a Kossuth Művelődési Házban (január 13.). if A virágnak megtiltani nem lehet — Petőfi-emlékműsor a Bartók Béla Művelődési Központban (jan. 15.). if Ki tud többet Petőfiről? — vetélkedő több száz általános-, középiskolai és szakmunkástanuló részvételével (január hóban, döntők január 13. és 20.). if Szavalóverseny Petőfi Sándor emlékére az általános iskolások részére a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőházban (január 20—21.). sjc Petőfi nyomában — megemlékezés a József Attila Könyvtár Gyermekkönyvtárában (január 30.). if Petőfi-emlékműsor a Földes Ferenc Gimnázium Kazinczy Önképzőkörében. Ők A Petőfi Sándor fiúkollégium küldöttsége képviseltette magát a kiskőrösi Petőfi-napokon. Petőfi levelei M oratórium a költő születése 150. évfordulójának megünnepléséhez címmel jelent meg a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központ kiadványa. Szóljatok, szép szavak!* A harmadik területi döntő, több mint húsz együttes megtekintése után talán már szabad néhány általánosító megjegyzést tenni. Első szavunk nem lehet más, mint az örömé. Az őszinte, a lelkes, a tiszteletteljes örömé, hogy a „Szóljatok, szép szavak Petőfi Sándorról!” vetélkedő ilyen fantáziát mozgató, tettre serkentő, az amatőr színjátszó mozgalmat előrelendítő akciónak bizonyult. A verseny legnagyobb élményét — a zsűri valamennyi tagja, s reméljük, a rádióhallgatók számára is — az a találkozássorozat adja, ami Petőfi és a színjátszó, szavaló, műsort adó fiatalok között létrejött. Talán nem érdektelen erről kicsit bővebben is beszélni most, amikor az évforduló alkalmából olyan sokszor teszik fel a kérdést — gyakran rossz megfogalmazásban: mit jelent Petőfi a mai fiatalok számára? A kérdés így, „prózában”, kissé elvontan azért nem a legszerencsésebb, mert vagy csak nagyon hoszszan, egy tudományos előadás igényével lehet rá válaszolni, vagy sehogyan. Aki mégis szavakban kívánja megfogalmazni a választ, annak utalni kellene például arra, hogy a forradalom szónak és a világszabadságnak attól van olyan becsületes, tiszta csengése a magyar nyelvben, mert Petőfi verseiben fényesedtek ragyogóvá. Jelezni kellene, hogy élt itt egy költő, aki alig huszonhét esztendő alatt megváltoztatta anyanyelvünket és eszünk járását. Élt, s nem halt meg máig, csak testi mivoltában felszívódott, eltűnt egy csatatéren, hogy életének példáját is itthagyja ránk, olyan emberi mércéül, amely mellé századok múlva is csak a kisebbség érzetével lehet odaállni. Sok mindenre kellene még hivatkoznia annak, aki felelni akar a Mit jelent ma nekünk Petőfi? kérdésre, s ha hosszú-hosszú előadást tartana, az is kevés lenne. Pedig igazában mindez benne él azokban is, akik egy Petőfi-verssort sem tudnak idézni. A kérdésre ilyenformán csak egy nemzet kollektív emlékezete együtt válaszolhat. Sokkal szerencsésebb, ha a korunkban élő Petőfit úgy keressük, mint ebben a vetélkedősorozatban. Versek, hangulatok, ötletek, műsorösszeállítások megbízhatóbban vallanak erről, mint a szigorú riporteri kérdés. S a három elődöntő után bátran állíthatjuk, hogy Petőfi költészetének minden árnyalata, forradalmas életének egésze, sőt még a hiánya, furcsa, majdnem misztikus csatatéri eltűnése is új gondolatok sorát képes ébreszteni a mai fiatalokban. Mind a három területi elődöntőn találkoztunk olyan eredeti, utánozhatatlan megközelítési módokkal, sajátos pódiumi formákkal, amelyek különös erővel állították elénk Petőfi költészetének jellegzetességeit vagy életpályájának egy-egy sajátos szakaszát. E különleges színpadi, pódiumi formák mellett a legnagyobb örömet azok a csoportok szerezték, amelyek bátran vállalkoztak arra, hogy a közreműködők játékos kedvét, fiatalos lendületét, kamaszos végletességét érvényesítsék. Ez még akkor is vonzóvá tett egy-egy produkciót, ha a résztvevők színpadi, pódiumi rutinja, versmondó készsége gyengébb volt a kívánatosnál. Csalódást tulajdonképpen csak azok a csoportok okoztak — ám ezekkel a rádióhallgatók már nem találkoznak —, amelyek iskolás fegyelemmel, égre emelt szemmel, a botlás természetességét sem vállalva, egy hagyományosabb, patetikusabb Petőfit idéztek meg előadásaikban. Mindezzel az erényekkel és gyengékkel most a miskolci területi elődöntőn is találkoztunk. Most is volt csoport, amely különleges, erőteljes hatásokkal, nagy megelevenítő erővel, új pódiumi formákkal kísérletezett, mint a miskolci Manézs Színház. Itt is találkozhattunk az egyetlen gondolat füzérére kötött, fiatalos, játékos, jellegzetesen mai formákkal, mint a karancslapujtői Gong Színpad produkciója, vagy ugyanennek szigorúbb, kimértebb montázsával az egri együttes előadásában. S találkozhattunk — talán a sok mozgás ellenhatásaként — egy külsőre mozdulatlan, a gondolatok hullámzását előtérbe állító megoldással is, a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház Soós Imre Irodalmi Színpadának produkciójában. * Ilyen élményeket hozott számunkra a harmadik miskolci elődöntő. Reméljük, hasonló kellemes találkozások várnak a rádióhallgatókra, s így a zsűrire is Sopronban és Pécsett, hogy a legjobbakkal még egyszer, március 14-én, Kiskőrösön találkozhasson az ország. BERNÁTH LÁSZLÓ ♦Elhangzott a „Szóljatok, szép szavak Petőfi Sándorról!’* vetélkedő területi döntőjén, amelyen Heves, Nógrád és Borsod megye irodalmi színpadai vettek részt. Továbbjutott: a karancslapujtői Gong Színpad és a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Ház Manézs Színháza. Újuló műhely Egy-egy tájháza szellemi-kulturális örökségének a múlttudatunkba ölelése főként a helyi kutatók felelőssége. A Herman Ottó Múzeum munkatársi létszáma ma — tragikus események, nyugdíjazások, más munkahelyre távozás miatt — úgy megfogyatkozott, hogy a feladatnak aligha tudnának eleget tenni. A Közlemények szerkesztőinek (Zádor Tibor és Bodó Sándor) erőfeszítését és felelősségét jelzi, hogy javukra fordították a hiányt, megkeresték a B.-A.-Z. megyei népélettel, helytörténettel is foglalkozó kutatókat (neves muzeológus szakembereket), , s helyi munkatársak híján a megyei témákkal foglalkozó publikációk fórumává tették a közleményt. Pontosabban: még ennél is nagyobb kaput nyitottak, mert az efféle kiadványokban szokásos két nagy témacsoport — a néprajzi és helytörténeti közlemények — elé egy összeállítás került, gyakorlatra váltva azt a hídteremtő szándékot, amelyről a szerkesztőik a kétnyelvű — magyar és szlovák — köszöntőben vallottak. A Szlovákiai téka főként az 1970 utáni cseh és szlovák nyelvű néprajzi és helytörténeti irodalmat ismerteti, csehszlovákiai és hazai kutatók tollából. A kiadvány nemcsak e kitekintés miatt árulkodik jó elképzelésről és határozott elvekről. Sok múzeumi-intézeti közlöny hibája a befutó cikkanyaghoz igazodó szerkesztői elv. A Közlemények mentes az esetlegességtől. A szerkesztők a füzet középpontjába egy témacsoportot állítottak (a már említett szlovákiai szakirodalom ismertetésén túl a megyei fazekasság és keménycserépgyártás bemutatására törekedtek, gazdag fénykép-illusztrációval), emellett a korábbi közlemények témáit viszik tovább (Jókai tardonai tartózkodásáról, az avasi templomról olvashatunk kiegészítő közleményt, Tóth Pál írása a szerző korábbi publikációiban vizsgált korszak új vonatkozásait elemzi), megemlékeznek a nevezetesebb helytörténeti évfordulókról (Kilián István cikke pl.), sszomorú aktualitásként az elhunyt Marjalaki Kiss Lajosról és Bodgár Ferencről. E törzsanyagra épülnek a kisebb közlemények, amelyek újabb kiegészítések, hozzászólások elindítói lehetnek. E szerkesztési elv hozzájárulhat ahhoz, hogy a helytörténetírás kicsapódjon a helybenforgásból vagy egy-egykutató szellemének felvillanásából, a fényre jusson, s elinduljon a szintézis felé. A megvalósítás — éppen a már említett erőfeszítés miatt — nem mindenkor hibátlan, főként néhány szerkesztői aprómunka elvégzetlenségét kérjük számon (közöttük pl. a keménycserép—kőedény — a szakirodalom vitáit is jelző — terminológiai kettőségének egységesítését azegymást követő cikkekben, vagy egy jegyzetszerű utalást a megosztó véleményre). Amikor olvasóink figyelmét felhívjuk a kiadványra, azt kívánjuk, hogy a jó elképzelések függetlenüljenek egy ember személyétől, s szervezett kollektíva vállán nyugodjanak. z. 7. Halálig tiszta 90 éve született! Nagy Lajos^"" Vannak írók, akilve-'Bmnetelten, újra és újra fel kel hívni a' figyelmet. Nem olvassák, nem értik eleget őket, holott mondanivalójuk, emberi-művészi tartásuk példamutatásuk valóságos vérátömlesztésként hathat irodalmi életünkben, közvéleményünkben. Szükségünk van Nagy Lajosra. S ismerjük-e? Tessék csak megkérni száz olvasót, nevezzen meg hirtelen három magyar prózaírót. Jókai, Móricz, Mikszáth mellett szóródva előfordul Gárdonyi, Krúdy, Kosztolányi. Említik-e Nagy Lajost? S hányan? Bizonyára kevesen, mert nem érettségi anyag, mert fanyar ízei szokatlanok az anekdotázó, kellemesen csevegő, bővérű cselekményű könyvekhez szokott átlagolvasónak. — Nagy Lajos nem az ínyenceké! A lázadó ember, a kisemmizettek, megalázottak kesernyés-ironikus tollú krónikása ma is él és hat irodalmunkban. Kiskunhalomra meghökkentette és inspirálta a népi írók legjobb teljesítményét, a szociográfiájukat. Az urbánusnak tartott író nem feledkezett meg gyermekkoráról. „Hűvös objektivitása”, amellyel az alföldi nagyközség egyetlen napját írja le, egyszerre írói bravúr, leleplező társadalombírálat és vallomás a falu szegényei mellett. Kilencven éve született egy kis tanyán, az Alföldön, már születésekor megalázottan. A törvénytelen gyerek kivetettségérzése gyötörte élete végéig, ez tette érzékennyé, fogékonnyá a szegények sorsa iránt. Már az első világháború előtt szocialista írónak vallja magát. „Kis társaságunk tagjai szocialistáskodtak, én nem becsültem sokra szocializmusukat; magamat szocialistának tartottam, de nem szocialista írónak, hanem írónak. Az volt a véleményem, hogy ez az egy szó kimeríti a tényállást. Igazat írni — ez az író egyetlen feladata... a valóság ábrázolása, azaz ismertetése — ez aztán elvégzi a maga munkáját” — írja egy helyütt. Szentimentalizmus nélkül, belülről ábrázolja a szegények sorsát, nem kímélve-szépítve hősei gyarlóságát sem. Ismerte a valóságot, noha sokszor igaztalanul „kávéházi írónak" titulálták. 1912 óta az írásaiból élt, már meglett ember, amikor lakást tud szerezni. Nyomorgott. Szenvedte az albérletek, az olcsó bérházak szagát-zaját — a kávéház a munkahelye volt, a menedék, ahol egy — kölcsönpénzen vett — kávé mellett írhatott. Nem alkudott meg, holott lehetett volna sikeres író is. A magyar novellaírás mestere, Nagy László verssoraival emlékezünk rá: írástudókat hajt s megítéléssel az idő és nagy a kaszabolás. Tégedet nem ér el — hátratett kézzel, kigombolt lódenben előtte jársz. H. S. „...az igazi arcát...” Babits kérdése óta, főleg az utóbbi 15 évben az irodalomtörténetírás sokat pontosított a Petőfi-képünkön. Az ikonográfiájában viszont — s éppen az évfordulón — egyre nagyobb a zűrzavar. Közismert, hogy a költőről egyetlen hiteles képmás maradt fenn, az 1847-es daguerrotypia. Ezt közük most az évfordulós plakátok és kiadványok — kétféle változatban. Szerencsére a kópia nem világnézet, lelkiismereti válság nélkül is csereberélhető. Avagy még sincs tévedés? Az ősi magyar hit szerint a túlvilág a valóság tükörképe. Miért ne növeszthetné az „égi létbe” egy megfordított daguerrotypia a mi Petőfinket is? Ha meglehetősen primitív (értsd: praelogikus!) módon is! Lapunk emlékszámának Petőfi-portréját — a daguerrotypia grafikai újrateremtésével — Feledy Gyula készítette. Tévhit — mondta —, hogy a helyes és megfordított képállású kópia azonos hatást kelt. A hamis másolaton merevebb a tekintet, az ismerős vonás idegen. Ahogy Petőfié is az egyik változaton. Igazságot sajnos nem tudunk tenni, a daguerrotypia oly elmosódott, hogy a gombolás sem segít leleplezni a hamisságot. Érvünk tehát nincs, de mi hiszünk Petőfi tiszta, szép tekintetének, amely a felső képről megrökönyödve, mereven néz — az igazi arcát megmásítókra. Z — NAIV ZSENIK?... Érdeklődve olvastam az Élet és Irodalom 1972. december 16-i számában Csányi László cikkét. Már a cím is súlyos szavakkal szólt: „Naiv zsenik, tudatos kontárok.” Érdekelt, kikről is van szó, kik lesznek e ritka élességű fogalmazás célpontjai? Ám hiába mélyedtem el fokozott figyelemmel a szövegben, egyetlen nevet sem találtam (milyen csalódás) — csak egy verssort. De azt is hogyan? „S olvasom a verset, a naiv verset, mert vers is van, haj, de mennyi! A versben cigánylányok rúgják égre a lábukat.. A vers eredetileg így hangzott: ... a gubancos hajú lányokhoz, akik tüzet őriznek ölükben, szeretkezésre széttárt lábaikkal égre rúgják a gyönyört... Szerzője — fedjük fel a titkot — Bari Károly, címe: Hegedűk vijjogásából... Miután nagy nehezen sikerült azonosítani a szerzőt — „... a zörgő rím és ritmustalan sorokból...világosodik lassacskán” az elménk. Valóban „botfüle” lehet annak a vershez, aki ma, a XX. század második felében, a lezajlott poétikai forradalmak után egyedül a rímben és a ritmusban véli felfedezni a vers ismérvét. Ezt a követelményt ma a slágerszövegek sokkal inkább kielégítik, mint a modern magyar líra. Hogyan feledkezhetett meg a kritikus például a költői képről vagy a vers-szituációról stb.? Szándékosan? Véletlenül? S ha például így, ezeket is figyelembe véve olvassa „a naiv verset” — talán több szépséget talált volna benne. S az is lehet, nem nyüstöli prózává a képgazdag verssorokat. Különvéleményét nem fogadjuk el — bár elismerjük, nem kis bátorság kellett megfogalmazásához —, hisz a Szépirodalmi Könyvkiadó nem adná ki, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, egyéb lapok nem közölnék egy „tudatos kontár” műveit. Bari Károly tehetségét, költői teljesítményét ilyen módon minősíteni — enyhén szólva furcsa. Ha a kritikus kritizálni akar — ám tegye, azért van —, de névvel, nyíltan, nem pedig célozgatva, sugallva, sejtetve —, mert ő nem dodonai jós, sem delphoi sybilla. M. 11