Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-02-01 / 2. szám

A NAPJAINK SZERKESZTŐSÉGI ASZTALA A fiatalság: vakmerőség — gondolnánk. A Sajtóházba beté­vedő néhány pályakezdőre gyak­ran a bátortalanság a jellemző, így P. Gy.-re is, aki címét nem hagyta meg, bennhagyott elbe­széléseiért sem jelentkezett. Nyílt levélben válaszolunk tehát. Az aranyhalak a bűnösök c. elbe­szélésének nyelvi megformálása inkább fogalmazás, mint irodal­mi megjelenítés. A szerző ugyan­azt a tényt a járőr és a bűnöző oldaláról vizsgálja, kevés lélek­tani hitellel, az indítékok feltá­rása nélkül. Ki is valójában a főhőse, miért csavarog? A kér­désre nem­­kapunk választ, s így a cím: üres demagógia. Ünnep, ott című írása esztétikailag nem egynemű; egyszólamú realista ele­mek és parabolisztiku­s igényű helyzetek szervetlenül kevered­nek benne. Én elhamvasztatom magam c. írásáról nem formál­tunk véleményt, mert az elmo­sódott sokadpéldány elolvasásá­ra nem vállalkoztunk. Bekül­dése tiszteletlenség volt a szer­kesztőséggel szemben. NEM KÖZÖLHETŐ KÉZIRATOT KÜLDTEK: Elbeszélések: B. Gy. (Miskolc): Jogi esetek; F. I. (Salgótarján): Az első út; G. K. (Mis­kolc) : Régi történet; Sz. A. (Buda­pest) : Fa és Én; C. J. (Budapest): Díszpárna; V. É. (?): Mielőtt min­den késő lenne; Éjfél után; (??) : Ta­lálkozások; (??): Egy szép vasárnap a hegyekben. Az Utazás (elb.) és Mocorgások (kritika) c. írások szer­zője tehetséget mutat. Keresse fel a szerkesztőséget!) Versek: H. J. (Bükkszenkereszt); Gy. Z. (Gyöngyössolymos); T. L. (Budapest); U. J. (Budapest); F. M. (Budapest). SZEMÉLYI VÁLTOZÁSOK. Zi­­monyi Zoltán, a prózarovat ve­zetője január elsejétől — belső munkatársként — szerkesztői munkakört lát el. Új rovatunk, a riport­­és publicisztika vezető­je, ugyancsak január 1-től, Pén­tek Imre. NAPJAINK­ANKÉT. A Hazai fi­as Népfront járási titkárai és tisztségviselői aggteleki tovább­képzésén január 10-én Gulyás Mihály főszerkesztő a folyóirat társadalomközpontú törekvései­ről, a riportokról és kisszociog­­ráfiákról, 17-én Zimonyi Zoltán szerkesztő a folyóirat tíz évéről, a tervezett megyei irodalomtör­téneti kiállításról és az irodalmi hagyományőrzés időszerű tenni­valóiról beszélt. VILT TIBOR szobrászművész alkotását január 12-én avatták fel a Nehézipari Műszaki Egyetem könyvtára előtt. KALÁSZ LÁSZLÓ költő a Magyar Írók Szövetsége megbí­zásából november 29.—december 8. között Novoszibirszkben tar­tózkodott az Ognyi c. folyóirat vendégeként. Találkozott Szali­­monnal, az Szovjet Írószövetség Keleti Csoportjának titkárával. A megbeszélések nyomán­­az Ognyi és a Napjaink szerzői kölcsönös folyóiratbeli bemutatkozásra ké­szülnek. — Hol vagy, jövendő? címmel jelenik meg Kalász László harmadik kötete, hamarosan a könyvesboltokban is kapható. Hírek ARCOK ÉS OTTHONOK cím­mel Balla Demeter fotóművész íróportréiból nyílt kiállítás ja­nuár 6-án a Kossuth Művelődési Házban. A megnyitót dr. Nemes­­kürty István, az irodalomtudo­mányok doktora, a Budapest Filmstúdió igazgatója mondta. BEMUTATÓK: A Miskolci Nem­zeti Színház januárban Molnár Ferenc Doktor úr és Berkesi And­rás Berci bácsi című művét mu­tatta be. A MISKOLCI GALÉRIÁBAN január 6-án Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója nyi­totta meg Ficzere László (1910— 1967) emlékkiállítását (cikkünket 1. a 4. oldalon). A kisteremben január 13-án Tel­inger István grafikai kiállítása nyílt meg. KAPUK ELŐTT. Megjelent a Molnár Béla Ifjúsági Ház Irodal­mi Műhelye Kapuk előtt című kiadványának 4. száma. Petőfi-emlékév Ús rovatunk az emlékév észak-magyarországi ese­ményeit követi nyomon — olvasóink segítségével. Vár­juk híradásukat, levelüket. MISKOLCI RENDEZVÉNYEK: Koszorúzási ünnep­ség a Petőfi téren a Hazafias Népfront és a KISZ vá­rosi bizottsága szervezésében. (1972. december 30.) a)c Petőfi Sándor Borsodban és Miskolcon — az Ady Endre Művelődési Ház honismereti sorozata (január 3.). b)c Szóljatok, szép szavak Petőfi Sándorról — te­rületi bemutató Nógrád, Heves és B.-A.-Z. megye iro­dalmi színpadai részvételével a Gárdonyi Művelődési Házban (január 6.). ék Tűz vagyok — Petőfi-emlék­­műsor a Lenin Kohászati Művek munkásszállójában (január 9.). if: Kihunyt egy csillag — a Vörösmarty Művelődési Ház gyermekfoglalkozása (január 10.). Petőfi ’73 — filmbemutató a Kossuth filmszínházban (január 11.). Petőfit ünnepeljük — a Gárdonyi Gyermekkönyvtár könyvbarát szakkörének bemutató­ja (január 12.). Petőfi-illusztrációk — gyermekrajz­­kiállítás a Kossuth Művelődési Házban (január 13.). if A virágnak megtiltani nem lehet — Petőfi-emlék­­műsor a Bartók Béla Művelődési Központban (jan. 15.). if Ki tud többet Petőfiről? — vetélkedő több száz ál­talános-, középiskolai és szakmunkástanuló részvételé­vel (január hóban, döntők január 13. és 20.). if Sza­valóverseny Petőfi Sándor emlékére az általános is­kolások részére a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház­­ban (január 20—21.). sjc Petőfi nyomában — megem­lékezés a József Attila Könyvtár Gyermekkönyvtárá­ban (január 30.). if Petőfi-emlékműsor a Földes Fe­renc Gimnázium Kazinczy Önképzőkörében. Ők A Pe­tőfi Sándor fiúkollégium küldöttsége képviseltette ma­gát a kiskőrösi Petőfi-napokon. Petőfi levelei M oratórium a költő születése 150. évfordulójának meg­ünnepléséhez címmel jelent meg a Rónai Sándor Me­gyei Művelődési Központ kiadványa. Szóljatok, szép szavak!* A harmadik területi döntő, több mint húsz együt­tes megtekintése után talán már szabad néhány álta­lánosító megjegyzést tenni. Első szavunk nem lehet más, mint az örömé. Az őszinte, a lelkes, a tiszteletteljes örömé, hogy a „Szól­jatok, szép szavak Petőfi Sándorról!” vetélkedő ilyen fantáziát mozgató, tettre serkentő, az amatőr színját­szó mozgalmat előrelendítő akciónak bizonyult. A ver­seny legnagyobb élményét — a zsűri valamennyi tagja, s reméljük, a rádióhallgatók számára is — az a talál­kozássorozat adja, ami Petőfi és a színjátszó, szavaló, műsort adó fiatalok között létrejött. Talán nem érdektelen erről kicsit bővebben is be­szélni most, amikor az évforduló alkalmából olyan sokszor teszik fel a kérdést — gyakran rossz megfo­galmazásban: mit jelent Petőfi a mai fiatalok szá­mára? A kérdés így, „prózában”, kissé elvontan azért nem a legszerencsésebb, mert vagy csak nagyon hosz­­szan, egy tudományos előadás igényével lehet rá vá­laszolni, vagy sehogyan. Aki mégis szavakban kívánja megfogalmazni a választ, annak utalni kellene pél­dául arra, hogy a forradalom szónak és a világ­szabadságnak attól van olyan becsületes, tiszta csen­gése a magyar nyelvben, mert Petőfi verseiben fénye­­sedtek ragyogóvá. Jelezni kellene, hogy élt itt egy költő, aki alig huszonhét esztendő alatt megváltoztatta anyanyelvünket és eszünk járását. Élt, s nem halt meg máig, csak testi mivoltában felszívódott, eltűnt egy csatatéren, hogy életének példáját is itthagyja ránk, olyan emberi mércéül, amely mellé századok múlva is csak a kisebbség érzetével lehet odaállni. Sok mindenre kellene még hivatkoznia annak, aki felelni akar a Mit jelent ma nekünk Petőfi? kérdésre, s ha hosszú-hosszú előadást tartana, az is kevés lenne. Pedig igazában mindez benne él azokban is, akik egy Petőfi-verssort sem tudnak idézni. A kérdésre ilyen­formán csak egy nemzet kollektív emlékezete együtt válaszolhat. Sokkal szerencsésebb, ha a korunkban élő Petőfit úgy keressük, mint ebben a vetélkedősorozatban. Ver­sek, hangulatok, ötletek, műsorösszeállítások megbíz­hatóbban vallanak erről, mint a szigorú riporteri kér­dés. S a három elődöntő után bátran állíthatjuk, hogy Petőfi költészetének minden árnyalata, forradalmas életének egésze, sőt még a hiánya, furcsa, majdnem misztikus csatatéri eltűnése is új gondolatok sorát képes ébreszteni a mai fiatalokban. Mind a három területi elődöntőn találkoztunk olyan eredeti, utánozhatatlan megközelítési módokkal, sajá­tos pódiumi formákkal, amelyek különös erővel állí­tották elénk Petőfi költészetének jellegzetességeit vagy életpályájának egy-egy sajátos szakaszát. E különle­ges színpadi, pódiumi formák mellett a legnagyobb örömet azok a csoportok szerezték, amelyek bátran vállalkoztak arra, hogy a közreműködők játékos ked­vét, fiatalos lendületét, kamaszos végletességét érvé­nyesítsék. Ez még akkor is vonzóvá tett egy-egy pro­dukciót, ha a résztvevők színpadi, pódiumi rutinja, versmondó készsége gyengébb volt a kívánatosnál. Csalódást tulajdonképpen csak azok a csoportok okoztak — ám ezekkel a rádióhallgatók már nem ta­lálkoznak —, amelyek iskolás fegyelemmel, égre emelt szemmel, a botlás természetességét sem vállalva, egy hagyományosabb, patetikusabb Petőfit idéztek meg előadásaikban. Mindezzel az erényekkel és gyengékkel most a mis­kolci területi elődöntőn is találkoztunk. Most is volt csoport, amely különleges, erőteljes hatásokkal, nagy megelevenítő erővel, új pódiumi formákkal kísérlete­zett, mint a miskolci Manézs Színház. Itt is találkoz­hattunk az egyetlen gondolat füzérére kötött, fiata­los, játékos, jellegzetesen mai formákkal, mint a ka­­rancslapujtői Gong Színpad produkciója, vagy ugyan­ennek szigorúbb, kimértebb montázsával az egri együttes előadásában. S találkozhattunk — talán a sok mozgás ellenhatásaként — egy külsőre mozdu­latlan, a gondolatok hullámzását előtérbe állító meg­oldással is, a pesterzsébeti Csili Művelődési­ Ház Soós Imre Irodalmi Színpadának produkciójában. * Ilyen élményeket hozott számunkra a harmadik miskolci elődöntő. Reméljük, hasonló kellemes talál­kozások várnak a rádióhallgatókra, s így a zsűrire is Sopronban és Pécsett, hogy a legjobbakkal még egy­szer, március 14-én, Kiskőrösön találkozhasson az ország. BERNÁTH LÁSZLÓ ♦Elhangzott a „Szóljatok, szép szavak Petőfi Sándorról!’* vetélkedő területi döntőjén, amelyen Heves, Nógrád és Bor­sod megye irodalmi színpadai vettek részt. Továbbjutott: a karancslapujtői Gong Színpad és a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Ház Manézs Színháza. Újuló műhely Egy-egy tájháza szellemi-kul­turális örökségének a múlt­tudatunkba ölelése főként a he­lyi kutatók felelőssége. A Her­man Ottó Múzeum munkatársi létszáma ma — tragikus esemé­nyek, nyugdíjazások, más mun­kahelyre távozás miatt — úgy megfogyatkozott, hogy a feladat­nak aligha tudnának eleget ten­ni. A Közlemények szerkesztői­nek (Zádor Tibor és Bodó Sán­dor) erőfeszítését és felelősségét jelzi, hogy javukra fordították a hiányt, megkeresték a B.-A.-Z. megyei népélettel, helytörténettel is foglalkozó kutatókat (neves muzeológus szakembereket), , s helyi munkatársak híján a me­gyei témákkal foglalkozó publi­kációk fórumává tették a közle­ményt. Pontosabban: még ennél is nagyobb kaput nyitottak, mert az efféle kiadványokban szoká­sos két nagy témacsoport — a néprajzi és helytörténeti közle­mények­ — elé egy összeállítás került, gyakorlatra váltva azt a hídteremtő szándékot, amelyről a szerkesztőik a kétnyelvű — ma­gyar és szlovák — köszöntőben vallottak. A Szlovákiai téka fő­ként az 1970 utáni cseh és szlo­vák nyelvű néprajzi és helytör­téneti irodalmat ismerteti, cseh­szlovákiai és hazai kutatók tollá­ból. A kiadvány nemcsak e kite­kintés miatt árulkodik jó elkép­zelésről és határozott elvekről. Sok múzeumi-intézeti közlöny hibája a befutó cikkanyaghoz igazodó szerkesztői elv. A Köz­lemények mentes az esetlegesség­től. A szerkesztők a füzet közép­pontjába egy témacsoportot állí­tottak (a már említett szlovákiai szakirodalom ismertetésén túl a megyei fazekasság és keménycse­­répgyártás bemutatására töre­kedtek, gazdag fénykép-illusztrá­cióval), emellett a korábbi köz­lemények témáit viszik tovább (Jókai tardonai tartózkodásáról, az avasi templomról olvashatunk kiegészítő közleményt, Tóth Pál írása a szerző korábbi publiká­cióiban vizsgált korszak új vo­natkozásait elemzi), megemlékez­nek a nevezetesebb helytörténeti évfordulókról (Kilián István cik­ke pl.), s­­szomorú aktualitásként az elhunyt Marjalaki Kiss La­josról és Bodgár Ferencről. E törzsanyagra épülnek a ki­sebb közlemények, amelyek újabb kiegészítések, hozzászólások elin­dítói lehetnek. E szerkesztési elv hozzájárul­hat ahhoz, hogy a helytörténet­­írás kicsapódjon a helybenforgás­­ból vagy egy-egy­­kutató szelle­mének felvillanásából, a fényre jusson, s elinduljon a szintézis felé. A megvalósítás — éppen a már említett erőfeszítés miatt — nem mindenkor hibátlan, fő­ként néhány szerkesztői apró­munka elvégzetlenségét kérjük számon (közöttük pl. a kemény­cserép—kőedény — a szakiro­dalom vitáit is jelző — termino­lógiai kettőségének egységesítését az­­egymást követő cikkekben, vagy egy jegyzetszerű utalást a megosztó véleményre). Amikor olvasóink figyelmét felhívjuk a kiadványra, azt kí­vánjuk, hogy a jó elképzelések függetlenül­jenek egy ember sze­mélyétől, s szervezett kollektíva vállán nyugodjanak. z. 7. Halálig tiszta 90 éve született! Nagy Lajos^"" Vannak írók, akilve-'Bmnetelten, újra és újra fel kel hívni a' figyelmet. Nem olvassák, nem értik eleget őket, holott mondanivalójuk, emberi-művészi tartásuk példamutatásuk valóságos vérátömlesztésként hathat irodalmi életünkben, közvéleményünkben. Szükségünk van Nagy Lajosra. S ismerjük-e? Tes­sék csak megkérni száz olvasót, nevezzen meg hirte­len három magyar prózaírót. Jókai, Móricz, Mikszáth mellett szóródva előfordul Gárdonyi, Krúdy, Kosztolá­nyi. Említik-e Nagy Lajost? S hányan? Bizonyára ke­vesen, mert nem érettségi anyag, mert fanyar ízei szo­katlanok az anekdotázó, kellemesen csevegő, bővérű cselekményű könyvekhez szokott átlagolvasónak. — Nagy Lajos nem az ínyenceké! A lázadó ember, a kisemmizettek, megalázottak ke­sernyés-ironikus tollú krónikása ma is él és hat iro­dalmunkban. Kiskunhalomra meghökkentette és ins­pirálta a népi írók legjobb teljesítményét, a szociográ­fiájukat. Az urbánusnak tartott író nem feledkezett meg gyermekkoráról. „Hűvös objektivitása”, amellyel az alföldi nagyközség egyetlen napját írja le, egyszer­re írói bravúr, leleplező társadalombírálat és vallo­más a falu szegényei mellett. Kilencven éve született egy kis tanyán, az Alföl­dön, már születésekor megalázottan. A törvénytelen gyerek kivetettségérzése gyötörte élete végéig, ez tette érzékennyé, fogékonnyá a szegények sorsa iránt. Már az első világháború előtt szocialista írónak vallja ma­gát. „Kis társaságunk tagjai szocialistáskodtak, én nem becsültem sokra szocializmusukat; magamat szocialis­tának tartottam, de nem szocialista írónak, hanem író­nak. Az volt a véleményem, hogy ez az egy szó ki­meríti a tényállást. Igazat írni — ez az író egyetlen feladata... a valóság ábrázolása, azaz ismertetése — ez aztán elvégzi a maga munkáját” — írja egy helyütt. Szentimentalizmus nélkül, belülről ábrázolja a szegé­nyek sorsát, nem kímélve-szépítve hősei gyarlóságát sem. Ismerte a valóságot, noha sokszor igaztalanul „kávéházi írónak" titulálták. 1912 óta az írásaiból élt, már meglett ember, amikor lakást tud szerezni. Nyo­morgott. Szenvedte az albérletek, az olcsó bérházak szagát-zaját — a kávéház a munkahelye volt, a me­nedék, ahol egy — kölcsönpénzen vett — kávé mellett írhatott. Nem alkudott meg, holott lehetett volna sike­res író is. A magyar novellaírás mestere, Nagy László vers­soraival emlékezünk rá: írástudókat hajt s megítél­­éssel az idő és nagy a kaszabolás. Tégedet nem ér el — hátratett kézzel, kigombolt lódenben előtte jársz. H. S. „...az igazi arcát...” Babits kérdése óta, főleg az utóbbi 15 évben az iro­dalomtörténetírás sokat pontosított a Petőfi-képün­­kön. Az ikonográfiájában viszont — s éppen az év­fordulón — egyre nagyobb a zűrzavar. Közismert, hogy a költőről egyetlen hiteles képmás maradt fenn, az 1847-es daguerrotypia. Ezt közük most az évfordulós plakátok és kiadványok — kétféle változatban. Sze­rencsére a kópia nem vi­lágnézet, lelkiismereti vál­ság nélkül is csereberélhe­tő. Avagy még sincs téve­dés? Az ősi magyar hit szerint a túlvilág a valóság tükörképe. Miért ne nö­veszthetné az „égi létbe” egy megfordított daguerro­typia a mi Petőfinket is? Ha meglehetősen primitív (értsd: praelogikus!) módon is! Lapunk emlékszámának Petőfi-portréját­ — a da­­guerrotypia grafikai újra­teremtésével — Feledy Gyu­la készítette. Tévhit — mondta —, hogy a helyes és megfordított képállású kópia azonos hatást kelt. A hamis másolaton mere­vebb a tekintet, az isme­rős vonás idegen. Ahogy Petőfié is az egyik válto­zaton. Igazságot sajnos nem tu­dunk tenni, a daguerroty­­pia oly elmosódott, hogy a gombolás sem segít lelep­lezni a hamisságot. Érvünk tehát nincs, de mi hiszünk Petőfi tiszta, szép tekinteté­nek, amely a felső képről megrökönyödve, mereven néz — az igazi arcát meg­­másítókra. Z — NAIV ZSENIK?... Érdeklődve olvastam az Élet és Irodalom 1972. december 16-i számában Csányi László cikkét. Már a cím is súlyos szavakkal szólt: „Naiv zsenik, tudatos kontárok.” Érdekelt, kikről is van szó, kik lesznek e ritka élességű fogalmazás célpontjai? Ám hiába mé­­lyedtem el fokozott figyelemmel a szövegben, egyetlen nevet sem találtam (milyen csalódás) — csak egy verssort. De azt is hogyan? „S olvasom a verset, a naiv verset, mert vers is van, haj, de mennyi! A versben cigánylányok rúgják égre a lábukat.. A vers eredetileg így hangzott: ... a gubancos hajú lányokhoz, akik tüzet őriznek ölükben, szeretkezésre széttárt lábaikkal égre rúgják a gyönyört... Szerzője — fedjük fel a titkot — Bari Károly, címe: Hegedűk vijjogásából... Miután nagy nehezen sikerült azonosítani a szerzőt — „... a zörgő rím és rit­­mustalan sorokból...világosodik lassacskán” az elménk. Valóban „botfüle” lehet annak a vershez, aki ma, a XX. század második felében, a lezajlott poétikai forradalmak után egyedül a rímben és a ritmusban véli felfe­dezni a vers ismérvét. Ezt a követelményt ma a slágerszövegek sokkal inkább kielé­gítik, mint a modern magyar líra. Hogyan feledkezhetett meg a kritikus például a költői képről vagy a vers-szituá­cióról stb.? Szándékosan? Véletlenül? S ha például így, ezeket is figyelembe véve olvassa „a naiv verset” — talán több szépséget talált volna benne. S az is lehet, nem nyüstöli prózává a képgazdag vers­sorokat. Különvéleményét nem fogadjuk el — bár elismerjük, nem kis bátorság kellett megfogalmazásához —, hisz a Szépirodalmi Könyvkiadó nem adná ki, az Élet és Iro­dalom, a Népszabadság, egyéb lapok nem közölnék egy „tudatos kontár” műveit. Bari Károly tehetségét, költői teljesítményét ilyen módon minősíteni — enyhén szólva furcsa. Ha a kritikus kritizálni akar — ám tegye, azért van —, de névvel, nyíltan, nem pedig célozgatva, sugallva, sejtetve —, mert ő nem dodonai jós, sem delphoi sybilla. M. 11

Next