Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
Műve szilárd, időtálló anyag (Folytatás az 1. oldalról) és a kritikusok díját. A befejezetlen mondatot több tucat idegen nyelvű kritika, tanulmány üdvözölte elismerően stb.). Déry nemcsak formanyelvi újító. A szemlélet, világlátás korszerűségére törekszik, s ez alakítja korszerűvé a megjelenés keretét is. Legnagyobb igényű regényének, A befejezetlen mondatnak szerkezeti alapelve a 30-as évek Magyarországa két alapvető osztályának, a polgárság és munkásosztály harcának dinamikájára épül. S mert ily vonatkozásban elsők közt nyúl nálunk a témához, s újítása a jellemek rendszerének, „mozgatásának”, a társadalmi keresztmetszetnek gyökereit érinti, Dérynek még e nagylélegzetű epikuma is vitákat ébresztővé válik. A munkásmozgalmi hősök kissé aszkétikussá heroizált vonását Lukács György is kérdőjelezi, de az író intellektuáliselemző készsége, az ábrázolt konfliktusok realitása, átfogó koncepciója s a megelevenítés ereje miatt a legkorszerűbb, (s egyedül reprezentáns) európai viszonylatban is helytálló magyar regénynek tartja. De vélekedjünk erről (bármiképp, s a más módon korszerű, nagy magyar regények hátrányára történő sarkosított kiemelést tartjuk bár igazságtalannak: a regény sodró hullámverésének hatása alól egyetlen olvasó sem vonhatja ki magát. E mű, ábrázolási eszközeinek öszszetettségével a Déry-örökség rejtettebb forrásaira, összefüggéseire is utal. A befejezetlen mondat számtalanszor elemzett tulajdonsága például, hogy Déry, anyagában a hagyományos lineáris cselekményvezetést a prousti időkezelés eredményeinek egyénivé formált lehetőségével frissíti fel, s hogy e realista szintézisbe szürrealisztikus látomás részeket olvaszt. A körültekintő méltatások elismerik, hogy Déry csak azon hatásokra fogékony, melyek képességei benne is élnek, melyek egyénisége teljesebb kifejezéséhez segítik. A teljesebb képhez azonban még e méltányos álláspontnál is többre van szükség, s fokozni kell a Délypálya önkörén belüli vizsgálódást. Nem mindegy ugyanis, hogy a külső ösztönzéseket csak bizonyos hajlamkészség, vagy már a saját írói műhelyben kikovácsolt eredmények fogadják, hogy a szintézisek részelemeit, mily mértékben alapozzák egyéni lelemények. Ne tévesszen meg e téren bennünket az író mértéktartó, szerény önjellemzése sem, mely szintén csak hajlamokra utal. „Előbb voltak prousti érzéseim, mint ahogy Proustot megismertem” — mondja, de hozzátehetjük: az összetett idősík-kezelést, még Proust olvasása előtt megkísérli, mint ahogy a Kafka nevéhez fűződő absztraháló eljárások s a „szürrealista látomások” is (még a tízes években) Kafka ismerete, illetve a szürrealista programok előtt megjelennek írásaiban. Pályakezdő műve (Lia, Nyugat, 1917. I. 231—266; 327—359.) időszerkezetében pl. az objektív és szubjektív idő funkcionális elkülönülése valósul meg. Szerkezeti ritmusa a történet folyamán egyre inkább a hős szubjektív élettempója, az emlékezések, látomások, reflexiók ritmikája szerint alakul. Hőse (Endrei) formailag már akkor függetleníti magát az objektív időszakaszolás reá kötelező érvényétől, mikor kis pénzt gyűjtve otthagyja állását, hogy tervei megvalósításának éljen. Bezárkózik saját időritmusába, mely (az objektív időegységekhez viszonyítva) egyre nagyobb szinkroneltolódást, saját körén belül pedig egyre nagyobb rapszodikusságot mutat. Mindezt a belülről való feltárás igénye alakítja, s hogy a külvilágtól (tér-, idő-, tárgyak-, személyektől) való elszakadásának bemutatása milyen szerves egységben valósul meg, arra jó példa, hogy Endrei előtt akkor mosódnak el leginkább a külvilág körvonalai (akkor felejti el, hogy a leveleit „ma reggel küldte-e el, vagy tegnap?”), mikor szerelmese elhidegült tőle, s ő, — annak óhajára — egyetlen hívét, házvezetőnőjét is száműzi maga mellől. A korai Déry-epika összetett időábrázolása nemcsak az objektív és szubjektív idő eltérő ritmusában, hanem a kronológiai folyamatok lineáris pályájának felbontásában, átverésekben, a több szálon egymás mellett futtatott párhuzamokban, a múlt, jelen, jövő dinamikus összevonásaiban (pl. A próba, Novella) is felfedezhető. S Déry látomásokra hajló, érzékletes képteremtő erejének „szürrealizmusa” is. Feltűnő plaszticitással pl. A kéthangú kiáltás Kuhárnéjának ébrenlétet álommá, s a látomást életté asszociáló fantáziálásában. Mindez természetszerűleg nemcsak az eredetiség, a hatások és asszimiláció, hanem az egész pályakezdő szakasza s a későbbiek egységének vagy megszakítottságának kérdéseit is érinti. Déry pályáját három szakaszra osztja irodalomtörténetünk (1917— 1932, 1933—1956, 1957-től a pálya zárulásáig). Lehetne vitázni, hogy pl. az 1955-ös Niki a második szakasz záróköve, vagy a hatvanas években kibontakozó, áttételes parabolisztikus ábrázolási mód nyitánya-e? Magam ez utóbbi magyarázat felé hajlok. De pillanatnyilag nem ennek eldöntéséről van szó. Izgatóbb kérdés az első, avantgárd korszaknak az egész életmű viszonylatában betöltött szerepe. E szerepről sokáig nemigen vettünk tudomást. Míg az avantgárd általában csak a polgári dekadencia szinonimájaként élt tudatunkban, Déry pályakezdése is felesleges útvesztőnek, kitérőnek tűnt. E szemlélet az író önértékelésére is hatott, s saját írói létét korábban a Szemtől szemben írásának idejétől (1933) számította. De az 1970-ben kiadott válogatott versgyűjteményének (A felhőállatok) utószavában (mely kötet nagyrészt a 20-as években született avantgárd verseit tartalmazza), a maga részéről már e művek utóhatásának reményében bocsátja útjára kötetét. S az avantgárdról alkotott árnyaltabb felfogás, az ifjúkori művek új kiadásai meghozták néhány avantgard-jegyben fogant alkotásának kiegyensúlyozottabb, mérvadóbb értékeléseit is. A pályaszakasz egészének minősége azonban még korántsem tisztázott. Az avantgárdban általában a rossz közérzet, belső feszültség, s a változtatni akarás igénye fejeződik ki. Egyesek ebből pusztán a tünetregisztrálás, az elidegenedés állapotának jelzéséig jutnak el, mások — miként Déry — a túllépés vágyát, az emberi kapcsolatok gyógyító erejébe vetett hitet is sugározzák. Déry egész pályáján az ember szabadságának, az egyén és közösség optimális találkozásainak lehetőségeit kutatja, s a különbség útja kibontakozása egyes fázisain a cél és módszer tudatosságának fokozataiban, a járható út illuzórikusabb vagy reálisabb kitapintásában rejlik. Alakjainak lázadása kezdetben anarchisztikus, individualista vonásokat is rejt, de az általános, absztrakt keret egyben társadalmilag is meghatározott. A hősök a világgal való szakítási kísérletek után felismerik, hogy „belül maradva, belülről kell javítani”. S e „belül” félreérthetetlenül az adott (két világháború közötti) történelmi pillanat, szerkezet, nem az abszolúttá stilizált abszurditás mezében lép elénk indulásától kezdve. A verseiből szóló lírai hős a hatalom jelképével, a park rendőrével száll szembe és képzeletbeli küzdelemre, s a forradalom „vérvörös reklámjait” festi a plakátoszlopra (Éjjel a parkban; Mint a plakátoszlop); az Ébredjetek fel! lázítója a „gazdagok világa” ellen toborozza harcra a kisemmizetteket, s a remény csillagát szegezi házaik fölé. A Mit eszik reggelire? c. drámájában egy tipikus polgárcsalád kiüresedett, mechanikus kapcsolatai lepleződnek le; az Óriáscsecsemőt a kapitalista államgépezet jelképes figurái bénítják rabbá; s harmadik avantgárd drámájában. A kék kerékpárosban, a polarizált figurák társadalmi osztályok képviselőiként csapnak össze, s a jövő zálogát jelentő, csodatévő piros kesztyűt a Munkás szerzi meg. Későbbi alkotásaiban avantgárd korszakának ezen magatartásbeli, szemléleti vonásai fordulnak s érnek realista stílusjegyű tükrözéssé. A Szemtől szemben „konkrét” mozgalmi figurái pl. az Ébredjetek fel! szürrealista forradalmárának „földi” testvérpárjai, s e vonalon fejlődnek tovább A bejezetlen mondat ércalakjaivá, vagy a Bécs, 1934. című dráma munkáshőseivé. A történelmi változások természetszerűen mindig más és más feltételek között teszik fel a kérdéseiket. Volt egy időszak, mikor úgy tűnt, az egyén és közösség zavartalan kapcsolatára nyílik tér, s az író a végleges szintézisre, a „mondat befejezésére” készülődik. Nagyszabású regény-tetralógia tervében hőse, Köpe Bálint útja 1948-ban, egy államosított gyár munkásigazgatójaként ért volna révbe, szimbolizálva a munkásosztály hatalomra kerülését is. De a „Felelet-vita” túlzottan éles hangokkal szól a terv megvalósulásának folyamatába, s ha az első két kötet felejthetetlen oldalakkal, s egészében maradandó értékkel is gazdagítja irodalmunkat, az eredeti terv nem valósul meg. Dérynek az emberi közösségek összetartó erejébe vetett bizalma mégsem foszlik szét. Csak most már dokumentatív jellegű magra van szüksége hite szárnyralobbantásához. S mikor ezt egy hegyvidéki, szülés körüli heroikus összefogásban megleli, minatűr hősi eposzt kanyarít belőle (Simon Menyhért születése.). Megrázó, gyötrelmet szító és felemelő, szívet izzító élményzuhatagok formálják írói karakterét, s érlelik írói modorát látszólag szkeptikus fölényessé, ironikusan groteszkké egyes kései írásaiban. De tévedés ezzel kapcsolatban „pesszimizmusát” emlegetni. E kétely emberi és írói kiteljesedésének forrása és sohasem önző, önmagáért való. Az emberiség sorsáért való aggódás hatja át, s hogy érdemesnek tartja felemelni óvó szavát, az a szó megváltó erejébe vetett bizalmáról vall. A fentiekhez hasonlóan, a váltásokban, megújulásokban továbbélő folytonosság, egység öleli át e szemléleti, magatartásbeli szférák formába öntésének módjait is pályáján. Igaz, pl. a bölcs, humánummal telített irónia árnyalt nézőpontjai csak A kiközösítő, az Ítélet nincs, s a Kedves Kópeerben hozzák létre legmagasabb rendű esztétikai közegüket, de ezen irónia groteszk-, fantasztikum- és abszurdba hajló, bíráló élű avantgárd előképei már a „perugiai drámákban”, s az Üvegfejű borbély-ciklus Dokumentumban közölt darabjaiban is megjelennek. S ezen előzmények visszatérése a Kyvagiokén, A félfülű s A gyilkos és én példáiban még karakterisztikusabb, élesebb effektusaik egyértelműbben idézik Déry egykori hangvételét. Ugyanezen előzmények, valamint a 20-as évek lírájában kimunkált látomásosság. A kéthangú kiáltás fantasztikum-jelképisége, a Salamon tornyának labirintus-városképe, s az „Alkonyodik ...” országútának „kereső”motívumai élednek újjá magasabb szinten, differenciált eszmerendszerrel a G. A. úr X-ben, s a Képzelt riport...” mitizáló-parabolisztikus lapjain is. Az írói fejlődés azon körülményeivel és eredményeivel, hogy míg pályakezdéskor esetenként szervessé nem kovácsolódó ellentétek csökkentik az esztétikum maradéktalan érvényesülését, utóbb, plasztikus mű jelleg forrasztja egységessé az eltérő tulajdonságú (s a belső feszültség-vibráció létrehozására hivatott) alkotórészeket. A Salamon tornyában pl. két elütő ábrázolási eljárás érvényesül. A jelzett, s a G. A. úr X-ben visszatérő absztrakt városkép, modellizáló jelleg csak második szerkezeti egységben található. E korai mű bevezető részének ragyogó, impresszionista természetfestése. A befejezetlen mondat dubrovniki fájának érzékeny s érzékletes megelevenítésében éled újjá, mesterien illeszkedő elemként.) Ha a pálya egészének viszonylatában való hangsúlyosabb vizsgálódás nem is módosítja alapvetően irodalomtörténetünk Déryről alkotott képét (mely szerint nagy alkotásai második írói korszakától kezdve születnek), a szintézis alkotó rétegei eredetének, természetének közelebbi megismerése, a későbbi alkotások mélyebb megértését segíti. S igazságot szolgáltathat Déry néhány első írói korszakában született kerek, befejezett érvényű alkotásnak. Mert bár az avantgárd fogalma általában az egzaltált szertelenséget, az áramló mondatok és képek gáttalanságát asszociálja tudatunkban. Dérynek, írói jelentkezése óta jellemző tulajdonsága a művészi fegyelemre, a szerkezet arányosságára, az áttekinhető nyelvi ritmusra való törekvés. (A befejezetlen mondat s a Felelet építkezési elve: a párhuzamosság pl. már első regényének váltakozó „Lia-Anna” egységeiben, s az Ellopott élet ismétlődő jeleneteinek azonos motívum-soraiban feltűnik.) S ha első írói korszakát hangsúlyában kísérletinek is minősítjük, végül is nem a lineáris kronológia kizárólagossága, hanem az egyes művek tanúsága döntő. S megtörténhet, hogy a pálya kezdetének egyegy művet, nevezetesen az „Alkonyodik...az Ébredjetek fel! (mint az expresszionizmust is magába olvasztó magyar szürrealista kisepika legsikerültebb példája), s lírájának néhány darabja (Anyám; Mama Oroszország; Feleségem; Barátom nálam aludt). A félfülű vagy A gyilkos és ennél erőteljesebb utóéletűnek bizonyul. Nincs és nem lehet kétely viszont a pálya egészének utóéletével kapcsolatban. Az író életritmusát a könyveiben élő gondolatok zengik tovább. Szellemiségének kisugárzása nem halványul, műve szilárd, időtálló anyagnak fog bizonyulni. OLTYÁN BÉLA Operát, s nem operaházat! A Miskolci Nemzeti Színház jubileumi évkönyvét lapozgatva és a zenés műfaj múltja után kutatva a színház utolsó operabemutatójának nyomát 1957-ben találjuk. Húsz évvel ezelőtt értesült a miskolci közönség a sajtóból arról, hogy a miskolci operatársulat feloszlik. Az Észak-Magyarország 1957. december 1-i számában ez állt: „A színház jelenlegi elhelyezése és gazdasági adottsága... kényszerít arra, hogy ideiglenesen feloszlassák az operarészleget. Mihelyt megváltoznak a körülmények, újra és újra komplettebb formában életre keltik.” Az énekesek, karmesterek szétszóródtak az országban, más társulatokhoz kerültek, és így a folytatásnak még a lehetősége sem maradt meg. Az operaelőadások már Déryné idejében beletartoztak a színház repertoárjába, s a város színháza később is mindig kötelességének tartotta, hogy a zenés színház minden ágát ápolja. Ez különben nagyobb társulattal rendelkező drámai-zenés színházaknál mindenütt így van, bár jobb megoldásnak látszik, ha külön működik egy drámai és külön egy zenés színház. A komoly zenei események közül régen is, ma is az opera a legnépszerűbb, ez vonzza legjobban a közönséget. A Diósgyőrvasgyári Zenekar történetéről írva Zádor Tibor közli, hogy: „1911. július 1-én a munkás étteremben adták elő a Parasztbecsületet”, továbbá 1912-ben a Pillangókisasszonyt, 1914-ben pedig Maillart regényes vígoperáját, A remete csengettyűjét. (Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 1971. 226. o.) Ismét csak a színház jubileumi évkönyvére hivatkozva kell említést tenni arról, hogy a két háború közötti időben a színház igazgatói gyakran tűztek műsorra operákat. A felszabadulás után is rendezett az akkori igazgató operaelőadásokat, elsősorban az Operaház szólistáinak és énekkarának közreműködésével. E sorok írója is közreműködője volt 1948- ban és 1949-ben egy Lammermoori Lucia- és egy Traviata-előadásnak és tanúskodhat a színházat megtöltő közönség lelkesedéséről. 1949-től járta az országot az Állami Operaház Gördülő Operája. Ez a társulat a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekarával, saját kórusával és az Operaház vezető és fiatal művészeinek közreműködésével az erre a célra készült díszletekben rendezett tíz-tizenkét operából évente száz előadást tartott Nyíregyházától Szombathelyig. Gyakran eljutott a társulat Borsodba, Miskolcra, Diósgyőrbe, Ózdra, Sátoraljaújhelyre, de játszott a sajóbábonyi építkezésen is, egy nagy raktárépületben rögtönzött színpadon. A társulat egyik legkedvesebb helye Ózd volt, ahol a kezdeti tartózkodás után mindig telt ház előtt játszottak. Az államosítás után a Miskolci Nemzeti Színház is adott közönségének már az első két évben operát. Előadták egy-egy alkalommal a Rigolettót és a Bohéméletet és nyolcszor a Szerelmi bájitalt. Lassan megérett az idő arra, hogy saját társulatával rendszeresen játsszon operát a miskolci színház. 1953 nyarán már döntés volt arra, hogy a társulatot erre a feladatra ki kell bővíteni. Megkezdődött a szervezés és mire decemberben a hivatalos megalakulás napja eljött, már készen állt az új szólistákkal, ének- és tánckari tagokkal és immár negyventagú zenekarral rendelkező társulat a munkára. Februárban színre került a Trubadúr. Hamarosan követte ezt egy nálunk méltatlanul elhanyagolt, nagyszerű vígopera, Az eladott menyasszony premierje, és már készültek a tervek a következő évadra, amikor a színház utasítást kapott létszámcsökkentésre és az opera részleg felszámolására. Az előbbit végrehajtotta, az utóbbit viszont nem, és továbbra is játszott operát. 1954— 55-ben bemutatta a Rigolettót (az Operaház „gördülő” díszletében), és a Pillangókisasszonyt. Már csak egy bemutatóra futotta 1955—56-ban, a Toscára. 1956 nyarán újra „legalizálták az operát, majd megkezdődött az újjászervezés abban a reményben, hogy a színház szépítése után nyolc-tíz darabból álló repertoárral indulhat meg ismét az operai élet Miskolcon. Az ellenforradalom és annak következményei keresztülhúzták ezeket a terveket. 1957-ben még bemutatták a Szöktetés a szerájbólt, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, valamint négy kisebb balettet. Fennállása alatt a társulat összesen közel másfél száz előadást tartott, ezek közt a legnagyobb szériát a Trubadúrral és a Pillangókisasszonnyal érte el, 25—25 előadással. Ennek már több mint húsz éve. Azóta a miskolci operabarátok csak vendégeknek tapsolhatnak, elsősorban az évente 8—10 előadásra idelátogató, 25 éves jubileumát ünneplő debreceni Csokonai Színház operatársulatának. Az újjáépült színház megnyitása óta szóba került többször is az opera felélesztése, de azon kívül, hogy valóban anyagi áldozatot kíván, a többi ellenérv nem helytálló. Igaz, hogy az egri kötelezettségek nagy terhet rónak a színházra, de talán Eger is szívesen venne 10—12 operaelőadást egy évben? A fejlesztés gondja ma már nem azonos az 1953. évivel. A legnagyobb létszámot igénylő testület adott: a szimfonikusok és a színházi zenekar együttes létszáma elegendő az operai feladatok ellátására. Az ének- és a tánckart kell bővíteni és mintegy tíz magánénekest kellene szerződtetni az induláshoz. Mindent összevéve, körülbelül 35 új munkahely létesítését igényelné a színpadi rész fejlesztése. A Miskolci Nemzeti Színház az utóbbi években értékes zenéjű darabokkal kísérletezett, nem is kis sikerrel. A túlságosan is szerénynek mondható személyi feltételek azonban már ebben is akadályozzák a jobb és teljesebb értékű megvalósítást. Zenés színházhoz olyan művészek kellenek, akik mint színészek és énekesek egyaránt helytállnak, és minden hangfajra szükség van. Jelenleg nincs a városban sem bariton, sem basszus, sem koloratúr szoprán! Az operettszerepek a felső fokon végzett fiatal énekeseket ma még nem vonzzák, de ha operát is énekelhetnek, akkor szívesen vállalnak operettet. Különösen akkor, ha ráébrednek, hogy abban is lehet művészit alkotni. S talán így megszűnik majd az a tévhit is, hogy operettben nem fontos jól énekelni. A zenés színház hagyományának továbbvitele, az opera és balett miskolci megteremtése természetesen az egész megyére kihatna. Lehetne játszani Ózdon és Kazincbarcikán, Leninvárosban és Mezőkövesden, a dráma és koncert, az opera és balett nagy mértékben segíthetné jelenlétével városaink szellemi felpezsdülését. Nem új operaházat kell tehát építeni. Csak a létszámot helyreállítani, s a művészetek családja egyenjogú tagjának kell tekinteni a zenés színházat; az operát nem szabad egyes művészek nosztalgikus vágyálmának felfogni. Egy ilyen zenei-színházi műhely felállítása közérdek. Bízzunk benne, hogy megalakulása huszonötödik évfordulóján, a jövő évadban már fel fog támadni tetszhalálából. MURA PÉTER INDUL BALETT SZEMETHY IMRE RAJZA