Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

Műve szilárd, időtálló anyag (Folytatás az 1. oldalról) és a kritikusok díját. A befejezetlen mondatot több tucat idegen nyelvű kritika, tanulmány üdvözölte elis­merően stb.). Déry nemcsak forma­nyelvi újító. A szemlélet, világlátás korszerűségére törekszik, s ez ala­kítja korszerűvé a megjelenés ke­retét is. Legnagyobb igényű regé­nyének, A befejezetlen mondatnak szerkezeti alapelve a 30-as évek Magyarországa két alapvető osztá­lyának, a polgárság és munkásosz­tály harcának dinamikájára épül. S mert ily vonatkozásban elsők közt nyúl nálunk a témához, s újítása a jellemek rendszerének, „mozgatásá­nak”, a társadalmi keresztmetszet­nek gyökereit érinti, Dérynek még e nagylélegzetű epikuma is vitákat ébresztővé válik. A munkásmozgal­mi hősök kissé aszkétikussá heroi­­zált vonását Lukács György is kér­dőjelezi, de az író intellektuális­elemző készsége, az ábrázolt kon­fliktusok realitása, átfogó koncep­ciója s a megelevenítés ereje miatt a legkorszerűbb, (s egyedül repre­zentáns) európai viszonylatban is helytálló magyar regénynek tartja. De vélekedjünk erről (bármiképp, s a más módon korszerű, nagy ma­gyar regények hátrányára történő sarkosított kiemelést tartjuk bár igazságtalannak: a regény sodró hullámverésének hatása alól egyet­len olvasó sem vonhatja ki magát. E mű, ábrázolási eszközeinek ösz­­szetettségével a Déry-örökség rej­tettebb forrásaira, összefüggéseire is utal. A befejezetlen mondat számtalanszor elemzett tulajdon­sága például, hogy Déry, anyagá­ban a hagyományos lineáris cselek­ményvezetést a prousti időkezelés eredményeinek egyénivé formált lehetőségével frissíti fel, s hogy e realista szintézisbe szürrealisztikus látomás részeket olvaszt. A kö­rültekintő méltatások elismerik, hogy Déry csak azon hatásokra fogékony, melyek képességei benne is élnek, melyek egyénisége teljesebb kifeje­zéséhez segítik. A teljesebb képhez azonban még e méltányos álláspontnál is többre van szükség, s fokozni kell a Dély­­pálya önkörén belüli vizsgálódást. Nem mindegy ugyanis, hogy a kül­ső ösztönzéseket csak bizonyos hajlam­készség, vagy már a saját írói mű­helyben kikovácsolt eredmények fogadják, hogy a szintézisek rész­elemeit, mily mértékben alapozzák egyéni lelemények. Ne tévesszen meg e téren bennünket az író mér­téktartó, szerény önjellemzése sem, mely szintén csak hajlamokra utal. „Előbb voltak prousti érzéseim, mint ahogy Proustot megismer­tem” — mondja, de hozzátehetjük: az összetett idősík-kezelést, még Proust olvasása előtt megkísérli, mint ahogy a Kafka nevéhez fűző­dő absztraháló eljárások s a „szür­realista látomások” is (még a tízes években) Kafka ismerete, illetve a szürrealista programok előtt megje­lennek írásaiban. Pályakezdő műve (Lia, Nyugat, 1917. I. 231—266; 327—359.) időszer­kezetében pl. az objektív és szub­jektív idő funkcionális elkülönülé­se valósul meg. Szerkezeti ritmusa a történet folyamán egyre inkább a hős szubjektív élettempója, az emlékezések, látomások, reflexiók ritmikája szerint alakul. Hőse (Endrei) formailag már akkor füg­getleníti magát az objektív idősza­kaszolás reá kötelező érvényétől, mikor kis pénzt gyűjtve otthagyja állását, hogy tervei megvalósításá­nak éljen. Bezárkózik saját időrit­musába, mely (az objektív időegy­ségekhez viszonyítva) egyre na­gyobb szinkroneltolódást, saját kö­rén belül pedig egyre nagyobb rap­szodikusságot mutat. Mindezt a be­lülről való feltárás igénye alakít­ja, s hogy a külvilágtól (tér-, idő-, tárgyak-, személyektől) való elsza­kadásának bemutatása milyen szer­ves egységben valósul meg, arra jó példa, hogy Endrei előtt akkor mo­sódnak el leginkább a külvilág kör­vonalai (akkor felejti el, hogy a le­veleit „ma reggel küldte-e el, vagy tegnap?”), mikor szerelmese elhi­­degült tőle, s ő, — annak óhajára — egyetlen hívét, házvezetőnőjét is száműzi maga mellől. A korai Déry-epika összetett idő­ábrázolása nemcsak az objektív és sz­ubjektív idő eltérő ritmusában, hanem a kronológiai folyamatok li­neáris pályájának felbontásában, át­­verésekben, a több szálon egymás mellett futtatott párhuzamokban, a múlt, jelen, jövő dinamikus össze­vonásaiban (pl. A próba, Novella) is felfedezhető. S Déry látomásokra hajló, érzékletes képteremtő erejé­nek „szürrealizmusa” is. Feltűnő plaszticitással pl. A kéthangú kiál­tás Kuhárnéjának ébrenlétet álom­má, s a látomást életté asszociáló fantáziálásában. Mindez természetszerűleg nem­csak az eredetiség, a hatások és asszimiláció, hanem az egész pálya­kezdő szakasza s a későbbiek egy­ségének vagy megszakítottságának kérdéseit is érinti. Déry pályáját három szakaszra osztja irodalomtörténetünk (1917— 1932, 1933—1956, 1957-től a pálya zárulásáig). Lehetne vitázni, hogy pl. az 1955-ös Niki a második sza­kasz záróköve, vagy a hatvanas években kibontakozó, áttételes pa­­rabolisztikus ábrázolási mód nyitá­nya-e? Magam ez utóbbi magyará­zat felé hajlok. De pillanatnyilag nem ennek eldöntéséről van szó. Izgatóbb kérdés az első, avantgárd korszaknak az egész életmű vi­szonylatában betöltött szerepe. E szerepről sokáig nemigen vettünk tudomást. Míg az avantgárd általá­ban csak a polgári dekadencia szi­nonimájaként élt tudatunkban, Dé­ry pályakezdése is felesleges út­vesztőnek, kitérőnek tűnt. E szem­lélet az író önértékelésére is hatott, s saját írói létét korábban a Szem­től szemben írásának idejétől (1933) számította. De az 1970-ben kiadott válogatott versgyűjteményének (A felhőállatok) utószavában (mely kö­tet nagyrészt a 20-as években szü­letett avantgárd verseit tartalmaz­za), a maga részéről már e művek utóhatásának reményében bocsátja útjára kötetét. S az avantgárdról alkotott árnyaltabb felfogás, az if­júkori művek új kiadásai meghoz­ták néhány avantgard-jegyben fo­gant alkotásának kiegyensúlyozot­tabb, mérvadóbb értékeléseit is. A pályaszakasz egészének minősége azonban még korántsem tisztázott. Az avantgárdban általában a rossz közérzet, belső feszültség, s a változtatni akarás igénye fejeződik ki. Egyesek ebből pusztán a tünet­regisztrálás­­, az elidegenedés ál­lapotának jelzéséig jutnak el, má­sok — miként Déry — a túllépés vágyát, az emberi kapcsolatok gyó­gyító erejébe vetett hitet is sugá­rozzák. Déry egész pályáján az em­ber szabadságának, az egyén és kö­zösség optimális találkozásainak le­hetőségeit kutatja, s a különbség útja kibontakozása egyes fázisain a cél és módszer tudatosságának fo­kozataiban, a járható út illuzóri­­kusabb vagy reálisabb kitapintásá­ban rejlik. Alakjainak lázadása kezdetben anarchisztikus, individu­alista vonásokat is rejt, de az álta­lános, absztrakt keret egyben tár­sadalmilag is meghatározott. A hő­sök a világgal való szakítási kísér­letek után felismerik, hogy „belül maradva, belülről kell javítani”. S e „belül” félreérthetetlenül az adott (két világháború közötti) tör­ténelmi pillanat, szerkezet, nem az abszolúttá stilizált abszurditás me­zében lép elénk indulásától kezdve. A verseiből szóló lírai hős a hata­lom jelképével, a park rendőrével száll szembe és képzeletbeli küzde­lemre, s a forradalom „vérvörös reklámjait” festi a plakátoszlopra (Éjjel a parkban; Mint a plakát­oszlop); az Ébredjetek fel! lázítója a „gazdagok világa” ellen toboroz­za harcra a kisemmizetteket, s a re­mény csillagát szegezi házaik fölé. A Mit eszik reggelire? c. drámájá­ban egy tipikus polgárcsalád kiüre­sedett, mechanikus kapcsolatai lep­­leződnek le; az Óriáscsecsemőt a kapitalista államgépezet jelképes fi­gurái bénítják rabbá; s harmadik avantgárd drámájában. A kék ke­rékpárosban, a polarizált figurák társadalmi osztályok képviselőiként csapnak össze, s a jövő zálogát je­lentő, csodatévő piros kesztyűt a Munkás szerzi meg. Későbbi alkotásaiban avantgárd korszakának ezen magatartásbeli, szemléleti vonásai fordulnak s ér­nek realista stílusjegyű tükrözéssé. A Szemtől szemben „konkrét” moz­galmi figurái pl. az Ébredjetek fel! szürrealista forradalmárának „földi” testvérpárjai, s e vonalon fejlődnek tovább A bejezetlen mondat érc­alakjaivá, vagy a Bécs, 1934. című dráma munkás­hőseivé. A történelmi változások termé­szetszerűen mindig más és más fel­tételek között teszik fel a kérdései­ket. Volt egy időszak, mikor úgy tűnt, az egyén és közösség zavarta­lan kapcsolatára nyílik tér, s az író a végleges szintézisre, a „mondat befejezésére” készülődik. Nagysza­bású regény-tetralógia tervében hőse, Köpe Bálint útja 1948-ban, egy államosított gyár munkásigaz­gatójaként ért volna révbe, szim­bolizálva a munkásosztály hatalom­ra kerülését is. De a „Felelet-vita” túlzottan éles hangokkal szól a terv megvalósulásának folyamatá­ba, s ha az első két kötet felejthe­tetlen oldalakkal, s egészében ma­radandó értékkel is gazdagítja iro­dalmunkat, az eredeti terv nem va­lósul meg. Dérynek az emberi kö­zösségek összetartó erejébe vetett bizalma mégsem foszlik szét. Csak most már dokumentatív jellegű magra van szüksége hite szárnyra­­lobbantásához. S mikor ezt egy hegyvidéki, szülés­ körüli heroikus összefogásban megleli, minatűr hősi eposzt kanyarít belőle (Simon Menyhért születése.). Megrázó, gyötrelmet szító és fel­emelő, szívet izzító élményzuhata­­gok formálják írói karakterét, s ér­lelik írói modorát látszólag szkep­tikus fölényessé,­­ ironikusan gro­teszkké egyes kései írásaiban. De tévedés ezzel kapcsolatban „pesszi­mizmusát” emlegetni. E kétely em­beri és írói kiteljesedésének forrása és sohasem önző, önmagáért való. Az emberiség sorsáért való aggó­dás hatja át, s hogy érdemesnek tartja felemelni óvó szavát, az a szó megváltó erejébe vetett bizal­máról vall. A fentiekhez hasonlóan, a váltá­sokban, megújulásokban továbbélő folytonosság, egység öleli át e szemléleti, magatartásbeli szférák formába öntésének módjait is pá­lyáján. Igaz, pl. a bölcs, humánum­mal telített irónia árnyalt néző­pontjai csak A kiközösítő­, az Íté­let nincs, s a Kedves Kópeerben hoz­zák létre legmagasabb rendű eszté­tikai közegüket, de ezen irónia gro­teszk-, fantasztikum- és abszurdba hajló, bíráló élű avantgárd előké­pei már a „perugiai drámákban”, s az Üvegfejű borbély-ciklus Doku­mentumban közölt darabjaiban is megjelennek. S ezen előzmények visszatérése a Kyvagiokén, A félfü­lű s A gyilkos és én példáiban még karakterisztikusabb, élesebb effek­tusaik egyértelműbben idézik Déry egykori hangvételét. Ugyanezen előzmények, valamint a 20-as évek lírájában kimunkált látomásosság. A kéthangú kiáltás fantasztikum-jelké­­pisége, a Salamon tornyának labi­rintus-városképe, s az „Alkonyo­­dik ...” országútának „kereső”­­motívumai élednek újjá magasabb szinten, differenciált eszmerend­szerrel a G. A. úr X-ben, s a Kép­zelt riport...” mitizáló-paraboliszti­­kus lapjain is. Az írói fejlődés azon körülményeivel és eredményeivel, hogy míg pályakezdéskor eseten­ként szervessé nem kovácsolódó el­lentétek csökkentik az esztétikum maradéktalan érvényesülését, utóbb, plasztikus mű­ jelleg forrasztja egy­ségessé az eltérő tulajdonságú (s a belső feszültség-vibráció létrehozá­sára hivatott) alkotórészeket. A Sa­lamon tornyában pl. két elütő áb­rázolási eljárás érvényesül. A jel­zett, s a G. A. úr X-ben visszatérő absztrakt városkép, modellizáló jel­leg csak második szerkezeti egység­ben található. E korai mű bevezető részének ragyogó, impresszionista természetfestése. A befejezetlen mondat dubrovniki fájának érzé­keny s érzékletes megelevenítésében éled újjá, mesterien illeszkedő elemként.) Ha a pálya egészének viszonyla­tában való hangsúlyosabb vizsgáló­dás nem is módosítja alapvetően irodalomtörténetünk Déryről alko­tott képét (mely szerint nagy al­kotásai második írói korszakától kezdve születnek), a szintézis alko­tó rétegei eredetének, természeté­nek közelebbi megismerése, a ké­sőbbi alkotások mélyebb megérté­sét segíti. S igazságot szolgáltathat Déry néhány első írói korszakában született kerek, befejezett érvényű alkotásnak. Mert bár az avant­gárd fogalma általában az egzal­­tált szertelenséget, az áramló mon­datok és képek gáttalanságát asszo­ciálja tudatunkban. Dérynek, írói jelentkezése óta jellemző tulajdon­sága a művészi fegyelemre, a szer­kezet arányosságára, az áttekinhe­­tő nyelvi ritmusra való törekvés. (A befejezetlen mondat s a Felelet építkezési elve: a párhuzamosság pl. már első regényének váltakozó „Lia-Anna” egységeiben, s az Ello­pott élet ismétlődő jeleneteinek azonos motívum-soraiban feltű­nik.) S ha első írói korszakát hang­súlyában kísérletinek is­ minősítjük, végül is nem a lineáris kronológia kizárólagossága, hanem az egyes művek tanúsága döntő. S megtör­ténhet, hogy a pálya kezdetének egy­­egy művet, nevezetesen az „Alko­­nyodik...az Ébredjetek fel! (mint az expresszionizmust is ma­gába olvasztó magyar szürrealista kisepika legsikerültebb példája), s lírájának néhány darabja (Anyám; Mama Oroszország; Feleségem; Ba­rátom nálam aludt). A félfülű vagy A gyilkos és en­nél erőtelje­sebb utóéletűnek bizonyul. Nincs és nem lehet kétely viszont a pálya egészének utóéletével kap­csolatban. Az író életritmusát a könyveiben élő gondolatok zengik tovább. Szellemiségének kisugárzá­sa nem halványul, műve szilárd, időtálló anyagnak fog bizonyulni. OLTYÁN BÉLA Operát, s nem operaházat! A Miskolci Nemzeti Színház jubileumi évkönyvét lapozgatva és a zenés műfaj múltja után kutatva a színház utolsó operabemuta­tójának nyomát 1957-ben találjuk. Húsz évvel ezelőtt értesült a miskolci közönség a sajtóból arról, hogy a miskolci operatársulat feloszlik. Az Észak-Magyarország 1957. december 1-i számában ez állt: „A színház jelenlegi elhelyezése és gazdasági adottsága... kényszerít arra, hogy ideiglenesen feloszlassák az operarészleget. Mihelyt megvál­toznak a körülmények, újra és újra komplettebb formában életre kel­tik.” Az énekesek, karmesterek szétszóródtak az országban, más társu­latokhoz kerültek, és így a folytatásnak még a lehetősége sem maradt meg. Az operaelőadások már Déryné idejében beletartoztak a színház re­pertoárjába, s a város színháza később is mindig kötelességének tar­totta, hogy a zenés színház minden ágát ápolja. Ez különben nagyobb társulattal rendelkező drámai-zenés színházaknál mindenütt így van, bár jobb megoldásnak látszik, ha külön működik egy drámai és külön egy zenés színház. A komoly zenei események közül régen is, ma is az opera a leg­népszerűbb, ez vonzza legjobban a közönséget. A Diósgyőrvasgyári Zene­kar történetéről írva Zádor Tibor közli, hogy: „1911. július 1-én a mun­kás étteremben adták elő a Parasztbecsületet”, továbbá 1912-ben a Pil­langókisasszonyt, 1914-ben pedig Maillart regényes vígoperáját, A re­mete csengettyűjét. (Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 1971. 226. o.) Ismét csak a színház jubileumi évkönyvére hivatkozva kell említést tenni arról, hogy a két háború közötti időben a színház igazgatói gyakran tűztek műsorra operákat. A felszabadulás után is rendezett az a­kkori igazgató operaelőadásokat, elsősorban az Operaház szólistáinak és ének­karának közreműködésével. E sorok írója is közreműködője volt 1948- ban és 1949-ben egy Lammermoori Lucia- és egy Traviata-előadásnak és tanúskodhat a színházat megtöltő közönség lelkesedéséről. 1949-től járta az országot az Állami Operaház Gördülő Operája. Ez a társulat a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekarával, saját kórusával és az Opera­­ház vezető és fiatal művészeinek közreműködésével az erre a célra készült díszletekben rendezett tíz-tizenkét operából évente száz előadást tartott Nyíregyházától Szombathelyig. Gyakran eljutott a társulat Bor­sodba, Miskolcra, Diósgyőrbe, Ózdra, Sátoraljaújhelyre, de játszott a sajóbábonyi építkezésen is, egy nagy raktárépületben rögtönzött szín­padon. A társulat egyik legkedvesebb helye Ózd volt, ahol a kezdeti tartózkodás után mindig telt ház előtt játszottak. Az államosítás után a Miskolci Nemzeti Színház is adott közön­ségének már az első két évben operát. Előadták egy-egy alkalommal a Rigolettót és a Bohéméletet és nyolcszor a Szerelmi bájitalt. Lassan megérett az idő arra, hogy saját társulatával rendszeresen játsszon operát a miskolci színház. 1953 nyarán már döntés volt arra, hogy a tár­sulatot erre a feladatra ki kell bővíteni. Megkezdődött a szervezés és mire decemberben a hivatalos megalakulás napja eljött, már késze­n állt az új szólistákkal, ének- és tánckari tagokkal és immár negyven­tagú zenekarral rendelkező társulat a munkára. Februárban színre került a Trubadúr. Hamarosan követte ezt egy nálunk méltatlanul elhanyagolt, nagyszerű vígopera, Az eladott menyasszony premierje, és már készültek a tervek a következő évadra, amikor a színház utasítás­t kapott lét­számcsökkentésre és az opera részleg felszámolására. Az előbbit végre­hajtotta, az utóbbit viszont nem, és továbbra is játszott operát. 1954— 55-ben bemutatta a Rigolettót (az Operaház „gördülő” díszletében), és a Pillangókisasszonyt. Már csak egy bemutatóra futotta 1955—56-ban, a Toscára. 1956 nyarán újra „legalizálták az operát, majd megkezdődött az újjászervezés abban a reményben, hogy a színház szépítése után nyolc-tíz darabból álló repertoárral indulhat meg ismét az operai élet Miskolcon. Az ellenforradalom és annak következményei keresztülhúzták ezeket a terveket. 1957-ben még bemutatták a Szöktetés a szerájbólt, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, valamint négy kisebb balettet. Fenn­állása alatt a társulat összesen közel másfél száz előadást tartott, ezek közt a legnagyobb szériát a Trubadúrral és a Pillangókisasszonnyal érte el, 25—25 előadással. Ennek már több mint húsz éve. Azóta a miskolci operabarátok csak vendégeknek tapsolhatnak, elsősorban az évente 8—10 előadásra idelátogató, 25 éves jubileumát ünneplő debreceni Csokonai Színház operatársulatának. Az újjáépült színház megnyitása óta szóba került többször is az opera felélesztése, de azon kívül, hogy valóban anyagi áldozatot kíván, a többi ellenérv nem helytálló. Igaz, hogy az egri kötelezettségek nagy terhet rónak a színházra, de talán Eger is szívesen venne 10—12 opera­­előadást egy évben? A fejlesztés gondja ma már nem azonos az 1953. évivel. A leg­nagyobb létszámot igénylő testület adott: a szimfonikusok és a színházi zenekar együttes létszáma elegendő az operai feladatok ellátására. Az ének- és a tánckart kell bővíteni és mintegy tíz magánénekest kellene szerződtetni az induláshoz. Mindent összevéve, körülbelül 35 új munka­hely létesítését igényelné a színpadi rész fejlesztése. A Miskolci Nemzeti Színház az utóbbi években értékes zenéjű da­rabokkal kísérletezett, nem is kis sikerrel. A túlságosan is szerénynek mondható személyi feltételek azonban már ebben is akadályozzák a jobb és teljesebb értékű megvalósítást. Zenés színházhoz olyan művé­szek kellenek, akik mint színészek és énekesek egyaránt helytállnak, és minden hangfajra szükség van. Jelenleg nincs a városban sem bariton, sem basszus, sem koloratúr szoprán! Az operettszerepek a felső fokon végzett fiatal énekeseket ma még nem vonzzák, de ha operát is énekelhetnek, akkor szívesen vállalnak operettet. Különösen akkor, ha ráébrednek, hogy abban is lehet művé­szit alkotni. S talán így megszűnik majd az a tévhit is, hogy operettben nem fontos jól énekelni. A zenés színház hagyományának továbbvitele, az opera és balett miskolci megteremtése természetesen az egész megyére kihatna. Lehetne játszani Ózdon és Kazincbarcikán, Leninvárosban és Mezőkövesden, a dráma és koncert, az opera és balett nagy mértékben segíthetné jelen­létével városaink szellemi felpezsdülését. Nem új operaházat kell tehát építeni. Csak a létszámot helyreállítani, s a művészetek családja egyen­jogú tagjának kell tekinteni a zenés színházat; az operát nem szabad egyes művészek nosztalgikus vágyálmának felfogni. Egy ilyen zenei-színházi műhely felállítása közérdek. Bízzunk benne, hogy megala­kulása huszonötödik évfordulóján, a jövő évadban már fel fog támadni tetszhalálából. MURA PÉTER INDUL BALETT SZEMETHY IMRE RAJZA

Next