Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-02-01 / 2. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Galamb Sándor: Surányi Miklós: A gyujtogató

nások kegyes leereszkedését, a ki­adók üzérkedését, szóval egész iro­dalmunk akkori küzdelmét a létért. Még teljesebb lett volna a kép, ha a kiadók nemcsak a költőtől eredő, hanem a hozzáintézett leveleket is (amennyire megvannak) közölték volna, mert az ilyen levelezés-félével úgy van az ember, mint mikor hal­lunk valakit telefonálni, de a válasz nem jut fülünkhöz. A szöveg gondozói mind az elő-, mind a utószóban a nagyközönség ítéletére bízzák munkájukat. Bizo­nyára a kiadóvállalat kikötése volt mind a két fél igényeinek kielégí­tése. Hogy mennyire sikerült ez a tudomány szempontjából, talán lesz, ha lesz, alkalmam másutt kifejte­nem. A nagyközönség szempontjá­ból a kiadás eléggé megfelel a cél­nak: megkapja az író minden művét korszerű átírásban. De éppen az ál­talános cél szükségessé tette volna a költő életrajzát és művészetének rövid, velős méltatását is. A közön­ség sokkal távolabb áll Csokonaitól és korától, semhogy ilyen kalauz nélkül igazán megérthesse, s ami ső: élvezhesse. Ép így hiányzik, a ki­adásnak akár elejéről, akár végéről, a művek áttekinthető mutatója; még szakembernek is nehézkes ész­ben tartani, hogy miket keressen az I. 2., II. 2., III. kötet végéhez csatolt jegyzékben. Az irodalom ínyencei ritkán jut­nak ilyen finom csemegéhez, mint ez a teljes Csokonai, a könyvbarát is szívesen teszi e pompás köteteket drágaságainak gyűjteményébe. Az igazi olvasóközönség azonban, a mű­velt magyar középosztály s főleg a fogékony tanuló ifjúság sóvárogva nézi a könyvesbolt tükörablakán át a hozzáférhetetlen kincseket, melye­ket a szegény poéta voltaképen neki szánt. Tolnai Vilmos: Surányi Miklós: A gyújtogató. (Budapest, 1922. Singer és Wolfner kiadása.) Surányi Miklós fiatalabb elbeszélőink közül egyike az igazi értékeknek. Regényei imponáló művelődéstörténeti ismeretanyagról tesznek tanúságot, kitűnő miliő raj­­zot nyújtanak, galériájukban érde­kesen meglátott emberi arcképek sorakoznak szemünk előtt, nyelvük pedig finom, hajlékony és pompázó, anélkül, hogy erőszakolttá válnék. Egyetlen hiányuk talán, hogy mesé­jüknek­ és karakterábrázolásuknak gyakran éppen leglényegesebb vo­násait mossák halványra s valami hirtelen, meglepetésszerű fordulat­tal szelik csonkává az elbeszélés végét. E legújabb kis munkája is sokat mutat az író legjellemzőbb kvalitá­saiból és megoldásában ez is feltün­teti szokott gyöngéjét. E hosszabb novella meséje alig egy-két évtizedre nyúlik vissza a múltba, de az előt­tünk járt század utolsó évtizedeinek művészi törekvéseit, eszme- és ke­délymozgását nem kevesebb ügyes­séggel ábrázolja, mint régebbi kor­ban játszódó regényei. Mondani­valója szintén igen érdekes.­­ A mese középpontjában egy bölcs és aszkéta, erősen intellektuális életet élő falusi pap áll. A kis csendes falu parasztjaira és egy-két intelligens családjára sikerül Gundy Miklós­nak a maga szelíd, ájtatos lelkének bélyegét nyomnia. Zavartalan, béke­tűrő, istenfélő világ ez. Egyszer azonban eszébe jut a papnak a plé­bánia öreg templomát Isten dicsősé­gére restauráltatni. A szentegyház díszítésére egész kis művész-kolónia vetődik ide: festő, szobrász, aranyo­zó, orgona­ építő, műasztalos. Ez a bohém társaság azután magával hozza a művészet egész lázongó és nyugtalan forrongását, s az ő hatá­suk alatt a falu megszűnik a régi, csendes világ lenni: ágaskodó szen­vedélyek, medréből kicsapó érzéki­ség, egymást tépő visszavonás há­borgó vize lesz ez az egész kis társa­dalom. .. A pap mélységes lelkiisme­­retfurdalást okoz magának és ön­magát gyujtogatónak nevezi,­­— é­ppen akkor, amikor egy valóban pirománikus parasztember egymás­után dob csóvát a falu épületeibe. Évek múlva azonban a már elörege­dett pap megbocsát magának, isteni derű tér bűnbánó lelkébe és öröm­mel nézi az ékesebb, pompásabb templomot... A mesének e rövid elmondásával nehéz benyomást közölni a kis el­beszélés szépségeiről. Nehéz a Su­­rányitól meglátott és kitűnően ábrá­zolt bohémtípusokról, a kis falu egy­­egy jellemzőbb alakjáról beszámol­ni. Nehéz fogalmat adni arról az élettől duzzadó, valószerű miliőről, amelybe azonban néha szinte démo­­nikusan bele-belevillan a fantaszti­kum fénye. S végül nehéz ezt a könnyedén lejtő, gazdag és még­is művészi mérsékletű prózát jelle­mezni. Sokkal könnyebb az elbeszélés fő­­fogyatkozását megjelölni. Az író mondanivalója nem válik ki plusz­ 159

Next