Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)
1923-02-01 / 2. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Tolnai Vilmos: Csokonai új kiadása
erőket a szellemiek terén. Nem is járt messze az igazságtól Boutroux Emilnek a könyv befejezésében idézett véleménye, hogy Taine „több elmét a pozitivizmus ellen való reakcióhoz vezetett, s így közvetett úton hozzájárult az idealizmus reneszánszához“. Hozzáteszi még Boutroux: „A nagy elmék azok a források, melyből az ellenük küzdők is merítenek.“ A hiba csak abban rejlik, hogy Taine-t egyáltalán nem lehet teljesen elvitatni az idealizmustól s Nagy József sokkal találóbban s rövidebben jellemezte őt saját, Faustra alkalmazott mondásával: „Költői lélek tudós főben“, ez volt Taine. Még egy más oldalról is érdemes lenne ezzel a művel és vele kapcsolatban a nagy francia gondolkozóval foglalkozni, ennek történetfölfogása szempontjából. A könyv VI. fejezete erre vonatkozólag nagyon értékes fejtegetéseket nyújt. Egyben érint olyan kérdéseket, melyek ma Spengler híres könyvének, a „Nyugat alkonyáénak hihetetlen mérvű elterjedése óta különösen érdekelnek mindenkit. Bennünket azonban még ennél is közelebbről érint a vele összefüggő XXXI. fejezet, melyek az „Origines“-ről szólnak, mert itt tűnik ki Taine megható hite egész nagyságában. Hazája, Franciaország beteg s ő meg akarja gyógyítani, még pedig lelki úton. Amint valamikor Schiller Moor Ferencének az volt a meggyőződése, hogy a testet a lélek útján szét lehet rombolni, úgy most Taine-nak az a rendületlen hite, hogy a nemzeti lélekre jó irányban hatva a nemzet maga gyógyul! S egyben kitűnik itt annak az igazsága is, hogy minden igazán nagy elme mennyire kapcsolatban marad az egésszel, a közzel. „Mindegyikünknek el kell hozni a maga részét a közös épülethez“ — volt a jelszava és ő elhozta a maga nagy művének óriási összefogóerővel megalkotott kilenc kötetét, amelyeknek célja volt „megmutatni, hogy miképen jött létre a jelenkori Franciaország szelleme“, hogy ebből tanulhasson a nemzet, lássa, hol tért le a helyes útról, s az értelem világossága mellett visszataláljon arra! Különösen a mi napjaink embereit érdekelheti mindez és igaz hálával viseltethetünk a szerző iránt, aki annyi szeretettel, világosan, józan ítélettel foglalta össze egy értékes s könnyen hozzáférhető könyvbe ezeket az igazságokat, szépségeket, idealista gondolatokat. Kószó János: Csokonai Vitéz Mihály: Összes művei. Három kötet, öt részben. (Genius-kiadás.) A dúsak asztalára való köntösben jelent meg a szegény poéta gazdag lelkének minden termése. Életében alig láthatta egy-egy művét nyomtatásban; közvetlenül halála után lettek közkinccsé kötetei, melyeket még ő gondozott áhítatos szeretettek Azután baráti kegyelet és irodalmi lelkesedés adták a nemzet kezébe újra meg újra műveit, melyeknek bája és kedvessége nem halványodott egy század lefolyása alatt sem. Alaptalan ráfogás és irodalmi legenda, hogy nem ismerték, félreismerték és mellőzték. Versei még életében kéziratban megjárták az országot, víg deákok olvasták és szavalták őket, érzelmes leányasszonyok klavír és gitár mellett énekelték dalait. Síremléke országra szóló irodalmi pörnek, az Árkádiai Pörnek, lett okozója, melyben sokkal többről is volt szó, mint a görögországi „marhalegelőről“. Múlt századi nagyjaink sok ízben ihletet vettek belőle s legújabb irodalmunk nem egy képviselője szívesen hivatkozott rá, mint elődjére. Bár műveinek legjava eddig is könnyen hozzáférhető volt, közódaj teljesült e pompás kiadással, mely teljesnek mondható. Harsányi István és Gulyás József, sárospataki tanárok rendezték sajtó alá a köteteket; az ő nevük kezesség, hogy minden hozzáférhető és föllelhető szöveg napvilágot lát, mellőzve egy-két nyomtatás alá nem kívánkozó dévaj verset. A kiadók, kik híresek kutató szerencséjükről (melyet helyesen kitartó szorgalomnak és lelkes buzgóságnak kell neveznünk), szinte kétszáz, eddig ki nem adott darabbal, verssel, prózai művel, levéllel, színdarabbal tették teljesebbé költőnk irodalmi képét. Értékesek a zsengék s az eddigelé a kiadóktól mellőzött alkalmi darabok, melyekben majd mindenütt fel-felcsillan a szerző művész volta; az akkori irodalmi élet ismeretére pedig véghetetlen becsesek azok a levelek, melyek megértetik velünk Tempefői jelmondatát: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.“ A költőnek sokat szenvedett alakja mögött a szellemi élet korrajzát kapjuk minden lelkesedésével s minden fejletlenségével; a lelke magzatjait megmenteni akaró költő aggodalmát, kényszerű megalázkodását, az irodalom jövőjébe vetett hitét, a még-