Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)

1923-11-01 / 9. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Hartmann János: Sipos Domokos és Hegyi István novellái

Novellák. (Sipos Domokos: Iste­nem, hol vagy?! Kolozsvár. — Hegyi István: Vándor falu. Szeged.) Az erdélyi író novelláit sok dicsérettel méltatta egy erdélyi lap jeles poéta­bírálója (az elismerő jelző inkább a poétának szól, mint a bírálónak) s a novellák egyikót-másikát érde­meseknek tartotta arra, hogy „elő­kelőbb“ budapesti lapokban is meg­jelenhessen. Sipos Domokos kétség­kívül erős tehetség, de e kötete élet­­szemléletben, hangban és modorban teljesen elüt attól, amit eddig Er­délyből hallottunk. Novellái nyo­masztó, komor hangulatúak, az író rideg, néha kegyetlen iróniával bá­nik alakjaival; néha mintha arra törekednék, hogy meglepő különc­ködéseivel minél eredetibb, valójá­ban minél kellemetlenebb legyen az olvasóra nézve. Igaz, hogy hősei sok rokonszenvre nem is méltók. Vízkórságosak, kalandorok, nyomo­rultak, betegek, hűtlenek, érzékek rabjai. Derült jelenet, egészséges hang alig van e kötetben; ködös egyformaságban vonulnak el az alakok s a végén örülünk, hogy nem látjuk őket. Az író stílusán is va­lami hideg lehellet érzik. Szabatosan csiszolt, ékes mondatai csak akkor melegszenek fel, ha az érzéki szerel­met rajzolja. Ilyenkor néha lángot vetnek, ha csak görögtüzeset is. Mert kiérzik, hogy a stíl költői csil­láma nem az író megindulásától, vagy izgalmától vibrál, hanem ki­eszelt képekkel van átszőve, mint a műcigány játéka, mely a meleg tónust futamokkal törekszik pótolni. S ha extrém témáiban több a mes­terkedés, mint az eredetiség: hellyel­­közzel megáradó szózuhatagával Szabó Dezső pompázó frazeológiáját látszik utánozni. Sipos szereti a kis tragédiákat s ezért legtöbb novellá­jában ott setteng a halál. Meghal a feleség, a bukott leány, a vízkóros, az öreg béres s van egy novellája, melyben két halálraítélt ökör sze­repel: ebben is az ökrök helyett a mészáros hal meg. Az író kegyetlen­nek látja az életet s innen a felkiál­tás: Istenem, hol vagy? Az égi ha­talom tényleg elkerüli e novellákat s a Gonosz szabadon űzheti bennük játékait. Már a kötet címét viselő elbeszélésben is megdöbbentő meg­oldással dolgozik. Egy hivatalától megfosztott előkelő tisztviselő, ahe­lyett, hogy munkát keresne, kávé­házban ődöng s egy ízben úgy leré­­szegszik, hogy haza érve „a tompa részegség beburkolja s öntudatlanul hever“. De ebben a tehetetlen álla­potban is annyira felizgatja fele­sége csöndes sírása, hogy megfogja az asszonyt, nyakára fonja ujjait s megfojtja. Kis gyermekük moso­lyogva, álmodva fekszik a holttest és a részeg között. E novella nagyon tetszett említett erdélyi bírálónak s a hős tettében valami vak szük­ségszerűséget látott. A tény az, hogy lélektani fejlesztése nem kielégítő. Az „előkelő“ hős aljas dorbézolását éppúgy nem értjük, mint végzetes tettét. Mert az alkohollal végre is nem lehet a pszichológiát állandóan helyettesíteni. De írónk szereti hő­seit beboroztatni, mielőtt cselek­vésre küldi őket. A „Karácsony es­tén“ című elbeszélésében is nagyon sokat iszik az öreg János, csak azért, hogy egy disznóól mellett megfagyhasson; a „Véletlenség?“ címűben is „poharaznia kellett a mészárosnak a részeg emberekkel, úgy hogy nemsokára 'érezte az ital erejét fejében“. Erre aztán haza megy s természetes, hogy megöli hűtlen feleségét. Írónk ereje jó részét az érzéki szerelem festésére áldozza. Motívu­mai a betegség, halál, kudarc, éh­ség s általában az emberi nyomo­rúság — s ezek után a fájdalmas dolgok után az érzékiség végre leg­alább mint egészséges elem jelent­kezik írásaiban. Ezt beleviszi még egyetlen paraszttörténetébe is, mely 55’ ELVEK ÉS MÜVEK

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék