Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-07-01 / 7. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Szépirodalom Petőfi körül - Brisits Frigyes: Katholikus hitbuzgalmi munkák
666 rímelő mohósággal és hivalkodó alliterációkkal. „Bizarr mesevár most a városháza. Fény füröszti fantasztikus falát. Nyáresti csönd. Valaki Grieget játssza: Epedőn, lágyan a Solvejg dalát.“ Az ilyenekben a zsúr-versek színtáján mozog. Szerelmes verseiben pedig éppen a „merész“ érzékiesség hat legbanálisabban. Hiszen Erdős Renée régibb írásai óta ez a hang annyira megszokottá vált, hogy csak némely nőíróink tartják bámulatos következetességgel még egyre — bátor újításnak. S e hang szomszédságában — mint Karl Irmánál is — rendszerint megszólal az asszonyi alázat szirupos áradása is. És mégis eljött a lelkem párja, csillogó, fényes szűz asszonyálmok fölkent királya. Ezer év óta jöttére vártam, száz életen át csak őt szerettem, csak őt imádtam! Mindez únos-antig ismert beszéd, s nem is éppen legértékesebb ismeretségünkből való. A Magyar Írás kiadványai közt egy fordítás is akad. Ez is a szerkesztő, Raith Tivadar munkája. R. M. Rilke rapszódikus, balladás szabadversét ültette át, amelyben a költő tizenhetedik századbeli ősének állított emléket. A Rilke-ős Magyarországon halt lovagi és hősi halált, s ennyiben a műnek hungaricum-érdekessége is van. Le is fordították már Raith előtt is, hanem azért nem végzett ő sem kárbaveszett munkát: tolmácsolása hű is és alakilag is érdekes. Rilke jellegzetes századvégi, dekadens költő, az expresszionizmussal semmi közössége sincs, tetőtől-talpig formalista. És az „expresszív“ Raith is formai oldalán fogta meg a maga feladatát: a virtuózt nem csekély virtuozitással szólaltatja meg. A sorok közepébe rejtett rímei nagy raffinement-nal csendülnek ki. Könyve címlapján komnét-nak nevezi Rilke Kristófot. Ez — úgy gondolom — magyar fordításban helytelen szó: valami Kazinczy-korabeli szenvelgő íze van. Zászlótartót mondjunk inkább, vagy, ha ebben nem éreznők eléggé a régiesség színezetét, forduljunk ahhoz a névhez, amelynek nyelvünkön is megvan a múltja, és írjunk kornétást. Rédey Tivadar: Szépirodalom Petőfi körül. (Nadler István: Diadalmas Petőfi. Surányi Ernő: Petőfi és egyéb költemények.) A nagy évforduló áldozatözönében egyre-másra tünedeznek föl azok a kisebb kiadványok, melyek az alkalmiság jogcímén kérnek helyet a maguk szerény koszorúi számára. Kortörténetileg jellemző rájuk, hogy a centenáriumot nem egyszer az irredenta mozgalom javára is értékesíteni óhajtják. Nadler István hat képre oszló színműve, előszava szerint, nem is vágyik költői babérokra, csupán az a törekvése, hogy Petőfi örökértékű érzelmeit és gondolatait az említett cél érdekeben, főképp a diákság körében elmélyíteni segítsen. Tekintve, hogy ez illő keretben és tapintattal történik, a kis mű (melynek jövedelme az esztergomi érseki tanítónőképző intézet könyvtára fejlesztésére van szánva) nyugodt lélekkel ajánlható az érdekelt körök figyelmébe. — Surányi Ernő füzetében az emlékezés ünnepi kifejezését szintén a jelenre való utalás időszerűsége hatja át. Ez a hangulat mélyül aztán tovább a következő ciklus („Bilincsben“) darabjain. A napjaink szomorúságától fátyolozott, de a jövőben dacos elszántsággal bíró költemények formailag nem elcsépeltek. Feltűnő azonban, hogy a verselés kedvéért olykor az értelem rovására is kacérkodnak a modern titánkodással. A ,,Tüzek“ és az „Egyedül“ verscsoport igénytelen közvetlenségével élményszerű indítékot sejtet, itt-ott azonban még észrevehető az alakítókészség fejletlensége. A. B. Katholikus hitbuzgalmi munkák. (Marczell Mihály: Krisztus Urunk nyomdokain. — Démurger: Életcélunk. Franciából fordította: Lenold Antal. — Zulawszki Andor: Anyák a Mester lábainál.) — A gyakorlati katholikus hitéletet szolgáló újabb könyveken erősen szembetűnő vonás az, hogy egyre gondozottabb és választékosabb irodalmi formában jelennek meg. Főleg probléma-beállítás, a nyelv újszerű