Napsugár, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-07-01 / 7. szám

rókát és futball-labdákat és táskarádiókat és háti­zsákokat. — Menjünk fürdeni, mert pipet kapok — mond­tam én. — Menjünk — helyeselt Vili bácsi. — De va­lakinek idehaza kell maradnia. — Miért? — Főzni kell. Öten vagyunk, mindennap más és más lesz a szolgálatos. Versenyezni fogunk, ki szolgál finomabb falatokkal. Helyes? — Isteni! — üvöltöttük elragadtatottan. — No, ha egyetértetek, akkor halljuk, ki vállal­ja ma a szolgálatot? Hullacsend lett, ahogy ezt Vilike olyan szépen szokta mondani. Természetesen mindannyian egyetértettünk Vili bácsi tervével, de azzal is egyetértettünk, hogy valaki más legyen a szol­gálatos. Egymásra néztünk bátorítóan, még mosolyogtunk is, hogy na... rajta... de a csend az csak hullacsend maradt. — Húzzunk sorsot — javasoltam én, csak azért, hogy mondjak valamit. Bár ne mondtam volna, mert persze, hogy az én nevemet húzták ki. — Vili bácsi kérem, én nem tudok főzni. — Mit sem tesz, gyermekem, mi sem tudunk. De ne csüggedj, gyakorlat teszi a mestert. Itt egy zacskó rizs, egy szép nagy givecskonzerv meg egy fél méter szárazkolbász, ezekből a remek­­ségekből még egy csecsemő is fejedelmi ebédet készíthet. Utánam, csőcselék! Ez a többieknek szólt, akik víg kurjongatással, még csak egy pillantást se vetve reám, szegény számüzöttre, elviharzottak a tenger felé. Ezek barátok...? Leültem a Bika bácsi tornácának kőküszöbére és megettem egy tábla csokoládét. Ezeknek főzzek én, akik még csak nem is sajnáltak, hanem igenis örültek, hogy én vagyok a pácban és nem ők? Ó, ha most itt volna édesanyám, és csendben, moso­lyogva, ahogy szokta, összeszedegetné ezt a ren­geteg szerteszórt holmit, aztán kimenne a kony­hára, begyújtana és megfőzné az ebédet. Miért nem vagy itt, édesanyám... hogy látnád szegény, elhagyatott fiad magányos szenvedéseit... Hát ez az igazság? Ők fürödnek és én húzom az igát? Nem igazság! Nem főzök nekik, nem én! Mindent én csináljak? Mindent csak én, mindig csak én? Micsoda képet vágnak majd, amikor hazajönnek a tengerről farkaséhesen, és én a szemükbe vágom, hogy nincs ebéd. Nem, nem fogok kiabálni, sem gorombáskodni, csak szép csöndben megmagya­rázom . Álljunk csak meg. Mit is magyarázok meg? Ha én nem vagyok hajlandó főzni, akkor holnap Vilike sem főz, és csak azért sem főz majd Sanyi, meg Mihály sem. Mert, hogy Vili bácsi nem főz, ha én nem főzök, az egészen biztos. Szóval akkor éhen halunk. Akkor haljunk éhen! — gondoltam dacosan és nagyon mérgesen, de aztán később mégis meg­gondoltam és elindultam Bika néni konyhája felé. Szerencsére égett a tűz. Beleöntöttem a fütyülős fazékba a vizet, a rizsét, beleürítettem a givecskonzervet és melléje aprítottam a kol­bászt. Hm... nem is olyan nagy mesterség ez. Fát a tűzre, aztán majd ha fütyül a fazék, félrehúzom. Mire ezeket a sorokat lekörmöltem, máris hal­lom fütyülni, és a konyha felől izgalmas tokányil­­lat száll felém. Ezt én főztem, egyesegyedül és saját kezűleg. Bika néni csak tanácsot adott. Hogy örülnek majd a gyerekek és Vili bácsi, ami­kor eléjük tálalom a pompás ebédet. Akkorát lakmározunk, hogy félreáll a hasunk. Vili bácsi azt mondja majd, hogy... Álljunk meg. Hogy Vili bácsi mit mond, az majd csak a fütyülős tokány elfogyasztása után derül ki. Én mindenesetre reménykedem, így kezdődött az én tengeri nyaralásom. Lehet, azt is megírom nektek, hogyan folytatódott. VASS TAMÁS zajul .

Next