Napsugár, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
„aciyfa matt, бщ, Кё<? ” Hazánk, Románia Szocialista Köztársaság önálló, független állam, melyben a román nép, karöltve az együttélő nemzetiségekkel, pártunk vezetésével építi napfényes jövőjét. Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor testvért a testvértől határ választott el. De a román nép sok évszázados óhaja, törekvése volt egyetlen, közös országban élni. Ez a törekvés nagy erővel jutott kifejezésre az 1848-as polgári demokratikus forradalmat követő években. Olyan hazafiak küzdöttek az egyesítésért, mint a nagy költő, Vasile Alecsandri, akinek a forradalom után menekülnie kellett az országból. Vasile Alecsandri már 1857-ben megírta az egész román nép óhaját kifejező versét, az EGYESÜLÉS HÓRÁ-ját. Hallgassuk csak: Talpra most, hej, kéz a kézben Mind, aki román egészen. Csapjunk kezet ma a hórán Végig a nagy román rónán! A román nép tudta, hogy egy nemzet csak úgy lehet erős, ha nem választják el mesterséges határok, hogy az egységben az erő. Lám, hogyan mondja ezt a költő, V. Alecsandri: Aki egy, az egyre gyönge, Akár búza, vagy örömre. De már erős aki kettő S ellene is kevesebb nő! A román nép legjobb fiainak harca végül is 1859. január 24-én meghozta a nagy eseményt, a két román fejedelemség — Moldva és Havasalföld — egyesülését, Alexandru Ioan Cuza vezetése alatt. Fontos eseménye volt ez a román nép történelmének, mely 1918. december 1-én teljesedett ki, amikor Erdély egyesülésével megalakult a román egységes nemzeti állam, mely betetőzte a román nép évszázados törekvéseit. Új esztendő, jó esztendő, ezüst csengő arany csengő Előbb csupa csupasz ág, aztán csupa hóvirág, aztán ismét jó világ. Tavasz fénye, nyár bősége, világ legszebb ékessége, ezüst béke, arany béke. (li^ e^terwLc^ MAJTÉNYI ERIK VERSE i:____i___j в Ü? Д1- © ® « * VÍNCZEL JÁNOS r»j«i 3 FODOR SÁNDOR: A KORÁNKELŐ Nem tanul rosszul Jenei, arról szó sincsen — bár nem is a legjobb az osztályban. Az ötödikesek mégis őt választották meg osztaguk parancsnokának, örömmel szavazott reá Kiss Marika is, a tavalyi parancsnok. Hogy miért? Erről szól a történet. Az iskola pioníregysége és KISZ szervezete sátortábort szervezett júliusban a Kisbükkön. Minden tanuló — kicsi vagy nagy —, aki részt vett a nyári táboron, szívesen emlékszik vissza a kellemes három hétre, akkor sem unatkoztak, amikor zuhogott az eső. Pedig az eső már a második estén meglátogatta a tábort. A nagyobbak figyelmeztették a negyedikeseket (ők voltak a legkisebbek, a „prücskök"), vigyázzanak, semmi se érjen bentről a kifeszített sátorlaphoz. Jenei kíváncsi volt, mi lesz, ha ujjával mégis megdörzsölgeti a sátorlapot. Tetszett a játék a többieknek is , és néhány perc múlva ki kellett költöztetni a prücsköket a sátrukból, széttelepíteni a többiek közé, mert csorogni kezdett a víz azokon a helyeken, ahol hozzáértek a vászonhoz. Jó tanulság volt ez — és ettől kezdve nem volt baj a legkisebbekkel sem fegyelem dolgában. Igen, a fegyelem. Pontosan keltek, kürtszóra, reggel hatkor, mosakodás, torna, reggeli, majd sorakozó — és kezdődött a napi műsor: kirándulás, játék, melyik napra miben állapodtak meg. És még volt valami. Reggeli után a táborparancsnokság , az iskola aligazgatója, a testnevelő tanár, a KISZ szervezet titkára és a pionírparancsnok sorra látogatták a sátrakat, hogy megállapítsák, melyik a legrendesebb, melyiket dicsérik meg a sorakozón. Már a harmadik reggel dicsérőn csóválták a fejüke a negyedikesek sátránál. Ahhoz képest, hogy ők a legkisebbek, elég szépen rendbetették fekvőhelyüket, kis motyójukat. A negyedikesek nagyon megörvendtek az elismerésnek, és elhatározták, törik-szakad, addig .Folytatása a túloldalon)