Napsugár, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

„aci­yfa matt, бщ, Кё<? ” Hazánk, Románia Szocialista Köztársaság önálló, független állam, melyben a román nép, karöltve az együttélő nemzeti­ségekkel, pártunk vezetésével építi napfényes jövőjét. Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor testvért a testvértől határ vá­lasztott el. De a román nép sok évszá­zados óhaja, törekvése volt egyet­len, közös országban élni. Ez a törekvés nagy erővel ju­tott kifejezésre az 1848-as pol­gári demokratikus forradalmat követő években. Olyan hazafiak küzdöttek az egyesítésért, mint a nagy költő, Vasile Alecsandri, akinek a forradalom után mene­külnie kellett az országból. Va­sile Alecsandri már 1857-ben megírta az egész román nép óha­ját kifejező versét, az EGYE­SÜLÉS HÓRÁ-ját. Hallgassuk csak: Talpra most, hej, kéz a kézben Mind, aki román egészen. Csapjunk kezet ma a hórán Végig a nagy román rónán! A román nép tudta, hogy egy nemzet csak úgy lehet erős, ha nem választják el mesterséges határok, hogy az egységben az erő. Lám, hogyan mondja ezt a költő, V. Alecsandri: Aki egy, az egyre gyönge, Akár búza, vagy örömre. De már erős aki kettő S ellene is kevesebb nő! A román nép legjobb fiainak harca végül is 1859. január 24-én meghozta a nagy eseményt, a két román fejedelemség — Mold­va és Havasalföld — egyesü­lését, Alexandru Ioan Cuza veze­tése alatt. Fontos eseménye volt ez a román nép történelmének, mely 1918. december 1-én tel­jesedett ki, amikor Erdély egye­sülésével megalakult a román egységes nemzeti állam, mely betetőzte a román nép évszázados törekvéseit. Új esztendő, jó esztendő, ezüst csengő arany csengő Előbb csupa csupasz ág, aztán csupa hóvirág, aztán ismét jó világ. Tavasz fénye, nyár bősége, világ legszebb ékessége, ezüst béke, arany béke. (li^ e^terwLc^ MAJTÉNYI ERIK VERSE­ ­i:____i___j в Ü? Д1- © ® « * VÍNCZEL JÁNOS r»j«i 3 FODOR SÁNDOR: A KORÁNKELŐ Nem tanul rosszul Jenei, arról szó sincsen — bár nem is a leg­jobb az osztályban. Az ötödikesek mégis őt választották meg oszta­guk parancsnokának, örömmel szavazott reá Kiss Marika is, a tavalyi parancsnok. Hogy miért? Erről szól a történet. Az iskola pioníregysége és KISZ szervezete sátortábort szer­vezett júliusban a Kisbükkön. Minden tanuló — kicsi vagy nagy —, aki részt vett a nyári táboron, szívesen emlékszik vissza a kellemes három hétre, akkor sem unatkoztak, amikor zuhogott az eső. Pedig az eső már a második estén meglátogatta a tábort. A nagyobbak figyelmeztették a negye­dikeseket (ők voltak a legkisebbek, a „prücskök"), vigyázzanak, semmi se érjen bentről a kifeszített sá­torlaphoz. Jenei kíváncsi volt, mi lesz, ha ujjával mégis megdörzsöl­­geti a sátorlapot. Tetszett a játék a többieknek is , és néhány perc múlva ki kellett költöztetni a prücsköket a sátrukból, szétte­lepíteni a többiek közé, mert csorogni kezdett a víz azokon a helyeken, ahol hozzáértek a vá­szonhoz. Jó tanulság volt ez — és ettől kezdve nem volt baj a legkisebbekkel sem fegyelem dol­gában. Igen, a fegyelem. Pontosan kel­tek, kürtszóra, reggel hatkor, mo­sakodás, torna, reggeli, majd sora­kozó — és kezdődött a napi mű­sor: kirándulás, játék, melyik nap­ra miben állapodtak meg. És még volt valami. Reggeli után a táborparancsnokság , az iskola aligazgatója, a testnevelő tanár, a KISZ szervezet titkára és a pionírparancsnok sorra látogatták a sátrakat, hogy megállapítsák, melyik a legrendesebb, melyiket dicsérik meg a sorakozón. Már a harmadik reggel dicsé­rőn csóválták a fejüke a negyedi­kesek sátránál. Ahhoz képest, hogy ők a legkisebbek, elég szépen rend­­betették fekvőhelyüket, kis motyó­­jukat. A negyedikesek nagyon megörvendtek az elismerésnek, és elhatározták, törik-szakad, addig .Folytatása a túloldalon)

Next