Napsugár, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
A BATRAK LÉPCSŐJE Sokasodnak a teleírt lapok ebben az 5.Édesapám irkájáéban, s csak most veszem észre, hogy az első napomat az iskolában még nem mondtam el. Az idén nyáron költöztünk be a városba, csak én voltam az osztályban új fiú. A többieket a tanító néni már ismerte tavalyról, tavalyelőttről. Indulás előtt, miközben édesanyám az uzsonnát pakolta, az a gondolatom támadt, hogy a bemutatkozáshoz viszem magammal azt a képes újságot is, amiben hosszú cikk és sok-sok színes kép volt az argesi vízierőműről, az én szülőhelyemről. Nagymama őrizte meg, óvodás koromban sokszor nyitott rá azokra a képekre, mutogatta őket, s közben mesélt, meséli. Tőle tudom a betongyár építését is, s hogy édesapa is dolgozott ott, csak éppen nincs kiírva. Amikor a tanító felszólított, hogy mutatkozzam be, én bemondtam a nevemet és a szülőhelyemet s hozzá mutattam a képeket is. Az egyiken még a házunk is rajta volt. A tanító néni megdicsért a gondolatomért, hogy elhoztam az órára a képesújságot is, majd rámutatott az egyik képre: mondanám el, mit ábrázol. — Szóval — kezdtem bele a mondókámba —,ez az a meredek sziklás hegyoldal, ahol a kezdet kezdetén az építők a betongyár alapjához szükséges cementet és sódert felhordták. Ez a cikcakkos vonal a hajdani falépcső. A bátrak lépcsőjének nevezték. Négyezer foka volt. Alpinisták ácsolták. Én akkor még nagyon kicsi voltam. Nagymama mesélte hogy minden reggel szívszorongva nézték lentről a telep legbátrabb embereinek kúszását-mászását ezeken a lépcsőkön. A kommunisták gyűlésén jelentkeztek, akik erre a halált megvető feladatra vállalkoztak. Kimértek nekik minden reggel huszonöt kiló cementet és sódert, s irány a heav. Néhány napig tartott ez csupán, mert amikor felgyűlt annyi cement, amennyi kellett, megépítettek egy kis drótkötélpályát, s azzal folytatták a hordást, majd egy nagyobbat, majd még nagyobbat, addig-addig, amíg elkészült odafönt a betongyár. Osztálytársaim feszült figyelemmel hallgatták az elbeszélésemet. A végén még csak annyit tettem hozzá: ha nagyobb lettem volna, én is éppen olyan szívszorongva néztem volna az emberek mászását ott a lépcsőkön, mint nagymama s a többi telepi asszony, gyermek, mert édesapám is közöttük volt. Csöngettek. A szünetben a fiúk, lányok körbefogtak. Körbefogtak és kérdeztek: — Csúszott e meg, zuhant-e a mélybe valaki? — Nem, mert ügyesek voltak. — Milyen magasig ér négyezer lépcső? — A sasok tanyájáig. ÁLMOKKAL, VÁGYAKKAL TELI TARISZNYA Van az esztendőnek egy nagy-nagy, láthatatlan tarisznyája. Az óesztendőtől kapja örökül, Szilveszter éjszakáján. Amikor a gyárak, mozdonyok, szirénája, dudája, a tengereken, óceánokon úszó hajóink kürtjei megszólalnak s a magasságban ölelkeznek az öreg harangok szavával, akkor kerül ez a láthatatlan tarisznya az óesztendő válláról az újéra. Álmokkal, vágyakkal van tele és okos tervekkel. És madár látta reménységgel a tetején, hogy mindaz, amit nem válthatott be a tavalyi esztendő, azt majd beváltja, meghozza az idei. Bizakodva kapja vállra ezt a nagynagy tarisznyát a fiatal és erős új esztendő. És megindul előttünk a szikrázó csillagokkal tele téli éjszakában. Ropog, csikordul csizmája alatt a hó. Felkölti a szendergő téli napot, szánkójára ültetve kihúzza a hegyre, hogy onnan tavaszba, nyárba lásson és még tovább,a terméssel, gyümölccsel rakott messzi-messzi ködlő őszbe. És mi követjük a tarisznyájával előttünk járó esztendőt, utat, hidat verünk, ha eddig még járatlan úton menne előttünk, házakat építünk, iskolákat, üzemeket és gyárakat. S ha lankadna az esztendő ereje, énekkel bíztatjuk és magunkat is. Eget hasító zengő énekkel. Megvalósult álmaink, vágyaink, terveink helyébe újabb álmok, vágyak, és tervek, reménységek kerülnek ebbe a soha nem apadó, egyre növekedő tarisznyába, melynek a színe kék és napsugár-arany betűkkel egyetlen szó van ráhímezve: BÉKE.