Napsugár, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Izmos vállán tömött zsák van, és mi minden van a zsákban: a füzetben csupa jó jegy — nyáron tenger, villanó hegy— szép szeptember új tankönyve meg egy egész kosár közte. A pazarlás megszüntetéséért A­­dina felel a mi iskolánkban. Én is segítek neki, az a feladatom, hogy meggyőző, tudományos érvekkel magyarázzam meg, mit jelent kör­nyezetünk tisztán­ és rendbentar­­tása, mit a pazarlás, a nemtörő­dömség, a hanyagság. Bebe a tech­nikai felelős, ő az, aki nagy hoz­záértéssel megjavítja, ha valami elromlik. Néha bizony a mester­tanár elvtárs segítségére is szük­ség van, mint például a térképte­rem zárja esetében, amikor Baicu és Pompilica Sirbovan betörte a kulcsot. Mindenesetre igyekszünk dere­kasan helytállni és az igazgató elv­társnő azt mondja, szemmel lát­ható eredményeink vannak. Min­den nagyszünetben ellenőrzésre in­dulunk, a második emeletről le a földszintig, ahol a kicsik osztályai vannak. Osztályról osztályra me­gyünk, vizsla szemmel vizsgáljuk a folyosókat, a mosdókat, de az ud­vart is, amelyik nemrégiben még olyannak látszott, mintha papír­­gombóc-eső verte volna, és bár­hová lépett az ember, lekváros vagy mustáros kenyérhéjakba botlott. Rá­jöttünk, hogy a kenyeret a kicsik szórják el, rendszerint azért, mert édesanyjuk túl sokat csomagolt,és attól félnek, kikapnak, ha hazavi­szik a maradékot. Megmagyaráz­tam nekik, mennyi munkába kerül, amíg a búzaszemből kenyér lesz, hát illik így bánni vele? Hát ha arra gondolunk, hány gyermek éhezik a földkerekségen, akik még eze­kért a maradékokért is hálásak len­nének... Érdemes magyarázni a ki­csiknek, mert lám, most a kenyér­maradékaikat abba a ládába dob­ják, amelyikre Bebe rá­festette: «Étel hulladék». A mosdóban figyelmesen meg kell vizsgálnunk minden csapot. — Miért nem zárod el a csapot? — kérdem az egyik távozótól. — Én ?! Már hogyne zártam vol­na? — csodálkozik, miközben a csap halkan mondikál magában: «C­söpp-csöpp-csöppre-csöpp!» Mégis előfordul, hogy a kérde­zettnek volt igaza. Hiába csavar­juk, a csap tovább csöpög. Ám Bebe Panaitescu máris ott terem a szerszámaival, és gyorsan kicse- CSEH GUSZTÁV RAJZAI véti a tömítést, ki csavar-becsavar, majd ragyogó arccal mondja: tes­sék. Már nem csöpög. Ezalatt én se állok tétlenül, miközben ado­gatom neki a szerszámokat, el­mondom a körülöttünk állóknak, mennyi villamosenergia fogy el egy köbméter ivóvíz előállításánál, nem is beszélve arról, hogy egyetlen árva villanykörte, amit csak napi öt órára is égve felejtünk — ve­gyünk egy 100-as éget —, az egy év alatt kereken 288 kilónyi bar­naszén, vagy 60 és fél köbméter földgáz értékét pocsékolja el. Olyan is akad, mint Titi Zdren­­ghea, aki teleszájjal csúfolt ben­nünket minap az udvaron: — No ne, itt jönnek a nagyoko­sak! Félre mind! — ezzel elővette tízóraiját, kicsomagolta a parizeres zsemlét és a papírt odadobta elénk. Le a földre. — Miért dobod el a papírt ? — kérdezte Adina kedvesen. — Nem tudtam, hogy ezt is meg lehet enni! — harapott nagyot a zsemléjéből és körülnézett, van-e sikere a bemondásának. Hát nem volt. — Azonnal vedd fel! — sziszegte most már haragosan Adina. — Ha kell, neked adom! — pró­bált szellemeskedni a nagyokos, de látva, hogy ezúttal se nevetnek a viccen, bosszús képpel lehajolt, felvette a papírt és elindult vele a szemetesláda felé. ELZÁRTAD A CSAPOT? GICA IUTES

Next