Napút, 2017 (19. évfolyam, 1-9. szám)

2017-03-01 / 2. szám - Dwa bratanki

Kapronczay Károly Lengyelek Magyarországon A lengyel függetlenség elvesztése új tartalommal telítette a sok évszázadra visszatekintő magyar-lengyel kapcso­latokat, s nemcsak azzal járt, hogy a rokonszenv felfokozódott, jócskán kitágult a kölcsönös érdeklődés köre is. A lengyel állam általános politikai és gazdasági hanyatlása a XVIII. szá­zadban felgerjesztette a szomszédos nagyhatalmak - Ausztria, Poroszország és Oroszország - területszerző étvá­gyát, s 1772-1796 között háromszor is megosztoztak a történeti Lengyel­­ország területén. A lengyel hazafiak a XIX. század elején a napóleoni hábo­rúktól remélték, hogy helyreállíthat­ják az egységet, de napóleon bukása megpecsételte a benne bízók sorsát. A bécsi kongresszuson (1815) a Szent Szövetség - az angolok kivételével az összes európai uralkodó szövetsége - végleg döntött a lengyel kérdésben: a gazdaságilag fejlett nyugati részek Poroszországhoz (Poznani nagyher­cegség), a középső és a keleti terü­letek Oroszországhoz (Lengyel Király­ság) kerültek. Galíciát Ausztria kapta meg. Az egykori államiságot a három nagyhatalom felügyelete alá helyezett Krakkói Köztársaság képviselte Ezek a területek ettől fogva eltérő módon fejlődtek. Hatalmas arányokat öltött a kivándorlás. A porosz uralom alatt élő lengyelek sorsa az egyre erő­södő németesítéstől függött, s például Bismarck alatt teljes gazdasági jog­­fosztottságban éltek. Látszólag még az autonóm Lengyel Királyság volt a leg­kedvezőbb helyzetben, mert ezt csak a lengyel királlyá választott cár személye és a királyságban tartózkodó orosz ka­tonaság fűzte a cári birodalomhoz. De mivel ez az autonómia a cári önkény­uralmi rendszerrel ellentétes kormány­zási formának számított, az elkövet­kező másfél évtizedben fokozatosan megszigorították az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat. Ez egyre na­gyobb ellenállásra sarkallta a Lengyel Királyság alattvalóit. A gazdaságilag el­maradott Galíciában nem korlátozták a nemesség jogait és anyanyelvűségét, ezért ott az emberek viszonylag békés körülmények között élhettek. Az emigráció útjai. A lengye­lek persze nem tudtak belenyugodni helyzetükbe. Mindig érzékenyen rea­gáltak a nemzetközi politika rezdülé­seire, s minden alkalmat megragad­tak, hogy sorsukon változtassanak. 1850 novemberében felkelés tört ki a Lengyel Királyságban. Ennek köz­vetlen előzménye Oroszországnak az autonómia megszüntetésére irányuló, alkotmánykorlátozó kísérlete volt. A lengyel függetlenség elvesztése új tartalommal telítette a sok évszázad­ra visszatekintő magyar-lengyel kap­csolatokat. A reformkorban a lengye­lek iránti rokonszenv - az emberbaráti megnyilvánulásokon és a menekültek befogadásán felül - mindig politikai színvallást is jelentett. A felkelés kitö­rése után a vármegyék gyűjtéseket és jótékonysági bálokat rendeztek, anyagi eszközökkel siettek a lengyelek meg­segítésére. Bars vármegye közgyűlése feliratban kérte I. Ferenc királyt, hogy nyújtson támogatást a szabadságu­kért harcoló lengyel felkelőknek. Az ifjúság körében divattá vált a lengyel

Next