Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)

1862-05-11 / 6. szám

ölesek, ne csak betűt olvassatok . Sok ott a szó s eredmény még se sok. Könyveknek halma áll előttetek. És mégis olyan szomjas lelketek. A nap rövid, s a nyugalom helyett Virasztotok, lopván az éjeket. Irkáitok .... és mesének vajmi szép, Mit irtok, a szavakban czifra kép Mi kár az éjért, mit tékozlatok, Ha művetek mind csak káprázatok. Valót keres, valóért küzd a szív, S nem hírnévért, mit toljatok kivív. Szabadba mind, szabadba menjetek, Csak ott szól a bölcsesség veletek. Im itt terűi fris zölden a mező, Legszebb ruhát természettől vesz ő. Virágait nem ember ülteté, Ez a művészet a természeté. Patakja hosszú füzes árny alatt, Kristályvizével forrásból szalad. És a mosoly, mely rajta elterül, Szerelmes nap szemeiből kerül. Szól a pacsirtahang, s mi néma volt, Megrendül a mosolygó égi bolt. Nincs felleg, a menny oly szép tiszta kék, Illattal telve jár az enyhe jég. Minő vidám kép, isten képe ez, Mit a halott betű ki nem fejez. Fel a hegyekre most, a bérezze fel, Melyet borít örökös hólepel. Csend, némaság van itt, madár se szól, Kis szíve kedve vagy fájdalmiról. Felhők alant, felhők köröskörűi, Melyekben alvó villámszikra ül. Magasba nyúlik a kőszirtezet, Hová többé embernyom nem vezet. Csodás alak mindegyik jégszobor, Tekintetök hatalmas és komor. Miként ha mondanák : mind törpe az, Mi gyáva földből nő ki, mint a gaz. Itt van csak a nagyság, itt már az ég, Melyről a csillag is oly közel ég. Nincs ember és igy vétek sincsen itt, Mely káromolná a föld istenit. Szűz itt a lég, szeplőtlen szent hely ez, Hová a természet oltárt helyez, Oltárt a sziklák s bérezek ormiból, Honnan harang helyett ég nyelve szól, Ég nyelve, mely csattanva menydörög, S a felhő, mint oltárfüst, gőzölög.­­ Itt van jelen bölcsesség s hatalom, Melyet nem ír le semmi könyvhalom. Tengerre most, tengerre szálljatok, Hogy megrendüljön tudományotok. Nézzétek a szörnyű vizek honát, Miként csap a hullám hullámon át; Mily óriás s mérhetlen víztömeg, Melynek határit szem nem jegyzi meg. Nézzétek a hullámok tornyait, Miket keresztül más hullám hasit. Sötét az ég, s majd mint éj, fekete, Kezdődvén a felhők dördülete. A láthatár, mely villámmal tele, El-eltűnik s a szemnek nincs jele. Most sírni kezd a szél is, s csakhamar A síróból lesz tomboló vihar. Ha láttatok végetlen sík mezőt.

Next