Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)
1862-05-11 / 6. szám
Hol a kenyér áldott vetése nőtt, S láttátok a kalászok tengerét, Melynek körüle zöldes tarka rét , Ki e nagy áldásban megjelene, Az a világ szerető istene. S ha láttatok mérhetlen vízsikot, Hol a vihar zúg, tombol és sikolt; Hol a viharba emberjaj vegyül, Szétszaggatott hajódeszkák közűl; Hol égből szakadó tűzfellegek Hullámtoronynyal harczot küzdenek; Hol a világ, mit a szem csak belát, Onnönmagával küzd haláltusát; Hol a vihar pusztít, mit csak talál, S hol elhal a lét s és csak a halál : Ott a mindenség hatalomszava, Beszélvén a haragvó Jehova. Hagyjátok a szobát el, éjde ki, Nagyságát a világ itt tárja ki. Tekintsetek a fényes égre fel, Mit szőnyegül borit csillaglepel. Ott vannak a világnak ezrei, Az úr miket cháoszból fejte ki. Nincsen soruknak vége, kezdete, Ily sok világot ki teremthete ? Hány milliárd, ki él ott, mint mi itt, Egy istenségtől nyervén léteit ?... Mi alszunk, és reánk vigyáznak ők, Az ég űrében hűn keringetők. Pályájuk bölcsen rendezett sorok, Mig egyik egyik fejthetlen titok. Minő fenség pompázik rajtok át, Hirdetve a világnak bölcs urát. Csend, nyugalom van. Mily szép templom ez, Melyet körai csillagkárpit fedez. Imáját itt nem ember rebegi, Kik szólnak, a csillagok seregi; Az éji szellő hozzá énekel, Mely lágy simán a mennyet tölti el; És ekkép hirdetik magasztosan, Hogy e világnak egy bölcs ura van. BEÖTHY ZSIGMOND: Aranyföld. Beszély. Donna Serena ! Donna Serena ! Te jársz-e ott a robinák zöld lombjai között, lelépsz-e azoknak hajlékony ágaira, mikor szélcsendes időben lehajolnak a földhöz? Te suttogsz-e a sárgult levelekkel, te beszélsz-e a langyos szellővel? Miről suttogtok oly csendesen, oly titkon?! Te jársz-e ott a virágágyak fölött, mikor gyengéden egymáshoz simulnak, mikor egymás felé hajtják tarka fejeiket? Te lebegsz-e akkor mint láthatlan bolygó szellem ,mint halvány körrajzú ködtünemény a szemérmes liliomok, a kedves jáczintok fölött ? Donna Serena! Donna Serena! Mit mondanak neked a zörgő levelek, mit suttognak neked a langyos szellők ? Mit Szoktak ők neked elmesélni, hogy ételenkint a halvány hold rezgő ezüst fényénél odahagyod csendes sírodat ? Miért futkossz néma, ábrándos holdvilágú éjeken mint átkozott szellem egyik sírról a másikra, egyik lombról a másikra, egyik határszéltől a másikig ? ... S miért sirsz, miért zokogsz te akkor ?! Mely fájdalom csavarja szivedből a könyűt? — Még halálod után is tudsz te érezni ? . . . Úgy ragyognak könyeidtől a füvek, a lombok, a virányok ; könyeid zápora között bús danát nyög a szerelmes fülmile. Ejenkint odahagyod sírodat, csendes fűbársonyhantu egyszerű sírodat, mely fölött némán játszik a csalfán rezgő fata morgana. Némán lebegsz te akkor az alvó virányok fölött és sirsz . . . sirsz harmatot rájok. Donna Serena! Donna Serena ! I. Szép völgy virágos ölében egyszerű ház áll. Kúszó növények, viruló borák futottak föl a fehér falakra; a méhlepte tetőt sűrűn borítják, mint áldó kezek, a terebélyes fák sötétzöld lombjai. Andalitó madárdal szokott kihangzani azokból a sötét kárpitokból. Az egyszerű csendes ház előtt ezüst csermelyke folydogál Halkat dalolnak a fehér hullámkák, ragyogva a felkelő, ragyogva a lenyugvó nap aranyfényében. A part virágai, a bíborral elöntött kelyhü szegfűszál, és kirívó veres bokrétafű másokkal lehajolnak a kristályhabokhoz, harmatot szedni díszes kelyheikbe. A csermely jobb partján egy liget és fái nyúlnak a tiszta ég azúrja felé. Az aranysárga virágú és kellemes illatú pálmafűz, a feketezöld ritka fenyőfával csodásan szép csoportozatokat képeznek, s csendesen lebegtetik terebélyes koronájukat, miben lángol a nap végvilága, míg az elsőnek tojásdad, alant fehérgyapjas levelei pajzánkodva enyelegnek a lágy szellővel. A liget közepén lombkunyhó zöldei, futó repkények s zöld folyondárok kúsztak fel rája, hímesen, tarkán ellepve a sötét zöldet. Előtte csendesen heverész egy jámbor őz, nyugodt, átlátszóan tiszta sötét szemeivel a bokrokat nézvén, melyekből csendes zörej hallatszik. Szépen fénylő nyaka körül bársony bibor szalag húzódik ezüst hangzású csengővel alul. Feje a jámbornak szeliden nyugszik a fűdomborodáson. A nyári lak kerülete, a bokrok, a lombok, a liget oly csendesek. Síri hallgatás uralg ezek fölött s csak olykor suttognak a levelek s zörgenek a bokrok. Némán hasítja át egy madársereg a tiszta jéget, melyet átszűr a nap biborfénye, s a csendet fölzavarja a szárnycsattogás. Csak a patak danol szünet nélkül hangosan, titokteljesen , mintha jó éjszakát danolna a háznak, a bokornak, a ligetnek .... Keleten erős fénysugarak szeldelik az ég tiszta kékjét. A hold jő ott fel s méla szenvedő arcza keserűen mosolyog le a magasból s csak olykor rejti el arczát ezüst ragyogásu fellegfátyolba, mintha, mintha halvány, fájdalmas arczárói könyeket törülne. Körülötte csillagtábor ragyog s a csillagzatok előtte űzik játékukat. Le-le fut olykor soraik közöl egy hosszú kékesveres láng, fényesen megvilágítva környékét, s azután elenyészik csodásan. Mintha jó éjt suttogott volna az alvó földnek. A bokrok s virágok meg visszasuttognak. Kelyhét bezárja 62