Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-08 / 14. szám

VI. Margit nem aludt egész éjen, Reggel sétált a kert ölében. Fájó fejének kann­­án könnyebb, Körül már nevettek a könyek. S szólt: „Könyvében oly dolgok vannak, Miktől nem lehet menekülni, Fejembe vércsöppek rohannak, És nem tudok nyugodtan ülni. Szegény anyám ezt mind jól tudta! Ki e csodás után halad, Nem állhat meg félút alatt.“ Zaránd nézte hosszú gyönyörrel, De most kis lánya jött le futva. És Margit tüstént, gyorsan kelt fel. Kis leányát átölelte, Föl volt olvadva alvó lelke. VII. Zaránd gyakran elment Margithoz, Kit az elme sebes világa A költők bűvös országába Vivén, — eljutott titkaikhoz. Együtt olvastak, gyönyörködtek, Sok édes perczet eltöltöttek. Ám a hölgy, néha, tán szeszélyből Olvasni többé nem akart; Játszott avagy hímezve varrt. Gyorsan költ fel, s tűnt el székéről. Majd ismét visszajött felé, S az eldobott könyvet véve. S ha beszédjük Wertherre tért, Lottit emlitni egyre félt. S Zaránd azt gondolá magában. Hogy e kedves, bűvös világban Mulatva tölti az időt, S nem tudta, hogy szereti őt. A költészettől bár hevítve őt és magát nyugodtnak hitte. Egyszer, olvasván „Katalinét A Margit kezét megcsókolta. Ez figyelmesen s meggondolva komoly szemmel feléje int, S pirulva távozott el onnan . . . Másnap együtt a kertbe mentek, S hogy a zöld lugasban pihentek, Margit feléje fordult gyorsan, S szólt: „többé azt nem teszi, nem?“ És egyébre tért hirtelen. VIII. Az égen tépett fehér felhők, Zsong a folyam a kert alatt, Daltól zendültek meg az erdők, Arany fénytől csillog a hab. Mindenütt pompa, elevenség, Lenn a kellem, ott fönn a fönség! A hullámok lágyan omulnak, Fölöttük lengő, könnyű csalnak. A viz fényéből tűnt elő Margit, Zaránd s a nevelő. Margitnak bomlott fürtje lágyan Lebegett a szél játékában, Mely föltámadt, s a gyönge sajkát A habok gyors lökéssel hajták. Jgl'íS í;.s5 v © A® 4f*«.OT3 7e­ 3v o&i, s£ i w. m, effer». 6­ $Sí «fcJL, II A JP g 5 t. Elbeszélés. Irta: Zilahy Imre. 14

Next