Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)

1882-10-22 / 52. szám

Melléklet a „Nemzet“ 52-ik Máriához. Petőfi és Klapka. Irta: Gyulai Pál. Tisztelt szerkesztő ur! Engedje meg, hogy Klapka György urnak Találkozásom Petőfivel 1849-ben czimű, s a »Nemzet« okt. 19-iki számában megjelent czikkére egy pár megjegyzést tegyek. A czikk végén az áll: »Annak a tragikus tör­ténetnek, melynek a Goromba tábornok­ot, ezt a reám nézve annyira hízelgő költeményt, köszön­hetem, a melyről Jókai legutóbbi beszédéig tudomá­som nem volt, ha egyátalán ő írta — ez a lefolyása.« Ez némi kétséget fejez ki az iránt: várjon a kér­déses költeményt csakugyan Petőfi írta-e ? Hogy az Petőfi műve, minden kétségen fölül áll. Nemcsak a stíl és verselés bizonyít e mellett, hanem a kézirat is, a­mely a Petőfié­s megtalálható a Nemzeti Múzeum kézirattárában. E költeményt Petőfi hátrahagyott kézirataiból, melyek akkor öcscse birtokában voltak, én adtam ki először a »Budapesti Szemlé «-ben s azt a megjegyzést hogy: »az a tábornok nem Mészáros Lázár volt,« a melyet Jókai a betűszedőnek tulajdo­nit, szintén én tettem hozzá. Innen vették át aztán összes költeményeibe. Jól tudtam, ki volt e tábornok, de minthogy maga nem akarta megnevezni, én sem tartottam helyesnek megnevezését s elégnek hittem, ha az olvasót figyelmeztetem, hogy a költemény nem Mészároshoz van írva, a­kivel Petőfinek szintén volt összeütközése. A másik megjegyzésem az összeütközés okát illeti, melyet Klapka úr nem elég szabatosan ad elő, a mi nem csoda, mert egy ezelőtt majdnem harmincz­­három évvel történt esemény könnyen elhalványodha­tott emlékében. Petőfi maga is előadja ez eseményt Pestről Bemhez intézett leveleiben — egyik 1849. máj. 17-én kelt, a másik kelet nélküli — melyeknek fran­­czia fogalmazványa Petőfi iratai között most is meg­található, jelenleg a Nemzeti Múzeum birtokában. E leveleket a hetvenes évek elején szintén én adtam át a »Vasárnapi Tíjság«-nak, de megjelentek a Petőfi-reliquiák czímű gyűjteményben is Szász Károly fordításában. (Gyűjtötte Halasi Aladár. Bu­dapest 1878. Franklin társulat). E gyűjteménynek általam irt előszavában Petőfi Bemhez irt levelére nézve a következő tájékozás fordul elő : »A Bem tábornokhoz intézett levelek eredeti­leg franczia nyelven írattak s Petőfi első fogalmaz­ványából fordittattak le, mely jelenleg öcscse birto­kában van. Ezekben Petőfi Klapka ellen panaszko­dik, ki vele Debreczenben méltatlanul bánt, azt hívén, hogy nem Bem parancsából, hanem csak a maga ok­­tából közölte a Honvéd czimü lapban (1849-iki évfolyam 164. sz. Kolozsvárott, ápril 28.) Bemnek Vécsey tábornok ügyében a kormányhoz intézett le­velét. E levél közlése akkor nagy zajt ütött. Bem tudniillik megtisztítván Erdélyt, minden gondját arra fordította, hogy ez ország védelmét kellően szervez­vén, személyesen menjen Magyarországba a sereg azon részével, mely Erdély biztosságának koczkáz­­tatása nélkül Magyarország védelmére fordítható. Bem Karánsebesig lővén, azt az utasítást vette a kor­mánytól, hogy haladjon minél előbbre és takarítsa ki a Bánságot, mint azt Erdélylyel tette, a miben őt az Aradon levő Vécsey tábornok, az V-ik hadtest pa­rancsnoka, három vagy négy ezer emberrel segíteni fogja. Bem Karánsebesen megtudván, hogy az Er­délyből a verestoronyi szorosnál kimenekült osztrák hadsereg egy része már átkelt Orsovánál, a másik rész, mely Brassón túl a tömösi szoroson menekült ki, szintén érkezőben van oda, elhatározta, hogy Te­mesvárnak indul s meggátolja az osztrák hadtestek egyesülését s csakugyan 1849. ápril 19-én Lugoson termett, mire az ellenség visszahúzódott.« »Bem e merész hadmozdulatot azon hitben tette, hogy könnyen magához vonhatja mindazon csa­patokat, melyek rendelkezése alatt állottak, részint Vécsey tábornok hadtestéből, részint a maga seregé­ből, mely Dobra felől közeledett. Nyílt rendeleteket küldött tehát két irányban, melyekben a parancsno­kokat felhívja, hogy rögtön Lugoson teremjenek. Az V-ik hadtestbeli Villám alezredes, a­ki Badnán kapta meg Bem rendeletét, más­nap Lugosra ért csapatá­val, azonban Vécsey tábornok nem engedett a felhí­vásnak s igy Bem haditerve dugába dűlt. Bem ezt elpanaszolva a kormánynak, Vécsey tábornokot áru­lónak vagy oly tehetség nélküli főtisztnek nevezte, kire nem kellene bízni parancsnokságot. E hivatalos levél nemcsak a kormánynak küldetett el, hanem a »Honvéd« czimű kolozsvári lapnak is, mely Bem hivatalos közlönye volt. A kormány nem hihette el, hogy ily levél közlése Bem tudtával történt volna, a hadügyminiszter épen Petőfire gyanakodott. E körül­mény magyarázza meg azt a heves összeütközést, a mely Petőfi és Klapka közt történt, melyről Petőfi leveleiben részletesen értesíti Bemet.« E levelek egész terjedelemben olvashatók a fennebb említett gyűjteményben (82—85. 1.). Pe­tőfi leírja először Kossuthnál, majd Klapkánál tett látogatását. Kossuth hidegen fogadta, Klapka még hidegebben s kérdőre vonta, hogy ki tette közzé Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében. Petőfi megvallotta, hogy ő, de Bem parancsából. Klapka nem adott hitelt szavának. Ezt Petőfi kato­nai becsülete megsértésének vette s beadta lemondá­sát, melyet Klapka el is fogadott. Petőfi Pestre utazva, Szolnokról, már mint nem katona, hanem mint polgár heves levelet intézett Klapkához, miért aztán az őt Pesten elfogatta. Hogy Görgei Petőfit táborkari tisztjei közé vette volna, nem látszik bizonyosnak. Legalább én Görgeitől csak annyit hallottam, hogy Petőfi őt Buda ostroma idejében meglátogatta s tanácsot kért tőle sérelme ügyében. Erről Görgei adhatna bővebb fel­világosítást. Akkor­tájt hite járt annak is, hogy Pe­tőfi párbajra hívta Klapkát. Hogy mi igaz a dolog­ban, nem tudom, de emlékezem, hogy Petőfinek egyik régi barátja, Várady Antal a »Magyar Poli­tika« 1875-iki évfolyamában erre nézve bővebb adatokat közölt, de e lapot hirtelenében nem talál­hattam meg. Ez adatokkal, vagy jobban mondva ez adatokra való utalással nincs más c­élom, mint figyelmeztetni önt, szerkesztő úr, és a közönséget, hogy a kérdéses eseményre nézve mindenesetre a másik fél is meg­hallgatandó. Bizonyára bajos ítélni oly ügyben, mely négy­szem­közt történt, s melyet egyik fél még akkor hevenyében igen is élénken emlékez­ve jegyzett fel, mig a másik harminczhárom év múlva igen is homá­lyosan emlékezve mond el, de elvégre is tárgyilago­san csak minden adat és körülmény számbavételével ítélhetni. Ki egyéb iránt maradtam Budapest, okt. 20. 1882. tisztelettel GYULAI PÁL. A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, Okt. 21. 26 Bálványos-vár. Irta: Jókai Mór. A »nap« és a »kereszt« harcza. (Folytatás.) Rapsonné maga is kaczagott rajta; elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna. — Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támad­nak az erőszakoskodásért ? — Csak nem tárgyultak meg ? Egy leánycse­léd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványos vár sok­féle ellenségnek letörte már a szarvait, aki fel akarta öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, a­ki fe­nyeget, hogy »teddre ne!« — No ne! Te! Az a »sisakos Kata« hatalmas. — Húzok a sisakjára! Ha nappal jön elém. Hanem éjjel megvallom, hogy félek tőle. Valahány­szor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány, négy­lábú ludon lovagolva. — Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. — Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a bo­szorkány ? — Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van­­ a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó kü­­zöbére éhtféle színű babot hintenek el végig hosz­szan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága ál­­tallépni. — No ezt köszönöm neked, édes néném. — Szívesen adtam édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a Tivatulust ide küldik hoz­zád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagoly­­tollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt! Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak. Bapsonné nagy megelégedéssel ment tovább egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, öszsze­­boronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háborúba keverhette. Alig is várható, hogy siethessen vissza azzal a jó hírrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy ime szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy »torlót« bocsásson az Oppurok ellen, az elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visz­­szavenni! Hadd legyen ő a legelső, a­ki ezt a keserű örömhirt meghozza. A­mint azonban felmene a várba Opour Ke­­vend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: — a kü­szöb tele volt hintve hétféle szinü babbal! Az ő saját ármányát forditák meg ellene! Ő nem mert azon a babonaságon keresztüllépni maga. Ezt az ő megcsúfolására hintették épen ide. — Ne megállj te vén gonosztevő! Ennek a babnak szájadban legyen az ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon, de azt nem köszönöd meg! Azzal nagy dérdárral visszament minden kisé­­retestől, meg sem etetett Bálványos várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburcz várában. Ott azonban felhúzva­­ találta maga előtt a felvonó hidat s minden kürtö­­í­tésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat le­ereszteni. Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, aki ágytakarókat porolt ki pálczával,­­ az meg azt dalolta, hogy: »Ott kinn tága­sabb, Itt benn hangossabb : Ha jöttök, lesztek; Ha hoztok, esztek !« A kik a várat elfoglalták, a boldog uj házasok, nem szándékoznak vendéget látni. Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren, tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a­kiket így visszafelé szeret, a­kik őt így megbán­tották ? Nyomban Bapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivasulus. Ez volt a megintő, a­kit a ta­nács a maga ítéletével előre küldött, hogy előbb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük. A Tivatulus két kerecsen­szárnyat viselt a si­sakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt min­den székely előtt. — Mike sára asszony, özvegy rhabonbánné kér­­dezteti tőled, hová tetted a leányát ? — Kérdeztetem én Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat ? — Mike Sára asszony eltakarittatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyák­kal, elsiratva siratókkal; zászlós kúpja van fűzve a sírja fejéhez. — Én is eltakarittattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfélyektől körültánczolva, főkötői guzsaly van fűzve az ágya fejéhez. — Követeli tőled Mike Sára asszony: add visz­­sza a leányát hajadonfővel. — A­mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keres­se másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mert nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez szám és mondásom: most hozd el az irhát! A Tivatulusnak még bagoly tollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun. Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfu­­rató kádár az átjáró vár tornya előtt s hírül adá háromszor elorditva, hogy Mike And­­rás levente, mint a Mike Sára asszony által megbízott »torló« felhívja ezennel az Oppurok minden ivadékát lovagi tusára,­­minden órájában a napnak és éjszakának, minden­féle fegyverrel és tűzzel, a­míg csak a sérelem meg nem lesz torolva. »Jöjjön! Kutyát fogjon!« hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt bízva az átjáró vár védel­­delme, száz válogatott tuhatlan vitézzel, a többi fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen : azok is voltak ezeren, a fővezérük maga a rha­­bonban. (Folytatja» következik.) A sportról. — Csevegés. — Irta: Keleti Károly. Bármely tárgyról olvas valaki, hallgatóiban érdekeltséget csak úgy kelthet, élvezetet csak úgy nyújthat nekik, ha sikerül megfelelő hangulatot te­remtenie, helyet, tárgyat s előadást kellő összhang­zásba hoznia. Ha százados tölgyek lombsátora alatt, vagy több emberöltőt látott bükkös oszlopcsarnokában, az enyhén rezgő napsugár be-belopódzó világítása mellett szólhatnék önökhöz, vajmi könnyen ejthetném azon hangulatba, hogy szívesen hallgatnák meg, leg­alább darab ideig, a vadászatról szóló csevegésemet! Ha tisztelt hallgatóim, a­helyett hogy szép sorosan ülnek városi öltönyökben, egy prózai plafon­ er­nyője alatt , kint, fegyverrel vállukon, festői cso­­portozatban állnák körül a pattogó tüzet, csitítva a nyugtalankodó ebeket, hajtogatva a gyöngyöző bor­ral teli serlegeket, — vajh de más hangon foghatnék értekezésemhez! De a képzelet nem monopóliuma a poétának csupán. A vadász is, ki a nagyszerű természet ölén virrad legszebb élményeire, nem szűkölködik nélküle, tőle sincs megtagadva a phantasia isteni ihlete s igy megkísértem, vájjon szives hallgatóimat érdekeltet­­hetem-e tárgyam iránt ? Tárgyam iránt!? Hisz voltaképen nincs is tárgyam. Nem készültem tudományos felolvasásra; a vadászatról és sportjáról akarok beszélni, beletekintve a múltba, megvilágítva a jelent, türelemmel elvárva és előre is önmegadással tűrve az ellenvetéseket; de egyúttal remélve is, legalább némelyek részéről, hogy egyetértenek velem, ha egyébben nem, Diana isten­­asszonyunk hő cultusában. Mióta 1762-ben Erdélyben elesett az utolsó bölény, a hadjáratokhoz hasonló vadászatok ideje megszűnt. Daliás leventéink száguldoznak ugyan még tüzes paripákon s talán a régieknél is jobbakon, a csaholó falka után, de a falka előtt mindössze meg­rémült tapsi füles’s ha jól megy, ravasz rókakoma, legjobb esetben pedig valamely félig szelídített szarvassuta rohan, hogy megfogatván, újra kalitkába kerüljön, gondosan félretéve egy későbbi »run« szá­mára. A­kik sportmeneink közül az életkoc­káztatás izgalmát keresik vadászaton is, a távol Indiákba kénytelenek vonulni, hogy megküzdjenek bősz tigri­sekkel — bár bizalmasb barátaink azt súgják: eze­ket is nyaldosta már a civilasitio ; — vagy Afrikába hajóznak, szembeszállandók oroszlányokkal, — noha ezekről is azt mondogatják: szelidebbek A r­a­b­i modern felláhinál; — tény pedig minden­esetre, hogy a jelen praecisios fegyverek robbanó golyójával szemben, az ő veszélyességük is alább szállt. A gyáva farkas soha se képezte a vadász­­sport kiváló tárgyát, hacsak úgy nem hajtják, mint Francziaországban a r­o­u­v­e s i­e­r­k és veszélyes­sége, a csizmaszárig felfalt vándorló legényről szóló, százszor variált adomában játszik csak szerepet. A vadkan, méltó objectuma ugyan a modern Nimród vadászszenvedélyének, de mióta 1664-ben Zrínyi Miklós a költő, esett ily agyarasnak áldozatul — bár történelmileg konstatálva még ez sincs — itt-ott megcsúfit ugyan egy-egy kopót, vagy oktalanabb erdő­védet, de ügyes vadász valmi ritkán esik általa bajba. Maradna tehát hazánkban az egy medve, mely igazi, derék vadásznak csakugyan képezheti ambíciója tárgyát. Itt a férfinak derék alkalma nyí­lik, hogy megítélhesse idegrendszere egészséges, idomzata aczélos voltát. A sebesült, bősz medvével szembeszállhatni csakugyan magasztos, igazgató mo­mentum lehet — csakhogy a lurkók legújabban, egé­szen rendellenes politikát követnek. A bátor szem­beszállás helyett, még ha tűvé teszik is értük az erdő­séget, a passivitás terére lépnek és absentálásuk ál­tal tündökölnek. Medvéink ugyanis annyira irtóznak, a minden más vadra már valamennyire ráragadt civilisatiótól, hogy inkább, semhogy kavicsolt utakhoz, technikailag kitűnő szerkezetű hidakhoz, vagy svájczi stylben épült lőállomásokhoz szokjanak, inkább rengetegbe vonulnak vagy odúba bújnak, de a nagy vadászatok rendezőivel, örökös duzzogó viszonyban maradnak. Hanem a kitartó hős királyfi, ha cserben hagyta Mármaros, felhág a görgényi havasokra s az illetetlen vadonban, végül mégis szemben találkozik a bozon­tos vaddal s az elesik, az ő vagy társai biztos fegy­vere előtt. Ámde hánynak van közülünk megadva e leg­nagyobb vadra törni, mely, mint látszik, legjobb va­dászaink türelmét, szakavatottságát és minden előké­szület mellett, a sikert is koczkára tenni képes! Mi, kiknek nagy része, velem együtt a hajdani Olympus dis minorum gentium csoportjához tartozik kevesebbel vagyunk kénytelenek beérni. De várjon ezzel kevesebbet is élvezünk-e ? Kötve hiszem. Igaz, nem kopjával ejtjük el többé lóhátról a szarvast, sem az órégi német Saufederrel a vad­kant , de nem is vagyunk kénytelenek fegyverünkhöz külön két hordárt tartani, kiknek egyike a kerékzár­ral (Badschloss) biró mordályt, másika a támasz­tásához szükséges, kampósszegü botot hordozza s mig azt a földbe szúrta, mi pedig a puskát ráfektettük és meggyujtva a kanóczot, várjuk, míg hosszabb zakato­lás után, a komplikált zavar lejátszó feladatát és hosz­­szabb sistergés után lábot vet a lőpor — minket addig hátban támogat, nehogy az eldördült lövés lökése — ha ugyan elsült — hányát vágjon a porba, vagy iszapba. Az se lehetett valami fölséges mulatság, mikor még a kovás fegyver járta s a futó vadra öt­számra kellett előre tartani, hogy azon idő alatt, mig az aczél által a kovából vert szikra a serpenyőbe s az ott fellobbanó lőpor, a gyujtó-lyukon át a cső üregé­ben levő lőportöltéshez eljutott s a lövés elsült, a ki­röppentett golyó, a vaddal ép egy pontra kerüljön s azt leteritse, nem is számítva a gyakori csütörtököt, mely a vadászatnak amúgy is ritka, legfőbb chance-át, vajmi sokszor tönkre tette. Mekkora haladás volt, mikor a kovás fegyver után következett az úgynevezett percussióspuska! Ifjú koromban még magam is vadásztam ily kovár­ból percussióssá idomított fegyverrel, melyen a haj­dan nagy szerepet játszott farsról megmaradt s oldalt lévén a gyujtólyuk, a piston ehhez ragasztatott két oldalt s a szerszám tájékát oly szélessé tette, hogy azon helytt, két kézzel se lehetett átfogni a fegyvert. Ez átalakulás századunk huszas és harminczas éveiben terjedt el mindinkább, de a határszéli megyék erdőibe még teljesen el nem hatott volt, s ott még ja­vában lehetett egy-egy erdőkerülő vagy orvvadász ke­zében kovás fegyvert látni, mikor az ötvenes évek vége felé, a hátultöltő fegyer kezdett Francziaországból, Lefaucheux találmánya folytán, a műveit orszá­gok vadászai között mind inkább tért foglalni. Mily óriási fordulatot eszközölt e találmány összes vadászköreinkben, arra tisztelt társaim idősb­jei, bizonyára emlékeznek. Csalódnánk azonban, ha azt hinnők, hogy Le­faucheux találmánya valami új lett volna, vagy hogy a hátultöltés kézzelfogható előnyei, oly egész álta­lánosságban és gyorsan fogadtattak volna el. A Szt.-Pétervár melletti Zarskoe-Seloban, az előbbeni orosz czár magán múzeumában, magam lát­tam 2872-ben, egy a múlt század elejéről, vagy épen a XVII. század végéről származott hátultöltő fegy­vert. Závorja nem igen hasonlított ugyan a jelenben divó szerkezetekhez, részleteit meg se is tudnám ma­gyarázni , de tényleg meg volt a találmány és valami nagyon hibás nézet lehetett az, mely szerint a lövés­nek ott kell belejutni a fegyverbe, a honnan kijött, mely hibás nézet folytán, egy életrevaló találmány tovább egy századnál szunnyadt vesztegelve, mig egy élelmes francziának agyában újra megfogamzott és folytonos tökéletes­ülés mellett tette meg körútját az egész művelt világon. S a­mennyi idő kellett, hogy e találmány újra feléledjen, és úgy nyilvánult ismét az emberek con­­servatív magatartása minden újítással szemben. Tár­gyunknál szembeötlő volt a haladás, mégis hány kar­­doskodója akadt a réginek! Tagadták az új fegyve­rek lőképességét és kicsinyelték a töltés gyorsaságá­ban rejlő előnyt. Egy jó barátom még a 60 -as évek derekán, egy téli körvadászat reggelén, erősen han­goztató, hogy kilő bármely — akkor még ritkább — hátultöltőt, akár lőképesség, akár gyors töltés tekin­tetében ; mig sietségében eltörött a töltővesszője, ke­zét a cső szájához vágva, megsebesité és egész napra »dinstuntauglich« lett, mely ad oculos demonstratio azonban annyira mégis hatott, hogy visszatérve a fő­városba, sietősb dolga nem akadt, mint Kirnerhez futni és hátultöltőt szerezni be. Rendszerváltozás csak a hátultöltő feltalálása volt. A későbbi Lancaster, az újabb Express, a c­ok bore és legújabban a Pieper-féle Diana fegyverek, többé-kevésbé csak javítások akár a zárban, akár a töltény elsülésében, akár pedig a kettős csövek összeillesztésében, vagy forrásában stb. De haladás mindegyikben van s ha a hajdani, sőt még a hátul­töltő közönséges és vont cső golyólövését tekintjük és visszaemlékezünk, mennyi számitgatás kellett a távol­ság meghatározásánál, mekkora gondot okozott, fi­noman, vagy bőven fogjuk-e a legyet, kell-e a visszt emelni vagy sem ? Bizonyára be kell látni, hogy az Express-rifle 200 lépésnyi rasant lövésével és a peszi expansiv ólom roppant lesebe, mekkora nagy haladás a vadászfegyverek gyártásában. Ugy de kiestem szerepemből s midőn a vadá­szatról kell vala szólanom, annak mindössze egyik eszközével, bár tagadhatatlanul legérdekesebb eszkö­zével foglalkoztam. Pedig még nem vagyok a végén az eszkö­zök megbeszélésének sem. A vadászatnak, ha legtá­gasabb körében tekintjük, fontos eszközei még a ló meg a kutya. A lóról nem illik szólanom, mert nehány ifjukorú dillettans agarászatot kivéve, m­e­r­t­e után sohasem futottam. E főúri nemes passió, csak legva­gy­onosabbjaink osztályrésze. Erről azonban kellőleg gondoskodva is van, azon legnemesebb l­óanyag­­fa a­z, mely sík- és akadályversenyeinken kipróbálva, magas félvérben szaporít mindenfelé, bár igazi jó h­u­n­t­e­r­t még ma is számosat inportálunk Angliá­ból. De ha lejjebb szállok is, nem csatlakozhatom a laudatores temporis acti gondolkozni nem tudó cso­portjához, mely közül még ma is fájdalmasan fel­hangzik vajami gyakran a panasz, hogy elveszett a régi magyar ló­ és látni nem akarja, hogy akár a furioso­, akár a g­i­d r­a­nban, bizonyos irányban még a noniusban is, sokkal jobbat teremtettünk, mint a­mivel valaha bírtunk s hogy lóanyagunk az utóbbi évtizedekben, mind qualitas, mind quantitas tekintetében kimondhatatl­anul magasabb színvonal­ra emelkedett. De még az említett okokból tartózkodom a kopófalkákról is bővebben szólam, jól tudva, hogy akár a foxhound és a kharrier, akár a beagle, csak oly minőségben van meg nálunk mint Angliában, a honnan importáltatott s a mi idebenn is tenyésztetett, csak tiszta angol vérnek továbbte­­nyésztése, úgy constatálhatom, hogy az agár tekin­ A történeti regény és a mi kritikánk. írta P. Szathmáry Károly. Több, mint harmincz éves irói pályámon soha sem szólaltam fel egyetlen kritikai megjegyzés ellen sem, ha legméltánytalanabb, vagy esetlenebb volt is, mint például közelebbről a »Pesti Napló« kritikája a »Honboldogítók« czímű regényem ellen, mely jó­nak látta azt »furcsa regény«nek nevezni, anélkül, hogy megmagyarázta volna akár írójának, akár az olvasó közönségnek, hogy miért »furcsa.« Ilyen fur­csa kritikára nem is lehetne egyebet furcsa anti­kri­­tikánál írni. Hogy nálunk sem az író, sem a nagy közönség sokat a kritikára nem ad, annak okait alább el fo­gom mondani. Most sem azért fogtam tollat, hogy Szana Ta­más úrnak regényemre vonatkozó igen furcs nézeteit c­áfolgassam, hanem azért, hogy ez alkalommal s már nem először kifejezett téves nézeteit a történeti regényirodalomról, helyreigazítsam. Szana úr azzal kezdi, hogy tagadja a törté­neti regény jogosultságát és gyönge kísérletet tesz arra, hogy állítását, illetőleg tagadását bebizonyítsa. Többek közt azt állítja, hogy Walter Scott idejében a történeti regény újdonsága volt az, mely az olvasó kedélyét megragadta s mely annak hatást és olvasó közönséget szerzett; azóta azonban a történet-iro­dalom nagy mértékbeen előhaladott s szerinte a mai történeti regényíró, a kor nagyobb igényű olvasó kö­zönségével szemben Scylla és Carybdis közé jut. Sze­rinte ,ha hű marad a történelemhez s minden vonás­ban pontos rajzát adja a régi idők embereinek, esz­méinek és erkölcseinek, szemére vetik, hogy nem regényt, hanem történetet ir, hanem maga a tény, hanem hőseinek jelleme irányadó előtte s ebből igyek­szik kimagyarázni elhatározásaikat: rögtön tanulat­­lanságát vágják fejéhez.« Ezután például hozta fel báró Kemény Zsigmondot, kinek szerinte »történelmi tanulmányait érdeklődéssel olvasták, de történeti regényei, bár a jellemzés hatalma azokban az alak kerekdedségével párosult, folyvást »kaviár« maradt a közönség nagy zöme előtt, mert tartalmassága min­den lépten-nyomon szétrobbanással fenyegettte a szép­­irodalmi alkotásnak gyöngébb edényét.« Nem is megyek tovább Szana úr bölcselkedé­seiben, mert az idézetekből kitűnik, hogy Szana úrnak általában a regényirodalomról megállapodott helyes fogalma nincsen, a történeti regényirodalom jelentő­sége előtte igazán kaviár. Kemény megítélésében pedig aestheticus sulykát ugyancsak messzi vetette el az igazságtól. A regényre nézve az, hogy történeti vagy tár­sadalmi körben mozog-e, nem lényeg, csupán mellé­kes dolog. Szép virág ép úgy lehet antik vázában, mint a legmodernebb porczelán virágtartóban. Hogy ez mennyire igaz, kitűnik abból, hogy például báró Eötvös József »Falu jegyzője«, melynek szépségét és nagy hatását, talán Szana úr sem vitatja el s mely akkor, midőn megjelent, társadalmi regénynek volt nevezhető, ma már történeti regény; s a mi benne létében önállóbban jártunk el és viszonyainknak a tiszta angolnál jobban megfelelő fajokat tudtunk elő­állítani. Hogy e tekintetben ép úgy, mint a lovaknál, a régibb idő óta divó agárversenyek is teteme­sen hozzájárultak a nézetek tisztázásához és okszerű tenyészelvek megállapításához, az tagadhatatlan. De fájdalom, távol állunk e tekintetben, az igazi lő­vadász leghűbb, legszükségesebb és nálunk legelha­nyagoltabb társára, a vizslára nézve. Hála né­hány lelkes sportsmanunk kezdeményezésének, a jég itt is meg van törve s az első magyar vizsla­ver­seny, folyó évi szeptember havában, megtartatott nálunk is. Várjon a nézetek tisztázásához járult-e eléggé ? nem tudom. Tény, hogy a régihez való ra­gaszkodás, az indolentiához közel álló azon konserva­­tivismus, mely népünket jellemzi, talán sehol sem nyilvánul erősebben, mint azon kiváló csoportban, melyet vadászközönségünk képez. Az a sok kuvasz, mert vizsla czimen, eddig vadászebeink számát szapo­rította, hazánkban légió. Mindenki dicséri a magáét, mely egyszer-másszor élvezetet szerzett neki, és el­felejti azt a tömérdek mérget és boszúságot, melyet vele átszenvedett és azon számos eredménytelen va­dászatot, melyet, lehet öntudatlanul, jeles kutyájának köszön. Nem hogy egyes kitűnő egyének ne akadnának úgynevezett »használati ebeink« között, hi­szen számosan hozattak azelőtt is Angliából, még többen Cseh- és Németországból, holakynologia csak legújabban kezd felkapott tárgy lenni; csakhogy mindez sporadikus volt, és ha valamely kiválóbb egyén után tenyészteni akartunk, korcsokat neveltünk. Ekkor bemutattatik a legjelesebb angol setter­­faj egy ivadéka, az Angliában field-trailra idomított Doghing-Ruthwen kezd 3—500 lé­pésnyire terjedő karikákat vágni és a gyakorlati va­dásznak eláll szeme-szája és kész az ítélettel, hogy ily­en nem való a mi országunkba, mert a kukoriczá­­ban nem lehet vele vadászni; pedig, mi tűrés-tagadás benne, apró vadunk az ország nagy részében, kiválóan, hogy ne mondjam kizárólag, ebben tenyész. Igaz, ámde mit mondanának lótenyésztőink, ha Buccaneert vagy Verneuilt eke elé fognák, vagy kincsemmel trágyát hordatnánk, a­helyett, hogy e legnemesebb vér ivadékaival gyöngébb ivadé­kot nemesbitve, megteremtsük a viszonyainknak is tökéletesen és minden irányban megfelelő különféle konstantiófajt, mely ma már inkább magyar, mint azon »magyar ló«, melyet csak a »Kistükör«­­ből ismertünk, de mely egy megyében is faluról falura más, egyes kivételekkel meg mégis csak nagyrésze gebe volt! Avagy a finom angol agár, még­pedig nem is szólok a cherrett-ről, vájjon hogyan és meddig működik a nyírt homokon vagy a felázott szabolcsi fekete földön, vagy épen fagyos szántáson? és okszerű tenyésztőinknek nem sikerült-e, épen a legjobb vér felhasználásával oly fajokat teremteni, melyek minden méltó igénynek fényesen megfelelnek ? Éz igy leszünk a vizslákkal is. Ez ebfajnál is vannak átöröklő és átidomitható tulaj­donok. Amazok a jó testalkat és, a legfő, a jó orron kívül az ivadékról ivadékra fejlődő szellemi és kedé­­lyi tehetségek és a keresés módja. Emezek az absolut engedelmesség és — a kinek tetszik — az apportíro­­zás, hogy a székmászásról, levélhordásról és abroncs­ugrásról ne is szóljak. A­zon irány, mely egy időben Angliában is a gyors keresés fejlesztése felé haladt s a számos Field­­trailt már-már önczélnak kezdte tekinteni, ott is alábbhagy s ma már nehezebb pointerek és szi­lárdabb setterek tenyésztésére irányul, szem előtt tartva a gyakorlati főczélt, a vadászatot, így haladhatunk mi is. Ma még repülő hollan­diként czikkázik Ruthwen a mezőn, de hogy iva­dékai a mi viszonyainknak megfelelőleg rövidebben keressenek, hogy tökéletesen kezünkben tarthassuk, és, ha viszonyaink úgy kívánják, — mert r­e t­r i­e­­v­e­r­t aligha fog mindenki vizslája mellett is tartani — bizton elhozzák az elejtett vadat, az csak rajtunk áll és okszerű tenyésztés mellett azt el is érhetjük. De tiszta fajtenyésztés mellett okvetlenül el­érjük azt, hogy valódi vizslát, jó orrú kutyát és min­­denekfölött tökéletesebb vadásztársat nevelünk. Most azonban már igazán elbúcsúzom a vadá­szat eszközeitől és a legszívesebben vadászni indul -­­ nék, de szobához lévén kötve, csak in theoria teszem, mely, mint már Goethe mondta, szürke ugyan; de hisz elvezet az is az élet zöld fájához, idővel csak kijutunk a szabad természetbe! Inkább megilletné ugyan a szőke vagy barna fürtü ifjút, ha rajongva beszél a szabad természetről, az erdő szépségeiről, a mező bájairól s a bennök folyt vadászatok élvezeteiről! De bevallom és szégyen nél­kül vallom be, ősz hajam árnyékában se szűnt meg szivem erősebben lüktetni, ha a fegyver után nyúlva, kikészülök újra az örök-ifjú természetbe, bárha ked-

Next