Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)
1888-04-01 / 2009. szám
II. Temetési kari Te állsz fölötte a mélységnek, Melyet halandó meg nem mérhet, Birája te a mindenségnek! Igaz bíró, ki jót kiszemel, Ki öl és éltet, sújt és emel Kimondhatatlan kegyelmivel. Tiéd a halál ég az élet, Ki merne pörbe szállni véled, Midőn megrendül az ítélet ? Te vagy az örök változatlan A bomló, tűnő változatban, Hol számomra üdv s kárhozat van. Te vagy az örök fel nem bomló! És én ? és éltem ? — Por, elomló, Gomolygó füsthöz oly hasonló. Füsthöz, ködhöz, mik tova szállnak. Aszú fűhöz, mit lekaszálnak, Virághoz, melynek töve szárad. Ha vén, ha ifjú, agg vagy gyermek; Ha nyomorék és ha megtermett; Kit kunyhó rejt vagy fényes termek: Te sorra, rendre, mind beinted; — Apáinkhoz begyüjtesz minket, S hozzánk majd egykor gyermekinket!. . . Dugonics Toldi drámája. Irta : Heinrich Gusztáv. .Dugonics András nem volt drámaköltő, egyáltalában nem volt költő, de elévülhetetlen érdeme, hogy ő volt az elsők egyike, kik a rendkívüli akadályokkal küzködő első magyar színtársulatok műsorát eredeti darabokkal ellátták. Már t. i. amit e korszakban eredetinek neveztek és tartottak, darabokkal, melyekben magyar nevek és eshetőleg magyar történeti tárgyak szerepelnek, — de a cselekvény maga, nemcsak nyersanyagával, hanem szerkezetével és jellemével is, idegen volt. Idegen volt e színművek hangja, iránya, szelleme is; — de az írók ép úgy mint a közönség is meg voltak elégedve azzal,ha történeti hangzású magyar nevek csengtek fülükbe és a szereplők többé-kevésbbé gyakran a nagy múltnak nagy alakjaira s eseményeire czéloztak. Hiszen Dugonics maga, épen a »Toldi Miklós« előszavában (vagy jobban: ajánlásában) elég naivul indokolja ez álláspontját. »Kincs előttem nagyobb éktelenség«,mondja itt,»mint mikor egy anglusti németruhába avagy spanyolországi embert széles bugyogójába magyarul szóllani hallok s füleimbe a sok Don Pedrók és Don Gonzálesek hangzanak.« Dugonics azért, ép Toldi-drámájával meg kívánta mutatni, »hogy lehessen a magyar játékszínben magyarul beszéltetni a külsőket is.« Ez álláspontról dolgozta át, mint már néhány év előtt kimutattam, Bertuch Frigyes Elfridáját »Kun László «-ra és Soden gróf Ines de Castro-ját »Játori Máriá«-vá. Ugyanez álláspontról írta, még a nevezett darabok előtt, »Toldi Miklós«-át, megmagyaritván, mint maga mondja, egy corfui történetet, melyről azt állítja, »hogy igazán, magyar rámára szabván, tulajdonává és eredeti játékká« tette. Sajátszerű félreértés! Mert az eredeti német darabok idegen alakjai magyar nevekkel szerepeltek és néha magyar történetekre czéloztak, Dugonics már azt hitte, hogy magyar jellemekké alakította át és hogy dramatizált sorsukban a magyar múltnak egy-egy nagy képét tárta olvasói és nézői elé ! Pedig e »Toldi Miklós«-ában még kevesebb a magyar jellem és szellem, mint többi színműveiben. Ez természetes dolog is. Itt véletlenül oly tősgyökeres magyar alakhoz nyúlt, ki elevenen élt az egész nemzet emlékezetében, és oly kort varázsolt (ő legalább így hitte) a színpadra, Mátyás király korát, mely múltúnk összes változatos századai közül legjobban, ha nem is épen leghívebben véste be magát a késő nemzedékek tudatába. És Dugonics tudja ezt, Dugonics jól ismeri a Toldi mondát, melynek több nevezetes vonását épen ő mentette meg az enyészettől; — azt is jól tudja és helyesen mondja, hogy Toldirégen megérdemlette volna a tollat«, mert hiszen (arról is van tudomása) »Ilosvai, Rádai Pál, Bél Mátyás igen csekély emlékezetet tesznek róla«, — de az egész darabban alig van egy-két igen mellékes czélzás magára a mondára, mert »életének folyamatotan és fiatal korában végbe vitt dolgai (erre Dugonics maga figyelmeztet) a jegyzetekben vannak«, — a jegyzetekben, melyeknek a darabhoz semmi közük, melyeket valószínűen még az olvasók is, kik az ármányos cselekvény lefolyását feszült érdekkel követték, alig méltattak egy futó pillantásra. Nem képzelhető nagyobb és kellemesebb meglepetés, mint midőn a mai olvasó a Toldi mondának csak vázlatos ismeretével is, Dugonicsnak e darabját méltó érdeklődéssel előveszi és végig olvassa, — mert nem képzelhető nagyobb ellenmondás, mint amilyenben e darabnak hőse és cselekvénye legnagyszerűbb nemzeti mondánk imponáló alakjával és népies jellegű tettével áll. íme a Dugonics Toldijának siralmas története. Toldi Miklós ezredes, Szeged várának parancsnoka, váratlanul érkezik vissza Budáról, és sem neje Magda, sem leánya Trézsi nem jöttek elébe, pedig tudatta volt velük megérkezése idejét. Egy kis szemrehányás után kiderül, hogy övéi nem kapták meg levelét. Toldi számon veszi szolgáját Makrát; ez megzavarodik ugyan, de baj nélkül elsiethet a levél megkeresésére. Nyomban megtudjuk, hogy a levél hová lett. Szilér Mátyás, Szeged gaz birája, Toldi legnagyobb ellensége, felbontja a hősnek leveleit, mire hamis pecséttel újra bepecsételi és igy küldi meg Toldiéknak. Ez utolsó levélből megtudja, hogy az özvegy Tápainétól jogtalanul elvett jószágokat, Toldi közbenjárása folytán, Mátyás király parancsára a szegény asszonynak vissza kell adnia. Most játszhatja Sziliér a nemes érzésű férfiút, rögtön fölkeresi Toldit és kijelenti előtte, hogy saját elhatározásából visszaadja Tápainénak birtokát, de egyúttal megkéri Toldi leányának, Trézsinek kezét. Toldi megveti a bírót és már azért is megtagadná tőle leánya kezét, mert köztudomású dolog, hogy Sziliér, Ladányi Manczikát elcsábitotta és hűtlenül elhagyta. De Trézsi azonfelül arája Vendrődi szegedi polgármesternek, kit Mátyás, ismét Toldi közbenjárására, és most nevezett ki titoknokává. Szillér természetesen iszonyú dühvel fogadja a kosarat és fenyegetve távozik. De az ő csillagát is fenyegeti a közeledő rész, mert Manczika, ki bosszút forral csábítója ellen és e czélra folyton érintkezik vele, véletlenül megtalálja Szillér szobájában a hamis pecsétnyomót, melyet magához vesz. Végre valahára megérkezik Makra a sokat tárgyalt levéllel, és az öreg Toldi, kit a hosszú út fáradalmai elbágyasztottak, szobájába vonul, hogy leheverjen. Eddig az első felvonás, a cselekvény hosszadalmas expositiója. Toldi ebben legkevesebbet sem tett. A cselekvő hős Sziliér, ki Trézsi kezére s birtokára vágyik, és midőn ezt tőle megtagadják, bosszút forral az erényes Toldi ellen, kit már előbb is szenvedélyesen gyűlölt volt. Sziliér e bosszújának kivitelére, nászával, Vindplat erdélyi szászszal (mert Dugonicsnál a gazemberek mind nem magyar nemzetiségűek) egyesül, ki szintén gyűlöli Toldit, mivel ez a gonosz ember kivetette a katonaságból. Tervük elég egyszerű. Midőn a török néhány év előtt Zimonynál váratlanul megtámadta a magyar hadsereget, a közvélemény a kudarczot árulásból magyarázta. De az áruló nem volt eddig kimutatható. Szilér és Vindplat Toldit akarják most ez árulás gyanújába, keverni. E czélra levelet koholnak,melyben a belgrádi basa kétszáz aranyat küld Toldinak és megköszöni neki fontos szolgálatait. E levelet és többféle terveket meg egyéb irományokat Makra, a Toldi megvásárolt gonosz szolgája, elhelyezi ura szobájában. Az ármány természetesen sikerül Toldi, ki ártatlanságát fennen hirdeti, fogságba kerül, háznépe megrémül, beteges neje az iszonyú eseménybe belehal, leánya megőrül, veje kardot ránt, — de a hőst azért elviszik és Szillér mielőbb ki akarja végeztetni. Íme a második felvonás: »Toldi megbuktatása.« A hős itt is teljesen passiv: sopánkodik és imádkozik, de nem cselekszik; folyton Szillér a cselekvény ura és mestere. A harmadik felvonásban természetesen megfordul a koczka. Manczika előáll a hamis pecséttel, Vindplat kezd bizalmatlan lenni ura iránt, Vendrődi fellázítja a szegedi népet. Szillér meggyilkoltatja ugyan jeles társát, de ez halála órájában töredelmes vallomást tesz, a szegedi nép fellázad nagy sokára és Toldi megszabadul. De bűnösök és ártatlanok egyaránt pusztulnak. Makra meggyilkolja Sziliért s aztán önmagát, Trézsi pedig, Toldi leánya, őrülésében a vár bástyájáról a Tiszába veti magát. A hős e hírek hallatára e fohászszal végzi a darabot: Légyen áldott a magyarok istenének szent neve! — Hogy e szavak hogyan kerülnek, ily események után, Toldi ajkára, azt valóban bajos volna megértetni. Toldi tehát a harmadik felvonásban sem tesz semmit. Itt túlsúlyra kap, mint minden ilyen ármányos históriában, az ellentábor, és a cselekvény hőse és megalkotója, a szegedi bíró, összes czinkos társaival együtt meglakol számos gazságáért. A szinmű tehát ármánydarab, mégpedig a rosszabb fajtából. Sem jellemzése, sem cselekvénye, de még szerkezete sem tanúskodik szerzőjének legkisebb drámai vagy színi tehetségéről. Hisz még a színpad igényeit sem elégíti ki. Három felvonásában tizenkét színváltozást tesz szükségessé, és így még a közönséges színszerűség jelességével sem dicsekedhetik. De a darabnak ez aesthetikai gyarlósága nem sokat nyomna a latban, hisz rossz színművel annyit írtak már, mint amennyi a csillag az égen, — ha e rossz szinmű nem lépne föl azzal az igénynyel, hogy Toldi Miklós hatalmas alakját akarja föleleveníteni és föltüntetni. Pedig tudjuk, hogy Dugonicsnak ez volt a szándéka: »Azon iparkodtam, (mondja már idézett előszavában), hogy honi történeteinket vegyem írásomnak tárgyául s főképen azon embereket országunkban, kik, midőn éltek, vagy névben s böcsületben voltak, de boltjuk után oly feledékenységbe jöttek, hogy, ha annyi derék tetteik vagy hitvány kis tráskákban vagy parasztok szájában nem forogna (?), mivel íróink semmit sem hagytak írva felölök, örök feledékenységben, a setét tartománynak völgyeiben hevernének. Ezek közöl vagyon Toldi Miklós«, — és folytatja »vannak még egynéhány érdemes magyaraink, kiknek emlékezetjeket méltó volna a hosszabb időkre kiterjeszteni. Ilyen Kinizsi Pál, ilyen Magyar Balázs, Mátyás királyunknak győzhetetlen vitézjei. Ha Toldi Miklóssal — igy végzi Dugonics ez előszavát — kedvet találhatok (amint nem kétlem, mert hazám dicsőségére dolgozom) előveszem, ha ürességem lészen, többit is.« Tehát hazája dicsőségére vélt dolgozni a jó öreg Dugonics, midőn nemzeti mondáink egyik legérdekesebb és legkedvesebb alakját egy teljesen idegen cselekvénybe belehelyezi és e cselekvény keretében siránkozó,tétlen, bárgyú, érzelgős aggastyánnak rajzija, — azaz oly alaknak, mely a hősnek hagyományos jellemével és szerepével a képzelhető legélesebb ellentétben áll! De ismerjük már Dugonics sajátszerű álláspontját: — őt a Don Pedrók és Don Gonzálesek bántották, neki magyar nevek kellettek, — s igy magyar históriává alakított át egy corfui történetet, véletlenül, sajnos, nem Kinizsi Pál vagy Magyar Balázsnak, bár ez is baj lett volna, hanem Toldi Miklósnak történetévé, miben csak az vigasztalhat, hogy a rosszul járt és jelleme magvában meghamisított hős egy félszázad múlva oly rehabilitátióban részesült, milyennel a világ összes hagyományainak kevés hőse dicsekedhetik. A corfui történet, mely minden baj kutforrása, eddig ismeretlen volt. Én már évek óta hajszoltam, eredmény nélkül; sok keresés után végre rájöttem, de most meg a darab oly ritkaságnak bizonyult, hogy sokáig nem tudtam megszerezni. De végül mégis csak megkérüthettem. Czime: Der Statthalter von Corfu. Ein Trauerspiel in drey Aufzügen von C. Christmann. Mannheim, 1782, 90 lap. Tehát ugyanazon évben és ugyanazon kiadónál jelent meg, a melyben és a kinél Schiller »Haramiák«-jának a mannheimi színház számára készült átdolgozása. A szerzőről, ki teljesen ismeretlen a német irodalom történeteiben, eddigelé nem tudhattam meg semmit; azt sem tudom még, szinre került-e valaha ez a darab. Ha nem csalódom, egy mannheimi színésznek a műve, és nem lehetetlen, hogy Mannheimban, hol Dalberg intendánssága idejében változatos műsorra törekedtek, előadták. Értékéről, a fönt mondottak után, kár beszélni, — bár tagadhatatlan, hogy mint német eredeti, sokkal kedvezőbb hatást tesz, nemcsak azért, mert nem Toldi a hőse, hanem azért is, mert stílje és nyelve távol sem oly lapos és parasztos, mint a Dugonics átdolgozásában, ki zamatos népiességre való törekvésében majdnem hihetetlen durvaságokkal és itt-ott még vastag ötletekkel is czifrázza föl az eredetit. Egyes rémületes irányú jelenetek, mint főleg a leány őrülése, a magyar átdolgozásban egyenesen a nem szándékolt comicumba csapnak át, másutt a polgárias kedélyesség hajhászása valóságos paraszt színvonalra nyomja le a gyámoltalan hősnek családi tragédiáját. A német darab ment e kinövésektől, de azért nagyon gyarló, értéktelen féregmunka, mely teljesen magán hordja a Sturm- és Drang-korszak színi költészetének ismeretes és minden egyes productumban gyorsan fölismerhető jellemét: egy oldalról a nagy és vészes szenvedélyeket, melyek az embereket borzasztó tettekre ragadják; más oldalról, amazokkal furcsán összeforrasztva, a kornak beteges, érzelgősségét, mely pazarul ontja a könnyeket s mely tudvalevőleg még a Haramiák férfi- és nőhősében is oly nagy szerepet játszik. Nem volna érdektelen megtudni, mely furcsa véletlen játszotta él ezt a gyenge darabot a magyar iró kezébe, kiről föl nem tehető, hogy a kornak értékesebb és izmosabb német színi alkotásait ne ismerte volna; a színműnek átdolgozására valószínűen a háttérben szereplő törökök csábították Dugonicsot. Dugonics eljárását idegen mintáival szemben már ismerjük Kun Lászlójából és Bátori Máriájából, melyeknek eredetiéit kimutattam. »Toldi Miklós «ban sem tett máskép. Általában teljesen megtartja a cselekményt és az események dialogisált egymásutánját, és voltaképen csak a szereplőket kereszteli át magyar urakká és hölgyekké. Hogy drámai belátása mily csekély volt, egyetlen darabjában sem mutatkozott oly kézzelfoghatólag, mint épen Toldi Miklósban. Láttuk, hogy a magyar darab hőse teljesen passiv alak, ki kezdettől végig Szillér aljas ármányának szenvedő áldozata, és hogy a cselekvény igazi hőse, amennyiben ilyenről szólhatni, a szegedi bíró, a ki tudja, hogy mit akar és az eszközökben legkevésbbé sem válogatva, erélyesen dolgozik ez akaratának érvényesülésén, s ime, a német darabban csakugyan Szillér a hős, t. i. Grimaldi gróf, a velenczeiek birtokát tevő Corfu sziget gaz helytartója, ki Teracoto nevű titkárával egyesül a helyi őrség parancsnokának, a velenczei tanács kedves emberének, az ősz Loredano grófnak megsemmisítésére. Loredano leánya Kordélia, Hortensio gróf alvezérnek, kit a tanács és most Loredano közbenjárására Velencze helytartójává nevezett ki, jegyese, a Grimaldi elcsábított áldozata pedig Armanda grófnő. A cselekvény színhelye Corfu, ideje a XVIII. század eleje. Íme a két darab párhuzamos színlapja: Graf Grimaldi, Statthalter Szillér Mátyás, Szeged birája. der Insel. Graf Loredano , General der Besatzung. Maria, seine Gemahlin. Kordelia, seine Tochter. Graf Hortensio, TTnterbefehlshaber. Gräfin Armanda. Teraceto. Sekretär bei Grimaldi. Wittwe Horatio. ‘ a,1° j Bürger in Corfu Francescoj ° Pietro ) Bediente des Fredrigo 5 Loridano. Philippo, Bedienter des Grimaldi. Bagatello, ein Bandit. Offizier mit Wache. Toldi Miklós ezredes, parancsnok. Magda, neje. Trézsi, leánya. Vendrődi, Szeged polgármestere. Ladányi Marczika. Vindplat, Szillér hásza. Özvegy Tápainé. Sári, szegedi polgár. Makra, Toldi komornikja. Sebők, Szillér inasa. Préda, olasz gyilkos. Tizedes két, katonával. A német darab tehát nemcsak stíl és előadás tekintetében sokkal jobb, mint a Dugonics átdolgozása. Lényegesen jobb az által is, hogy a hősre nézve nem vezeti félre érdeklődésünket és hogy a cselekvényt a társadalom legmagasabb osztályában játszatja le, még pedig a felvilágosodás századában, tehát oly korban, mely a darab közönségének korához sokkal közelebb esik, mint Mátyás király nagy korszaka, melyre Dugonics színművében sehogy sem tudunk ráismerni. De végül még a cselekvény vagy szerkezet azon kisebb vonásaival is jobb a német darab, melyeket Dugonics, egyéb átdolgozásainál követett eljárása szerint, néha bajosan felismerhető indokokból, ez alkalommal is átalakított. A leglényegesebb rész módosítása a következő öt: Az első felvonás utolsó jelenetében a kikosarazott Grimaldi, Loredano házából haza érkezve, szenvedélyes monológban elhatározza, hogy a gyűlölt embert egész házával együtt megsemmisíti. Sötét gondolatai és tervei, úgy érzi, csak sötétben fokozódhatnak igazán pokoliakká, azért egymásután eloltja a szobában égő hat gyertyát, míg végre teljesen sötétben marad. Az egész jelenet, bőven tárgyalt előzmények után, teljesen szükségtelen, színszerűség szempontjából pedig nagy hiba, mert egy rövid monológja a színnek egy felvonásban, mégpedig a felvonás végén, már negyedik változását teszi szükségessé. Ezt mégis megérthette Dugonics, mert a II. felvonás első jelenetévé teszi e monológot, ami annál indokoltabb, mert e felvonásnak első jelenetei is Szillér szobájában játszódnak le, úgy hogy ez a színváltozás egészen elesik, — de elég furcsán és valóban indokolatlanul a biró által elcsábított Manczika ajkára adja az egész monológot, ami magában véve nem volna ugyan nagy baj, de arra a valószínűtlenségre vezet, hogy Manczika most egyes egyedül azon czélból keresi föl Szillér lakását, hogy itt saját szobájában főzze a biró ellen sötét terterveit. Dugonics egyáltalában elrontja, vagy legalább is hamis világításba helyezi a Szillér és áldozata közti viszonyt, mely már az eredetiben sem elég világos , de a magyar átdolgozásban épen érthetetlen, hogy Manczika oly kedélyesen jár ki-be annál az embernél, ki boldogságát megsemmisítette, és oly otthonos a házában, hogy neje létére sem lehetne sokkal otthonosabb. Hogy a német darab Armanda grófnéja sem egyéb, mint az Emilia Galotti-féle Orsina grófnőnek, nagyon, de nagyon halvány mása, ezt csak mellesleg említem, mert erről az öreg Dugonicsnak alig volt sejtelme. A II. felv. 3. jelenete,melyben Szillér, hozzá méltó frászát szövetséges társul szegődteti,az eredetiben egy sakkjátékkal kezdődik, melynek egyes momentumát Szillér, az erdélyi Vindplattal szemben, terve értelmében félre nem érthető czélzásokra használja föl. Az első ily sakkjáték a német irodalomban a Goethe »Götz von Berlichingen«-jében az Adelheid és Weislingen közti gyönyörű jelenet, melyet aztán a későbbiek számtalanszor utánoztak. A motívum kétségkívül igen szép, mert finomabb lélektani megfigyelésekre termett és szellemes költőnél az érdeklődésnek és jellemzésnek igen hatásos eszközévé válhatik. Christmann persze nem ilyen költő; ő egyszerűen és egészen külsőlegesen másolja a Goethe jelenetét; mégis kár, hogy Dugonics a jelenetnek e részét teljesen elhagyta. Talán mivel nem értett a sakkhoz ? E helyett kibővítette a II. felvonás, 2. jelenetének elejét, hogy Szillér álmatlan éjjel után korán fölkelve, inasát, Sebőköt, hívja, s mivel ez mélyen alszik és nem siet rögtön ura parancsára, jó humorral felpofozza szép álmaiból. A jelenetnek e comial, de az egész darab hangulatába épen nem illő részlete hiányzik a német darabból, valamint a 13. jelenetnek vége is, hol Dugonicsnál Trézsi őrjöngeni kezd, de oly rikító stílben és oly hamis humorral, hogy ez a jelenet bizonyára nem tette meg a magyar író szándékolta hatást, t. i. nem keltett a nézőkben tragikai rémületet, hanem ellenkezően épen nem szándékolt, de nagyon is indokolt hangos kaczajt. Dugonics lélektani naivsága és fejletlen ízlése sehol sem érezteti magát oly sajnosan, mint ezen jelenetben, melyre pedig valószínűen, mint saját elméjének szüleményére, igen büszke volt. Trézsi még a következő felvonás első jelenetében is folytatja sajátszerű őrjöngését, melyet Dugonics kétségkívül azért ecsetelt ismételve ily terjedelmesen és oly rikító színekkel, hogy a szegény leány végső sorsát, amint ő azt szükségesnek tartotta, jobban előkészítse. Mert végül megváltoztatta Dugonics a dráma befejezését is annyiban, hogy nála a hősnek ártatlan leánya, mint már említettem, őrjöngésében maga vet véget életének, amely a német darabban Kordelia, kinek elmezavara, (míg szintén a Sturm és Drang egyik legkedvesebb motívuma) csak egy pár gyöngéd vonással van érintve, midőn atyja szerencsésen kiszabadul, örömében teljesen visszanyeri esze józanságát. Sajátszerű, hogy Dugonics nem elégedett meg a német darab végén is elég bőven kiontott vérrel, hanem még egygyel szaporította az erőszakos halállal kimúlt áldozatok számát. E módosítások közül egy sem mondható szerencsésnek, bár az első, mely a színhely számos változását egygyel kevesbíti, szerkezeti szempontból helyes gondolaton alapszik. Még kevésbé szerencsés a német darab nyelvének és stíljének átalakítása. Dugonics rendkívül bőbeszédű — a magyar darab legalább is két akkora, mint a német, természetesen a szintén hosszadalmas epikai részeket és a nagyrészt terjedelmes húsz jegyzetet nem is számítva; — de nemcsak bőbeszédű, hanem rendkívül lapos és köznapi is. Az eredetinek egy odavetett szava hosszú mondattá, némely szenvedélyes fölkiáltásokból összetákolt rövid monológja vagy néhány sorra terjedő szakadozott párbeszéde nála nemcsak hosszadalmas dialógusokká, hanem néha igazán kedélyesen folyó beszélgetésekké lesznek. E tekintetben »Toldi Miklós« Dugonics leggyengébb, legkezdetlegesebb darabja, minden esetre sokkal kifogásosabb, mint akár »Kun László« akár »Bátori Mária«, melyeket valószínűen csak Toldidrámája után, már némi gyakorlottsággal irt. A »Toldi Miklóst« is Rehákné,Moor Anna színésznő alkalmazta szinte, mint Dugonics többi darabjait is, — de e szinte alkalmazás valószínűen csak az öreg Dugonicsnál divatos terjedelmes elbeszélő részleteknek, (melyek rendszerint bevezetések a felvonások és jelenetek elején) egyszerű eltávolításában, azaz törlésében és legfeljebb itt-ott némely rövidítések eszközlésében állt. Ily alakban még 1794-ben, tehát megjelenése évében került szinre a darab, de úgy látszik nem aratott nagyobb tetszést, nem is vált a műsornak oly álladó és tartós erejű darabjává, mint »Bátori Mária, mely egészen a legújabb korig (legalább vidéki színpadokon) föntartotta magát, — sőt oly népszerűségre sem tudott szert tenni, mint »Kun László« vagy »Etelka Kartelben.« Ezen, a mondottak után, nincs mit csodálkoznunk. Ez a Toldi Miklós, ki folyton szenved, sopánkodik, imádkozik és sír, kiről folyton halljuk, hogy ilyen meg olyan páratlan vitéz hős, de ki e darabban kezdettől végig nemcsak tétlen, hanem gyámoltalan és tehetetlen is, — ez a Toldi Miklós nem hódíthatta meg a magyar közönséget, mely ez időben még eleget tudott a monda Toldijáról, hogy ezt az alakot egyik legkedvesebb hőse tűrhetetlen és megbocsáthatatlan meghamisításának fölismerje és mint ilyet visszautasítsa. És igy Dugonics darabjából csak az maradt értékes emlékül az utókorra, mit a lelkes öreg úr, maga nem sokba véve, a szöveg alatti jegyzetekben eldugott, a hagyományos Toldi Miklósra vonatkozó adatok, melyekben Dugonics a feledésnek indult szép mondának nem egy fontos, vagy legalább érdekes részletét mentette meg a végelenyészettől. Dal. »Söprik a pápai utczát Masíroznak a katonák. Tizenhat esztendős barna kis lány Elment a regement után. Hová hová barna kis lány ? Kérdi tőle a kapitány. Hejh ne kérdje tőlem a kapitány ! Megyek a szeretőm után.« (Peti vállára borul). czicza (odamegy Petihez). »Katona vagy rózsám, az lettél. Nekem ugyan nagy hűt szereztél. Felkötötted rózsám kardodat, Viselje az isten gondodat.Dzsuzsi. (Elhárítja Cziczát). Eredj innen, Te nem vagy .iga® szeretője! Te maradj itthon sírni, imádkozni érte. Én majd vele megyek, s a véremet ontom érte ! Megosztom a nyomort, az ínséget vele, a mikor fegyverrel támadják, testemmel fedezem, s magammal hozom, ha megsebesítik, vagy vele halok én is. Már most tudod, hogy mi a külömbség közöttünk ? azari. Éljen a hős amazon! Te légy a mi zászlótartónk ! mind. (Éljeneznek). zsuzsi. (D a 101 a a Klapka indulót). »Fel fel csatára, hősi tábor, Fegyver zajában a harczi mámor ! Kém fél haláltól, a ki bátor ! Soha csatában a magyar meg nem hátrál. Szép a honért halálunk ! Ott új hazát találunk ! De ha ezt itt elveszítjük : Mindenütt elkárhozunk.« Mind. (Utána éneklik). Klára: Ha visszahozod a fiamat, áldásom köt öszsze benneteket, Zsuzsi húgom! Rá emlékezz! zsuzsi Feljegyeztem ezt a szót a szivembe. péti. Hát most csak arra kérem, major uram, hogy ereszsze szét ezt a bandát. Engem ne kísérjenek utczahosszan. Ne mondja senki, hogy engem a czigány muzsikált bele a haza iránt való kötelességembe. fakovács, harkanyél.nyáj as a. E kilókének. mitugrász. (Az általános izgalom alatt tebújik a nyoszolya alá). baraboly. De mi valamennyien elkísérjük a Peti fiamat a falu házáig, ahol benszentálják őket. czicza (anyjához): Hadd menjek el én is, édes szülém. Klára. Ugyan minek mennél, hisz neked nem igazi bátyád. Te itthon maradsz szépen házőrzőnek. Az utczaajtót én zárom be, a kertfelőli ajtót te tartsd zárva, de azután egy teremtett léleknek se nyisd ki, amig mi vissza nem térünk. Az alatt kikalmízod ennek a főkötőnek a fodrait. Tudod, mind. (A Klapka indulót énekelve elmennek a hátulsó kapun: ez bezárul,dalott künn elenyészik!. 12. Jelenés: Czicza, Mitugrász, végül Fakovács, Harkanyél, Czicza (Szomorúan leül a varró asztalhoz.) Az egyik azt mondja : »eredj innen, neked nem igazi szeretőd,« a másik azt mondja: »eredj innen, neked nem igazi bátyád!« Bárcsak sántán bénán jönne vissza, bárcsak elcsúfítanák az arczát, akkor senkinek sem kellene, akkor aztán csak én szeretném. Hát mért jobb az a másik? Azért mert olyan sok szép nótát tud. Én is tudok, ha jó kedvem, vagy ha rossz kedvem van. Mindig szidnak érte. Most nem hallja senki, hát most kikesereghetem magamat. (dalol) a Kid ült a fa mandulástól El kell válnom a rózsámtól Úgy elszakadtam szegénytől Mint öszszes fa levelétől Megválik. Hát nem olyan szép nóta ez, mint az övé ? mitugrász (Kidugja a fejét az ágy alól.) Nem bizony ! Czicza. Mi a ! Ki beszél itt. (Meg látja.) Hát te mit csinálsz ott az ágy alatt, hej ? mit ugrász (fenyegető hangon.) Meg ne nyikkanj, macska! mert megfojtalak. czicza. Te fojtasz meg engem! Ejnye te, akasztanivaló tökmagzsacskó! Majd adok én neked ágy alá bujkálni,felugrik, felkapja a nagy szabó ollót, odarohan Mitugrászhoz.) Egyszeribe levágom a füledet! mitugrász (Megijed.) No no te leány! Ne bolondozz, czicza. Levágom én ! Csak merj előbújni onnan az ágy alul. (Hajába markol s az ollót kattogatja.) Ne vágjam, vagy viszszabujsz ? mitugrász. Jajaj ! Ez nem tréfál! — Sohse láttam én ilyen bolond leányt, aki a tolvajtól meg nem ijed. czicza. Ha szebb volna a pofád valamivel, akkor talán megijednék, de ettől a rücsköstől ijedjek meg. Marsdh vissza az ágy alá. mitugrász. Megyek már, csak a hajamat ereszd el. czicza. Hát mit csinálsz te ott az ágy alatt ? mitugrász. Hát kérem szépen, sétálok. czicza. Hogyan kerültél oda. mitugrász. Megijedtem, hogy engem is elvisznek katonának. czicza. Lopni akartál ugye ? mitugrász. Azt se tudom hogyan kell ? czicza. No hát már most ott maradj szépen, ahol vagy. Majd ha apám uram megjön, tudom, hogy dohányzsacskót csinál belőled. mitugrász. Jaj, nem kívánom én azt a dicsőséget. Eressz ki szépen az ajtón ! czicza. Nem szabad ám. Anyámasszony megparancsolta, hogy egy teremtett léleknek se nyissam ki. mitugrász. Nem vagyok én teremtett lélek, én csak olyan magátal lett lélek vagyok. czicza. Csitt! odalenn az alsó parlamentben! Egy szó se legyen több. Nekem most kolmiznom kell. (A melegítőben felheviti a kolmizó vasat s a főkötő bodrait fodrozza vele.) mitugrász. Valamit mondok, te leány! Én tudnék ám neked egy szép nótát tanítani. A »madárnótát« tudod. czicza. Hallottam én azt egyszer, de nem tudom hogy jól tanultam-e el. No hát fújd el. mitugrász. Itt az ágy alatt csak nem fújhatom. czicza. No hát nem bánom, gyere elő. Hanem aztán eszedben legyen, hogy a markomban van a holmizó vas. mitugrási. Hanem lábbal megyek előre, hogy le ne vághasd a fülemet. (Ki bújik az ágy alul, akkor egyszerre odarohan Cziczához.) czicza. (Eléje tartja a kolmizó vasat.) mitugrász. (Megkapja a vasat s megégeti vele a markát.) Ajajaj, hisz ez tüzes. czicza. Hát hiszen mondtam, hogy kolmizó vas. mitugrász. Én azt gondoltam palacsintasütő. czicza. (A kolmizó vassal folyvást csiklandva a nyakát a Mitugrásznak.) Oda állj abba a szegletbe. Onnan meg ne moczczanj ! Mert megsütögetlek. Aztán még csak a gyengébb fegyvereimet ismered. Az ollót, meg a kolmizó vasat. De látod ezt a tíz körmöt, itt ni! Akinek kedves a két szeme világa, az ne kívánjon velük megismerkedni! aszondom. Ez ám az igazi repetáló fegyver, mitugrász. Jaj de átkozott leány ez! Ezt kellett volna elvinni katonának, nem a bátyját, czicza. No hát próbáljuk el azt a nótát. Ha megtetszik, kapsz tőlem egy molnárpogácsát, aztán szaladhatsz vele. Madárdal. Ha én kicsiny madár volnék, Mindenkinek máskép szólnék. Hogyha jönne szép menyecske Kyalka szeretőt keresve. Azt mondanám: pittypalatty ! Pittypalatty, Pittypalatty. Keresd ott a fák alatt Lalla rá, lilla lalla lallalá S hogy ha féltékeny férj jönne Én tőlem kérdezősködne. Azt mondanám rá : kakukk ! Kakukk, Kakukk. Mért nem látnak a vakok ? A pávának száz szeme van, még se lát Oly csúnyán azért kiált Páon, páon, páon ! De ha jönne a kedvesem Annak szólnék szerelmesen, Fülemüle énekén Annak így énekelném : Tyiú ! Tyiú ! Tyiú ! Jó fiú ! Gyűjj, gyüjj, gyüjj, gyüjj, gyúljj Idegyűjj, idegyűjj. Az én kis fészkemre ölj. Rősz, rósz, rósz, rósz, rósz, rósz fiú ! Szép, szép, szép, szép, szép, szép leány. Halovány! Mit kíván. Csók, csók, csók, csók, csók, csattog, csattog, csattogó. Szeri száma nincsen csak, Semmi mást fi* Aiván, KV»“ talá*.' Kém ? Talán? Kém ? Talán. Szív, szív, szív, szív, szív. — Szakadás ! Mért nem vagyok kis madár ? Erdőn járó kis madár ? czicza. No jól van. Nem bánom. A nótádért hát szabadon eresztelek. — Jaj, de anyámasszony megtiltotta, hogy a kert felőli ajtót csak egy teremtett léleknek is kinyissam. fakovács. (Az ajtón kívül elkezdi a macskanyávogást utánozni.) mitugrást. De nem teremtett lélek előtt nem tiltotta meg, hogy kinyisd. Hallod a kis macskád kéredzkedik be. Milyen szépen mondja: »mernyau!« Amikor azt beereszted, akkor én kiillanhatok. czicza. No az igaz. A kis cziczámat csak szabad beeresztenem. (Az ajtóhoz megy, azt kinyitja.) fakovács (fe,e ugornak az ajtón.) hurkanyel czicza. (Felsik011.) Zsiványok! Hozzám ne nyúljatok. (Egyik kezében a szabó ollóval, a másikban a holmizó vassal védi magát vitézül Fakovács és Harkanyél ellen megcsippenti, sütögeti a megtámadót.) Mit ugrász. (Hátulról átnyalábolja Cziczát, felkapja az ölébe s kifut vele.)Ahán, most nem haraphatsz nem karmolhatsz. Viszlek, czicza. (Küzd, sikoltoz.) Segítség! Édesapám ! Édes anyám! Gyilkosok ! Segítség! mitugrást.(Kiviszi az oldalajtón Cziczát.) fakovács. (Felkapja a csizmapárt, s elszalad vele.) hurkanyél. (Az ágytakarót lerántja s magára takarja, a bodros tökötét felcsapja a fejére.) Ez jó lesz az én feleségemnek! (Elszalad a többiek után.) 13. Jelenés« Baraboly, Klárai baraboly klára (Bejönnek a hátsó ajtón. Háttal fordulva megállnak.) (Írta a távozó ujonczok éneklik a Klapka indulót.) baraboly. Elvitték Őket. Klára. Most már csak p.crververmekünk maradt« Tánczpróba a zárdában. Irta: Szomalistzi István. Itt Budapesten nem tudja azt felfogni senki sem, micsoda nagy öröm az minálunk odahaza, mikor madame Augustine de Saint-Yvot megérkezik. Oh, a jó, a kedves, a szeretetreméltó madame de Saint Yvot! Szinte érzem itt a levegőben a finom parfüm illatát, mely egész lényét körülvette; ezt a megnevezhetetlen, sejtelmes illat-atomot, melyben volt valami az ibolya pompás tavaszi áramlatából s a báli termek glangylangjának kéjes kisugározásából; de mindegyikből csak egy kifejezhetetlen nuance, mely végigsuhant a termen, mikor ő áthaladt rajta. A madame kivándorolt franczia asszony volt, s mint ilyen természetesen egy vitézül elvett tábornok leánya. Hír szerint nagy