Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)

1888-04-01 / 2009. szám

II. Temetési kari Te állsz fölötte a mélységnek, Melyet halandó meg nem mérhet, Birája te a mindenségnek! Igaz bíró, ki jót kiszemel, Ki öl és éltet, sújt és emel Kimondhatatlan kegyelmivel. Tiéd a halál ég az élet, Ki merne pörbe szállni véled, Midőn megrendül az ítélet ? Te vagy az örök változatlan A bomló, tűnő változatban, Hol számomra üdv s kárhozat van. Te vagy az örök fel nem bomló! És én ? és éltem ? — Por, elomló, Gomolygó füsthöz oly hasonló. Füsthöz, ködhöz, mik tova szállnak. Aszú fűhöz, mit lekaszálnak, Virághoz, melynek töve szárad. Ha vén, ha ifjú, agg vagy gyermek; Ha nyomorék és ha megtermett; Kit kunyhó rejt vagy fényes termek: Te sorra, rendre, mind beinted; — Apáinkhoz begyüjtesz minket, S hozzánk majd egykor gyermekinket!. . . Dugonics Toldi­ drámája. Irta : Heinrich Gusztáv. .Dugonics András nem volt drámaköltő, egy­általában nem volt költő, de elévülhetetlen ér­deme, hogy ő volt az elsők egyike, kik a rend­kívüli akadályokkal küzködő első magyar színtár­sulatok műsorát eredeti darabokkal ellátták. Már t. i. a­mit e korszakban eredetinek neveztek és tar­tottak,­­ darabokkal, melyekben magyar nevek és eshetőleg magyar történeti tárgyak szerepelnek, — de a cselekvény maga, nemcsak nyers­anyagával, ha­nem szerkezetével és jellemével is, idegen volt. Ide­gen volt e színművek hangja, iránya, szelleme is; — de az írók ép úgy mint a közönség is meg voltak elé­gedve azzal,ha történeti hangzású magyar nevek cseng­tek fülükbe és a szereplők többé-kevésbbé gyakran a nagy múltnak nagy alakjaira s eseményeire czéloztak. Hiszen Dugonics maga, épen a »Toldi Miklós« elő­szavában (vagy jobban: ajánlásában) elég naivul in­dokolja ez álláspontját. »Kincs előttem nagyobb ék­­telenség«,mondja itt,»mint mikor egy anglusti németru­­hába avagy spanyolországi embert széles bugyogójába magyarul szóllani hallok s füleimbe a sok Don Pedrók és Don Gonzálesek hangzanak.« Dugonics azért, ép Toldi-drámájával meg kívánta mutatni, »hogy lehes­sen a magyar játékszínben magyarul beszéltetni a külsőket is.« Ez álláspontról dolgozta át, mint már néhány év előtt kimutattam, Bertuch Frigyes Elfridáját »Kun László «-ra és Soden gróf Ines de Castro-ját »J­átori Máriá«-vá. Ugyanez álláspontról írta, még a nevezett darabok előtt, »Toldi Miklós«-át, megmagya­­ritván, mint maga mondja, egy corfui történetet, melyről azt állítja, »hogy igazán, magyar rámára szabván, tulajdonává és eredeti játékká« tette. Saját­­szerű félreértés! Mert az eredeti német darabok ide­gen alakjai magyar nevekkel szerepeltek és néha ma­gyar történetekre czéloztak, Dugonics már azt hitte, hogy magyar jellemekké alakította át és hogy drama­tizált sorsukban a magyar múltnak egy-egy nagy ké­pét tárta olvasói és nézői elé ! Pedig e »Toldi Miklós«-ában még kevesebb a magyar jellem és szellem, mint többi színműveiben. Ez természetes dolog is. Itt véletlenül oly tősgyöke­res magyar alakhoz nyúlt, ki elevenen élt az egész nemzet emlékezetében, és oly kort varázsolt (ő leg­alább így hitte) a színpadra, Mátyás király korát, mely múltúnk összes változatos századai közül legjob­ban, ha nem is épen leghívebben véste be magát a késő nemzedékek tudatába. És Dugonics tudja ezt, Dugonics jól ismeri a Toldi mondát, melynek több ne­vezetes vonását épen ő mentette meg az enyészettől; —­ azt is jól tudja és helyesen mondja, hogy Toldi­­régen megérdemlette volna a tollat«, mert hiszen (arról is van tudomása) »Ilosvai, Rádai Pál, Bél Mátyás igen csekély emlékezetet tesznek róla«, — de az egész darabban alig van egy-két igen mellékes czélzás magára a mondára, mert »életének folya­­matotan és fiatal korában végbe vitt dolgai (erre Dugo­nics maga figyelmeztet) a jegyzetekben vannak«, — a jegyzetekben, melyeknek a darabhoz semmi közük, melyeket valószínűen még az olvasók is, kik az ármá­nyos cselekvény lefolyását feszült érdekkel követték, alig méltattak egy futó pillantásra. Nem képzelhető nagyobb és kellemesebb meg­lepetés, mint midőn a mai olvasó a Toldi mondának csak vázlatos ismeretével is, Dugonicsnak e darabját méltó érdeklődéssel előveszi és végig olvassa, — mert nem képzelhető nagyobb ellenmondás, mint a­milyen­ben e darabnak hőse és cselekvénye legnagyszerűbb nemzeti mondánk imponáló alakjával és népies jellegű tettével áll. íme a Dugonics Toldijának siralmas tör­ténete. Toldi Miklós ezredes, Szeged várának parancs­noka, váratlanul érkezik vissza Budáról, és sem neje Magda, sem leánya Trézsi nem jöttek elébe, pedig tudatta volt velük megérkezése idejét. Egy kis szemre­hányás után kiderül, hogy övéi nem kapták meg levelét. Toldi számon veszi szolgáját Makrát; ez megzavaro­dik ugyan, de baj nélkül elsiethet a levél megkeresé­sére. Nyomban megtudjuk, hogy a levél hová lett. Szil­ér Mátyás, Szeged gaz birája, Toldi legnagyobb ellensége, felbontja a hősnek leveleit, mire hamis pe­cséttel újra bepecsételi és igy küldi meg Toldiéknak. Ez utolsó levélből megtudja, hogy az özvegy Tápainé­­tól jogtalanul elvett jószágokat, Toldi közbenjárása folytán, Mátyás király parancsára a szegény asszony­nak vissza kell adnia. Most játszhatja Sziliér a nemes érzésű férfiút, rögtön fölkeresi Toldit és kijelenti előtte, hogy saját elhatározásából visszaadja Tápainé­­nak birtokát, de egyúttal megkéri Toldi leányának, Trézsinek kezét. Toldi megveti a bírót és már azért is megtagadná tőle leánya kezét, mert köztudomású dolog, hogy Sziliér, Ladányi Manczikát elcsábitotta és hűtlenül elhagyta. De Trézsi azonfelül arája Vendrődi szegedi polgármesternek, kit Mátyás, ismét Toldi közbenjárására, és most nevezett ki titoknokává. Szil­lér természetesen iszonyú dühvel fogadja a kosarat és fenyegetve távozik. De az ő csillagát is fenyegeti a közeledő rész, mert Manczika, ki bosszút forral csá­bítója ellen és e czélra folyton érintkezik vele, vélet­lenül megtalálja Szillér szobájában a hamis pecsét­nyomót, melyet magához vesz. Végre valahára meg­érkezik Makra a sokat tárgyalt levéllel, és az öreg Toldi, kit a hosszú út fáradalmai elbágyasztottak, szo­bájába vonul, hogy leheverjen. Eddig az első felvonás, a cselekvény hosszadal­mas expositiója. Toldi ebben legkevesebbet sem tett. A cselekvő hős Sziliér, ki Trézsi kezére s birtokára vágyik, és midőn ezt tőle megtagadják, bosszút forral az erényes Toldi ellen, kit már előbb is szenvedélye­sen gyűlölt volt. Sziliér e bosszújának kivitelére, nászával, Vind­­plat erdélyi szászszal (mert Dugonicsnál a gazembe­rek mind nem­ magyar nemzetiségűek) egyesül, ki szintén gyűlöli Toldit, mivel ez a gonosz ember kive­tette a katonaságból. Tervük elég egyszerű. Midőn a török néhány év előtt Zimonynál váratlanul megtá­madta a magyar hadsereget, a közvélemény a kudar­­czot árulásból magyarázta. De az áruló nem volt ed­dig kimutatható. Szil­ér és Vindplat Toldit akarják most ez árulás gyanújába, keverni. E czélra levelet ko­holnak,melyben a belgrádi basa kétszáz aranyat küld Toldinak és megköszöni neki fontos szolgálatait. E le­velet és többféle terveket meg egyéb irományokat Makra, a Toldi megvásárolt gonosz szolgája, elhelyezi ura szobájában. Az ármány természetesen sikerül Toldi, ki ártatlanságát fennen hirdeti, fogságba kerül, háznépe megrémül, beteges neje az iszonyú eseménybe belehal, leánya megőrül, veje kardot ránt, — de a hőst azért elviszik és Szillér mielőbb ki akarja végeztetni. Íme a második felvonás: »Toldi megbuktatása.« A hős itt is teljesen passiv: sopánkodik és imádkozik, de nem cselekszik; folyton Szillér a cselekvény ura és mestere. A harmadik felvonásban természetesen megfor­dul a koczka. Manczika előáll a hamis pecséttel, Vind­plat kezd bizalmatlan lenni ura iránt, Vendrődi fel­lázítja a szegedi népet. Szillér meggyilkoltatja ugyan j­eles társát, de ez halála órájában töredelmes vallo­­mást tesz, a szegedi nép fellázad nagy sokára és Toldi megszabadul. De bűnösök és ártatlanok egya­­ránt pusztulnak. Makra meggyilkolja Sziliért s aztán önmagát, Trézsi pedig, Toldi leánya, őrülésében a vár bástyájáról a Tiszába veti magát. A hős e hírek hal­latára e fohászszal végzi a darabot: Légyen áldott a magyarok istenének szent neve! — Hogy e szavak hogyan kerülnek, ily események után, Toldi ajkára, azt valóban bajos volna megértetni. Toldi tehát a harmadik felvonásban sem tesz semmit. Itt túlsúlyra kap, mint minden ilyen ármá­­nyos históriában, az ellentábor, és a cselekvény hőse és megalkotója, a szegedi bíró, összes czinkos társai­val együtt meglakol számos gazságáért. A szinmű­ tehát ármánydarab, még­pedig a rosszabb fajtából. Sem jellemzése, sem cselekvénye, de még szerkezete sem tanúskodik szerzőjének legki­sebb drámai vagy színi tehetségéről. Hisz még a szín­pad igényeit sem elégíti ki. Három felvonásában ti­zenkét színváltozást tesz szükségessé,­­ és így még a közönséges színszerű­ség jelességével sem dicsekedhe­tik. De a darabnak ez aesthetikai gyarlósága nem sokat nyomna a latban, hisz rossz színművel annyit írtak már, mint a­mennyi a csillag az égen, — ha e rossz szinmű­ nem lépne föl azzal az igénynyel, hogy Toldi Miklós hatalmas alakját akarja föleleveníteni és föltüntetni. Pedig tudjuk, hogy Dugonicsnak ez volt a szándéka: »Azon iparkodtam, (mondja már idézett előszavában), hogy honi történeteinket vegyem írásomnak tárgyául s főképen azon embereket orszá­gunkban, kik, midőn éltek, vagy névben s böcsület­­ben voltak, de boltjuk után oly feledékenységbe jöt­tek, hogy, ha annyi derék tetteik vagy hitvány kis tráskákban vagy parasztok szájában nem forogna (?), mivel íróink semmit sem hagytak írva felölök, örök feledékenységben, a setét tartománynak völgyeiben hevernének. Ezek közöl vagyon Toldi Miklós«, — és folytatja »vannak még egynéhány érdemes magyaraink, kiknek emlékezetjeket méltó volna a hosszabb időkre kiterjeszteni. Ilyen Kinizsi Pál, ilyen Magyar Balázs, Mátyás királyunknak győzhetetlen vitézjei. Ha Toldi Miklóssal — igy végzi Dugonics ez előszavát — ked­vet találhatok (a­mint nem kétlem, mert hazám di­csőségére dolgozom) előveszem, ha ürességem lészen, többit is.« Tehát hazája dicsőségére vélt dolgozni a jó öreg Dugonics, midőn nemzeti mondáink egyik legérdeke­sebb és legkedvesebb alakját egy teljesen idegen cse­­lekvénybe belehelyezi és e cselekvény keretében si­ránkozó,tétlen, bárgyú, érzelgős aggastyánnak rajzija, — azaz oly alaknak, mely a hősnek hagyományos jel­lemével és szerepével a képzelhető legélesebb ellen­tétben áll! De ismerjük már Dugonics sajátszerű álláspontját: — őt a Don Pedrók és Don Gonzále­­sek­ bántották, neki magyar nevek kellettek, — s igy magyar históriává alakított át egy corfui történetet, véletlenül, sajnos, nem Kinizsi Pál­ vagy Magyar Ba­lázsnak, bár ez is baj lett volna, hanem Toldi Miklós­nak történetévé, miben csak az vigasztalhat, hogy a rosszul járt és jelleme magvában meghamisított hős egy félszázad múlva oly rehabilitátióban részesült, milyennel a világ összes hagyományainak kevés hőse dicsekedhetik. A corfui történet, mely minden baj kutforrása, eddig ismeretlen volt. Én már évek óta hajszoltam, eredmény nélkül; sok keresés után végre rájöttem, de most meg a darab oly ritkaságnak bizonyult, hogy sokáig nem tudtam megszerezni. De végül mégis csak megkérüthettem. Czime: Der Statthalter von Corfu. Ein Trauerspiel in drey Aufzü­­gen von C. Christmann. Mannheim, 1782, 90 lap. Tehát ugyanazon évben és ugyanazon kiadó­nál jelent meg, a melyben és a kinél Schiller »Ha­­ramiák«-jának a mannheimi színház számára készült átdolgozása. A szerzőről, ki teljesen ismeretlen a né­met irodalom történeteiben, eddigelé nem tudhattam meg semmit; azt sem tudom még, szinre került-e va­laha ez a darab. Ha nem csalódom, egy mannheimi színésznek a műve, és nem lehetetlen, hogy Mannheim­­ban, hol Dalberg intendánssága idejében változatos műsorra törekedtek, előadták. Értékéről, a fönt mon­dottak után, kár beszélni, — bár tagadhatatlan, hogy mint német eredeti, sokkal kedvezőbb hatást tesz, nem­csak azért, mert nem Toldi a hőse, hanem azért is, mert stílje és nyelve távol sem oly lapos és parasztos, mint a Dugonics átdolgozásában, ki zamatos népies­ségre való törekvésében majdnem hihetetlen durva­ságokkal és itt-ott még vastag ötletekkel is czifrázza föl az eredetit. Egyes rémületes irányú jelenetek, mint főleg a leány őrülése, a magyar átdolgozásban egye­nesen a nem szándékolt comicumba csapnak át, másutt a polgárias kedélyesség hajhászása valóságos paraszt színvonalra nyomja le a gyámoltalan hős­nek családi tragédiáját. A német darab ment e kinövésektől, de azért nagyon gyarló, értéktelen féregmunka, mely teljesen magán hordja a Sturm- és Drang-korszak színi köl­tészetének ismeretes és minden egyes productumban gyorsan fölismerhető jellemét: egy oldalról a nagy és vészes szenvedélyeket, melyek az embereket borzasztó tettekre ragadják; más oldalról, amazokkal furcsán összeforrasztva, a kornak beteges, érzelgősségét, mely pazarul ontja a könnyeket s mely tudvalevőleg még a Haramiák férfi- és nőhősében is oly nagy szerepet játszik. Nem volna érdektelen megtudni, mely furcsa véletlen játszotta él ezt a gyenge darabot a magyar iró kezébe, kiről föl nem tehető, hogy a kornak érté­kesebb és izmosabb német színi alkotásait ne ismerte volna; a színműnek átdolgozására valószínűen a hát­térben szereplő törökök csábították Dugonicsot. Dugonics eljárását idegen mintáival szemben már ismerjük Kun Lászlójából és Bátori Máriájából, melyeknek eredetiéit kimutattam. »Toldi Miklós «­­ban sem tett máskép. Általában teljesen megtartja a cselek­ményt és az események dialogisált egymásután­ját, és voltaképen csak a szereplőket kereszteli át magyar urakká és hölgyekké. Hogy drámai belátása mily csekély volt, egyetlen darabjában sem mutatko­zott oly kézzelfoghatólag, mint épen Toldi Miklósban. Láttuk, hogy a magyar darab hőse teljesen passiv alak, ki kezdettől végig Szillér aljas ármányának szenvedő áldozata, és hogy a cselekvény igazi hőse, a­mennyiben ilyenről szólhatni, a szegedi bíró, a ki tudja, hogy mit akar és az eszközökben legkevésbbé sem válogatva, erélyesen dolgozik ez akaratának ér­vényesülésén, s ime, a német darabban csakugyan Szillér a hős, t. i. Grimaldi gróf, a velenczeiek birto­kát tevő Corfu sziget gaz helytartója, ki Teracoto nevű titkárával egyesül a helyi őrség parancsnokának, a velenczei tanács kedves emberének, az ősz Loredano grófnak megsemmisítésére. Loredano leánya Kordé­­lia, Hortensio gróf alvezérnek, kit a tanács és most Loredano közbenjárására Velencze helytartójává neve­zett ki, jegyese, a Grimaldi elcsábított áldozata pedig Armanda grófnő. A cselekvény színhelye Corfu, ideje a XVIII. század eleje. Íme a két darab párhuzamos színlapja: Graf Grimaldi, Statthalter Szillér Mátyás, Szeged birája. der Insel. Graf Loredano , General der Besatzung. Maria, seine Gemahlin. Kordelia, seine Tochter. Graf Hortensio, TTnterbe­­fehlshaber. Gräfin Armanda. Teraceto. Sekretär bei Gri­maldi. Wittwe Horatio. ‘ a,1° j Bürger in Corfu Francescoj ° Pietro ) Bediente des Fredrigo 5 Loridano. Philippo, Bedienter des Grimaldi. Bagatello, ein Bandit. Offizier mit Wache. Toldi Miklós ezredes, parancs­nok. Magda, neje. Trézsi, leánya. Vendrődi, Szeged polgármes­tere. Ladányi Marczika. Vindplat, Szillér h­ásza. Özvegy Tápainé. Sári, szegedi polgár. Makra, Toldi komornikja. Sebők, Szillér inasa. Préda, olasz gyilkos. Tizedes két, katonával. A német darab tehát nemcsak stíl és előadás tekintetében sokkal jobb, mint a Dugonics átdolgo­zása. Lényegesen jobb az által is, hogy a hősre nézve nem vezeti félre érdeklődésünket és hogy a cselek­­vényt a társadalom legmagasabb osztályában ját­szatja le, még pedig a felvilágosodás századában, tehát oly korban, mely a darab közönségének korához sok­kal közelebb esik, mint Mátyás király nagy korszaka, melyre Dugonics színművében sehogy sem tudunk rá­ismerni. De végül még a cselekvény vagy szerkezet azon kisebb vonásaival is jobb a német darab, melye­ket Dugonics, egyéb átdolgozásainál követett eljárása szerint, néha bajosan felismerhető indokokból, ez al­kalommal is átalakított. A leglényegesebb rész módo­sítása a következő öt: Az első felvonás utolsó jelenetében a kikosarazott Grimaldi, Loredano házából haza érkezve, szenvedé­lyes monológban elhatározza, hogy a gyűlölt embert egész házával együtt megsemmisíti. Sötét gondolatai és tervei, úgy érzi, csak sötétben fokozódhatnak iga­zán pokoliakká, azért egymásután eloltja a szobában égő hat gyertyát, míg végre teljesen sötétben marad. Az egész jelenet, bőven tárgyalt előzmények után, teljesen szükségtelen, színszerűség szempontjából pe­dig nagy hiba, mert egy rövid monológja a színnek egy felvonásban, még­pedig a felvonás végén, már ne­gyedik változását teszi szükségessé. Ezt mégis meg­érthette Dugonics, mert a II. felvonás első jelenetévé teszi e monológot, a­mi annál indokoltabb, mert e fel­vonásnak első jelenetei is Szillér szobájában játszód­nak le, úgy hogy ez a színváltozás egészen elesik, — de elég furcsán és valóban indokolatlanul a biró által elcsábított Manczika ajkára adja az egész monológot, a­mi magában véve nem volna ugyan nagy baj, de arra a valószínűtlenségre vezet, hogy Manczika most egyes egyedül azon czélból keresi föl Szillér lakását, hogy itt saját szobájában főzze a biró ellen sötét ter­­terveit. Dugonics egyáltalában elrontja, vagy legalább is hamis világításba helyezi a Szillér és áldozata közti viszonyt, mely már az eredetiben sem elég világos , de a magyar átdolgozásban épen érthetetlen, hogy Man­czika oly kedélyesen jár ki-be annál az embernél, ki boldogságát megsemmisítette, és oly otthonos a házá­ban, hogy neje létére sem lehetne sokkal otthonosabb. Hogy a német darab Armanda grófnéja sem egyéb, mint az Emilia Galotti-féle Orsina grófnőnek, nagyon, de nagyon halvány mása, ezt csak mellesleg említem, mert erről az öreg Dugonicsnak alig volt sejtelme. A II. felv. 3. jelenete,melyben Szillér, hozzá méltó frászát szövetséges társul szegődteti,az eredetiben egy sakkjátékkal kezdődik, melynek egyes momentumát Szillér, az erdélyi Vindplattal szemben, terve értelmé­ben félre nem érthető czélzásokra használja föl. Az első ily sakkjáték a német irodalomban a Goethe »Götz von Berlichingen«-jében az Adelheid és Weislingen közti gyönyörű jelenet, melyet aztán a későbbiek szám­talanszor utánoztak. A motívum kétségkívül igen szép, mert finomabb lélektani megfigyelésekre termett és szellemes költőnél az érdeklődésnek és jellemzésnek igen hatásos eszközévé válhatik. Christmann persze nem ilyen költő; ő egyszerűen és egészen külsőlegesen másolja a Goethe jelenetét;­­ mégis kár, hogy Du­gonics a jelenetnek e részét teljesen elhagyta. Talán mivel nem értett a sakkhoz ? E helyett kibővítette a II. felvonás, 2. jeleneté­nek elejét, hogy Szillér álmatlan éjjel után korán föl­kelve, inasát, Sebőköt, hívja, s mivel ez mélyen al­szik és nem siet rögtön ura parancsára, jó humorral felpofozza szép álmaiból. A jelenetnek e comi­al, d­e az egész darab hangulatába épen nem illő részlete hiányzik a német darabból,­­ valamint a 13. jele­netnek vége is, hol Dugonicsnál Trézsi őrjöngeni kezd, de oly rikító stílben és oly hamis humorral, hogy ez a jelenet bizonyára nem tette meg a magyar író szán­dékolta hatást, t. i. nem keltett a nézőkben tragikai rémületet, hanem ellenkezően épen nem szándékolt, de nagyon is indokolt hangos kaczajt. Dugonics lé­lektani naivsága és fejletlen ízlése sehol sem érezteti magát oly sajnosan, mint ezen jelenetben, melyre pe­dig valószínűen, mint saját elméjének szüleményére, igen büszke volt. Trézsi még a következő felvonás első jelenetében is folytatja sajátszerű őrjöngését, melyet Dugonics kétségkívül azért ecsetelt ismételve ily ter­jedelmesen és oly rikító színekkel, hogy a szegény leány végső sorsát, a­mint ő azt szükségesnek tartotta, jobban előkészítse. Mert végül megváltoztatta Dugonics a dráma befejezését is annyiban, hogy nála a hősnek ártatlan leánya, mint már említettem, őrjöngésében maga vet véget életének, a­mely a német darabban Kordelia, kinek elmezavara, (míg szintén a Sturm és Drang egyik legkedvesebb motívuma) csak egy pár gyöngéd vonással van érintve, midőn atyja szerencsésen kisza­badul, örömében teljesen visszanyeri esze józanságát. Sajátszerű, hogy Dugonics nem elégedett meg a né­met darab végén is elég bőven kiontott vérrel, hanem még egygyel szaporította az erőszakos halállal kimúlt áldozatok számát. E módosítások közül egy sem mondható sze­rencsésnek, bár az első, mely a színhely számos vál­tozását egygyel kevesbíti, szerkezeti szempontból he­lyes gondolaton alapszik. Még kevésbé szerencsés a né­met darab nyelvének és stíljének átalakítása. Dugonics rendkívül bőbeszédű — a magyar darab legalább is két akkora, mint a német, természetesen a szintén hosszadalmas epikai részeket és a nagyrészt terjedel­mes húsz jegyzetet nem is számítva; — de nemcsak bőbeszédű, hanem rendkívül lapos és köznapi is. Az eredetinek egy odavetett szava hosszú mondattá, né­mely szenvedélyes fölkiáltásokból összetákolt rövid monológja vagy néhány sorra terjedő szakadozott párbeszéde nála nemcsak hosszadalmas dialógusokká, hanem néha igazán kedélyesen folyó beszélgetésekké lesznek. E tekintetben »Toldi Miklós« Dugonics leg­gyengébb, legkezdetlegesebb darabja, minden esetre sokkal kifogásosabb, mint akár »Kun László« akár »Bátori Mária«, melyeket valószínűen csak Toldi­­drámája után, már némi gyakorlottsággal irt. A »Toldi Miklóst« is Rehákné,Moor Anna szí­nésznő alkalmazta szinte, mint Dugonics többi darab­jait is, — de e szinte alkalmazás valószínűen csak az öreg Dugonicsnál divatos terjedelmes elbeszélő rész­leteknek, (melyek rendszerint bevezetések a felvo­nások és jelenetek elején) egyszerű eltávolításában, azaz törlésében és legfeljebb itt-ott némely rövidíté­sek eszközlésében állt. Ily alakban még 1794-ben, te­hát megjelenése évében került szinre a darab, de úgy látszik nem aratott nagyobb tetszést, nem is vált a műsornak oly álladó és tartós erejű darabjává, mint »Bátori Mária, mely egészen a legújabb korig (leg­alább vidéki színpadokon) föntartotta magát, — sőt oly népszerűségre sem tudott szert tenni, mint »Kun László« vagy »Etelka Kartelben.« Ezen, a mondot­tak után, nincs mit csodálkoznunk. Ez a Toldi Miklós, ki folyton szenved, sopánkodik, imádkozik és sír, kiről folyton halljuk, hogy ilyen meg olyan páratlan vitéz hős, de ki e darabban kezdettől végig nemcsak tétlen, hanem gyámoltalan és tehetetlen is, — ez a Toldi Miklós nem hódíthatta meg a magyar közönséget, mely ez időben még eleget tudott a monda Toldijá­ról, hogy ezt az alakot egyik legkedvesebb hőse tűr­hetetlen és megbocsáthatatlan meghamisításának föl­ismerje és mint ilyet visszautasítsa. És igy Dugonics darabjából csak az maradt értékes emlékül az utó­korra, mit a lelkes öreg úr, maga nem sokba véve, a szöveg alatti jegyzetekben eldugott, a hagyományos Toldi Miklósra vonatkozó adatok, melyekben Dugo­nics a feledésnek indult szép mondának nem egy fon­tos, vagy legalább érdekes részletét mentette meg a végelenyészettől. Dal. »Söprik a pápai utczát Masíroznak a katonák. Tizenhat esztendős barna kis lány Elment a regement után. Hová hová barna kis lány ? Kérdi tőle a kapitány. Hejh ne kérdje tőlem a kapitány ! Megyek a szeretőm után.« (Peti vállára borul). czicza (odamegy Petihez). »Katona vagy rózsám, az lettél. Nekem ugyan nagy hűt szereztél. Felkötötted rózsám kardodat, Viselje az isten gondodat.D­zsu­zsi. (Elhárítja Cziczát). Eredj innen, Te nem vagy­ .iga® szeretője! Te maradj itthon sírni, imádkozni érte. Én majd vele megyek, s a véremet ontom érte ! Megosztom a nyomort, az ínséget vele, a mikor fegyverrel támadják, testemmel fedezem, s ma­gammal hozom, ha megsebesítik, vagy vele halok én is. Már most tudod, hogy mi a külömbség közöttünk ? azari. Éljen a hős amazon! Te légy a mi zászló­tartónk ! mind. (Éljeneznek). zsuzsi. (D a 101­­ a a Klapka indulót). »Fel fel csatára, hősi tábor, Fegyver zajában a harczi mámor ! Kém fél haláltól, a ki bátor ! Soha csatában a magyar meg nem hátrál. Szép a honért halálunk ! Ott új hazát találunk ! De ha ezt itt elveszítjük : Mindenütt elkárhozunk.« Mind. (Utána éneklik). Klára: Ha visszahozod a fiamat, áldásom köt ösz­­sze benneteket, Zsuzsi húgom! Rá emlékezz! zsuzsi Feljegyeztem ezt a szót a szivembe. péti. Hát most csak arra kérem, major uram, hogy ereszsze szét ezt a bandát. Engem ne kísérjenek utczahosszan. Ne mondja senki, hogy­ engem a czigány muzsikált bele a haza iránt való kötelességembe. fakovács, harkanyél.­­nyáj a­s a. E kilóké­­­n­e­k. mitugrász. (Az általános izgalom alatt t­ebújik a nyoszolya alá). baraboly. De mi valamennyien elkísérjük a Peti fiamat a falu házáig, a­hol benszentálják őket. czicza (anyjához): Hadd menjek el én is, édes szülém. Klára. Ugyan minek mennél, hisz neked nem igazi bátyád. Te itthon maradsz szépen házőrzőnek. Az utczaajtót én zárom be, a kertfelőli ajtót te tartsd zárva, de azután egy teremtett léleknek se nyisd ki, a­mig mi vissza nem térünk. Az alatt kikalmízod ennek a főkötőnek a fodrait. Tudod, mind. (A Klapka indulót énekelve el­mennek a hátulsó kapun: ez bezárul,dal­ott künn elenyészik!. 12. Jelenés: Czicza, Mitugrász, végül Fakovács, Har­kanyél, Czicza (Szomorúan leül a varró asztalhoz.) Az egyik azt mondja : »eredj innen, neked nem igazi szeretőd,« a másik azt mondja: »eredj innen, neked nem igazi bátyád!« Bárcsak sántán bénán jönne vissza, bárcsak elcsúfítanák az arczát, akkor senkinek sem kellene, akkor aztán csak én szeretném. Hát mért jobb az a másik? Azért mert olyan sok szép nótát tud. Én is tudok, ha jó kedvem, vagy ha rossz kedvem van. Mindig szidnak érte. Most nem hallja senki, hát most kikesereghetem magamat. (dalol) a Kid ült a fa mandulástól El kell válnom a rózsámtól Úgy elszakadtam szegénytől Mint öszszes fa levelétől Megválik. Hát nem olyan szép nóta ez, mint az övé ? mitugrász (Kidugja a fejét az ágy aló­l.) Nem bizony ! Czicza. Mi a ! Ki beszél itt. (M­e­g l­á­tj­a.) Hát te mit csinálsz ott az ágy alatt, hej ? mit ugrász (fenyegető hangon.) Meg ne nyikkanj, macska! mert megfojtalak. czicza. Te fojtasz meg engem! Ejnye te, akasz­­tanivaló tökmagzsacskó! Majd adok én neked ágy alá bujkálni,­­felugrik, felkapja a nagy szabó ollót, odarohan Mitugrászhoz.) Egyszeribe levágom a füledet! mitugrász (Megijed.) No no te leány! Ne bo­londozz, czicza. Levágom én ! Csak merj elő­bújni onnan az ágy alul. (Hajába markol s az ollót kat­tog­­­a­tj­a.) Ne vágjam, vagy viszszabujsz ? mitugrász. Jajaj ! Ez nem tréfál! — Sohse lát­tam én ilyen bolond leányt, a­ki a tolvajtól meg nem ijed. czicza. Ha szebb volna a pofád valamivel, akkor talán megijednék, de ettől a rücsköstől ijedjek meg. Marsdh vissza az ágy alá. mitugrász. Megyek már, csak a hajamat ereszd el. czicza. Hát mit csinálsz te ott az ágy alatt ? mitugrász. Hát kérem szépen, sétálok. czicza. Hogyan kerültél oda. mitugrász. Megijedtem, hogy engem is elvisznek katonának. czicza. Lopni akartál ugye ? mitugrász. Azt se tudom hogyan kell ? czicza. No hát már most ott maradj szépen, a­hol vagy. Majd ha apám uram megjön, tudom, hogy dohány­­zsacskót csinál belőled. mitugrász. Jaj, nem kívánom én azt a dicsőséget. Eressz ki szépen az ajtón ! czicza. Nem szabad ám. Anyámasszony megpa­rancsolta, hogy egy teremtett léleknek se nyissam ki. mitugrász. Nem vagyok én teremtett lélek, én csak olyan magátal lett lélek vagyok. czicza. Csitt! odalenn az alsó parlamentben! Egy szó se legyen több. Nekem most kolmiznom kell. (A melegítőben felheviti a kolmizó vasat s a főkötő bodrait fodrozza vele.) mitugrász. Valamit mondok, te leány! Én tudnék ám neked egy szép nótát tanítani. A »madárnótát« tudod. czicza. Hallottam én azt egyszer, de nem tudom hogy jól tanultam-e el. No hát fújd el. mitugrász. Itt az ágy alatt csak nem fújhatom. czicza. No hát nem bánom, gyere elő. Hanem aztán eszedben legyen, hogy a markomban van a hol­mizó vas. mitugrási. Hanem lábbal megyek előre, hogy le ne vághasd a fülemet. (Ki bújik az ágy alul, akkor egyszerre odarohan Cziczához.) czicza. (Eléje tartja a k­o­l­m­i­z­ó v­a­s­a­t.) mitugrász. (Megkapja a vasat s meg­égeti vele a markát.) Ajajaj, hisz ez tüzes. czicza. Hát hiszen mondtam, hogy kolmizó vas. mitugrász. Én azt gondoltam palacsintasütő. czicza. (A kolmizó vassal folyvást csiklandva a nyakát a Mitugrásznak.) Oda állj­ abba a szegletbe. Onnan meg ne moczczanj ! Mert megsütögetlek. Aztán még csak a gyengébb fegyverei­met ismered. Az ollót, meg a kolmizó vasat. De látod ezt a tíz körmöt, itt ni! A­kinek kedves a két szeme világa, az ne kívánjon velük megismerkedni! aszon­­dom. Ez ám az igazi repetáló fegyver, mitugrász. Jaj de átkozott leány ez! Ezt kellett volna elvinni katonának, nem a bátyját, czicza. No hát próbáljuk el azt a nótát. Ha meg­tetszik, kapsz tőlem egy molnárpogácsát, aztán szalad­hatsz vele. Madárdal. Ha én kicsiny madár volnék, Mindenkinek máskép szólnék. Hogyha jönne szép menyecske Kyalka szeretőt keresve. Azt mondanám: pittypalatty ! Pittypalatty, Pittypalatty. Keresd ott a fák alatt Lalla rá, lilla lalla lallalá S hogy ha féltékeny férj jönne Én tőlem kérdezősködne. Azt mondanám rá : kakukk ! Kakukk, Kakukk. Mért nem látnak a vakok ? A pávának száz szeme van, még se lát Oly csúnyán azért kiált Páon, páon, páon ! De ha jönne a kedvesem Annak szólnék szerelmesen, Fülemüle énekén Annak így énekelném : Tyiú ! Tyiú ! Tyiú ! Jó fiú ! Gyűjj, gyüjj, gyüjj, gyüjj, gyúljj Idegyűjj, idegyűjj. Az én kis fészkemre ölj. Rősz, rósz, rósz, rósz, rósz, rósz fiú ! Szép, szép, szép, szép, szép, szép leány. Halovány! Mit kíván. Csók, csók, csók, csók, csók, csattog, csattog­, csattogó. Szeri száma nincsen csak, Semmi mást fi* Aiván, KV»“ talá*.' Kém ? Talán? Kém ? Talán. Szív, szív, szív, szív, szív. — Szakadás ! Mért nem vagyok kis madár ? Erdőn járó kis madár ? czicza. No jól van. Nem bánom. A nótádért hát sza­badon eresztelek. — Jaj, de anyámasszony megtiltotta, hogy a kert felőli ajtót csak egy teremtett léleknek is kinyissam. fakovács. (Az ajtón kívül el­kezdi a macskanyávogást utánozni.) mitugrást. De nem teremtett lélek előtt nem til­totta meg, hogy kinyisd. Hallod a kis macskád kéredz­­kedik be. Milyen szépen mondja: »mernyau!« A­mikor azt beereszted, akkor én kiillanhatok. czicza. No az igaz. A kis cziczámat csak szabad beeresztenem. (A­z aj­t­ó­h­o­z megy, azt kinyitja.) fakovács (fe,­e u­g­o­r­n­a­k az ajtón.) hurkanyel czicza. (F­e­l­s­i­k­011.) Zsiványok! Hozzám ne nyúljatok. (Egyik kezében a szabó ollóval, a másikban a holmizó vassal védi magát vitézül Fakovács és Harkanyél ellen meg­­csippenti, sütögeti a megtámadót.) Mit ugrász. (Hátulról átnyalábolja Czi­czát, felkapja az ölébe s kifut vele.)Ahán, most nem haraphatsz nem karmolhatsz. Viszlek, czicza. (Küzd, sikoltoz.) Segítség! Édes­apám ! Édes anyám! Gyilkosok ! Segítség! mitugrást.(Kiviszi az oldalaj­tón Cziczát.) fakovács. (Felkapja a csizmapárt, s el­­szalad vele.) hurkanyél. (Az ágytakarót lerántja s magára takarja, a bodros tökötét fel­csapja a fejér­e.) Ez jó lesz az én feleségemnek! (Elszalad a többiek után.) 13. Jelenés« Bar­ab­oly, Klárai baraboly klára (Bejönnek a hátsó ajtón. Háttal fordulva megállnak.) (Ír­ta a távozó ujonczok éneklik a Klapka indulót.) baraboly. Elvitték Őket. Klára. Most már csak p.crv­ervermekünk maradt« Tánczpróba a zárdában. Irta: Szomalistzi István. Itt Budapesten nem tudja azt felfogni senki sem, micsoda nagy öröm az minálunk odahaza, mikor madame Augustine de Saint-Yvot megérkezik. Oh, a jó, a kedves, a szeretetreméltó madame de Saint Yvot! Szinte érzem itt a levegőben a finom parfüm illatát, mely egész lényét körülvette; ezt a megnevezhetetlen, sejtelmes illat-atomot, melyben volt valami az ibolya pompás tavaszi áramlatából s a báli termek glang­­ylangjának kéjes kisugározásából; de mindegyikből csak egy kifejezhetetlen nuance, mely végigsuhant a termen, mikor ő áthaladt rajta. A madame kivándo­rolt franczia asszony volt, s mint ilyen természetesen egy vitézül elv­ett tábornok leánya. Hír szerint nagy

Next