Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)
1904-05-09 / 32. szám
i TÁRGIA. r, ^ ^ ^ -tui! i i i • ---------- Apróságok Jókairól. (A hálósipka.) Jókai ötven éves jubileuma alkalmából Rohonczy Gida irta le ezt a következő apróságot : „Megboldogult Rudolf trónörökösünk esküvője alkalmából 1881-ben a magyar képviselőház küldöttséget menesztett Bécsbe, mely küldöttségnek Jókai Mór és én is tagja voltam. A véletlen úgy hozta magával, hogy a küldöttség legidősb az író és legifjabb a költő tagja, már mint Jókai és én, nemcsak hogy szállodába, hanem a nagy lakás szűkebín a negyedik emeleten két egymás melletti kis szobába kerültünk össze, de sőt, mint jó szomszédok, közös kocsit is béreltünk az ünnepély tartamára. ■Az ünnepélyek zaja közt, e szomszédság- kifolyólag láttam csak, hogy valójában mennyire nem irigylésre méltó dolga van egy r°oak, a költő sorsával szemben, mert míg 1 költő csak akkor költ, mikor neki tetszik , addig mig van mit, vagy miből, az igazi l,(!nak addig kell írnia, mig csak egy haja Siála marad, szóval mig él, — ▼agy mig azt 19 kitépik. Ugyanis ha az ünnepélyekről együtt későn haza jöttünk, én lefeküdtem s csak fanomban folytatám a költészet másneműtérségét, költöm, szőttem álmomban továbbaznapra szóló kalandos terveim ; mig Móricz bátyám, — az iró, — egész éjelen át járt, ült, irt, dolgozott, lapja a „Nemzet“ rés z^re faragva tudósításokat, vagy diktálta az ^anepélyek eseményeit a kis szobájában tuczat'^sra gyülekezett magyar lapok reporterjeinek. Ez ünnepélyességek egyik napján 10 órára volt kitűzve a nagy udvari estély kezdete. Én már pont 8 órakor ezüst és aranyosan ki voltam nyalva, dej ilyenkor ha az ember késik, s a mellett még fiatal, sokat mulaszthat! Kollegám is talán, ha mindjárt nem is a parókája, de azért ifju szive alatt még akkor igy érezhetett, mert ő is kicsipte már 8 órára magát s a szeme ép oly hévvel látszott szikrázni, mint az enyém. Jaj de hát ié volt a jó szomszéd s ott nyüzsgött körötte éjjel-nappal a reporter-had, kik már előre meg akarták Budapestre távirózni, hogy kit szólított meg az estélyen s kivel mit beszélt az ország legelső, legszebb, legifjabb asszonya! ? szóval ott ültek az ifjúöreg kicsipett nyalka legény nyakán, kiktől nem volt szabadulás. Én már vagy tízszer benyitottam hozzá, hogy már ideje az indulásnak , szeretett volna ő is vendégkoszorut cserélni, de hát mindig akadt egy s újból meg egy tollas levente, ki útját állta, így tűkön állva mult az idő s már tízre járt a Szent István tornyán az óramutató, midőn végre türelmemet vesztve ott hagytam az ifjú öreg urat azzal, hogy én indulok s érte a közös kocsit ismét visszaküldöm. Épen leértem a negyedik emeletről, a kocsi előáll, — be akarok ülni, — de zajt, rohamlépéseket, kardcsörtetést hallok, — visszapillantok s egy daliás levente bontakozik ki a fekete fecskefarkos denevérhad gyűrűjéből, majd élükre kerül, szaladás, roham, végül el ugrál be a kocsiba, én utána, becsapom az ajtót s az ablakon kikiáltok a kocsisnak. .. Vorwärts f’ahrn, schnell wie möglich in die BUrt!A kocsi megindul, az estély meg volt "Tmde a nagy öröm .gy ki»« korai V°l Ugyanis midőn már biztonságban éreztem magam, részvéttel rátekintek az Öreg ifjú urra, hogy váljon helyreállt-e lélegzete s hogy ▼aljon nem-e húztak le róla szökése alatt valamit s főleg, hogy meg birta-e menteni parókáját ? A paróka tényleg megvolt, ott bóbiskolt az ifjú urnák feje búbján, de a paróka hegyében ült valami idegenszerü, mit a sötétségben nem birtata mindjárt tisztán kivenni, vöröset is kéket is játszott s valami fityegni látszott le annak kellő közepéről, csak mikorra kocsink egy gázlámpát igyekezett rohammal elkerülni, hül el bennem a vér, mert láttam, tudtam, éreztem annak következményét, hogy veszve vagyunk, már t. i. a legnagyobbszerű udvari estély. — Az Istenért, kiáltám, bátyám mi van a fejeden ? „Hát mi, a kucsmám!“ — Egyúttal lövegéhez kap, remeli, megtapogatja, reátekint. „Az áldóját neki, hisz ez a hálósipkám ! Teremtette annak a . . .“ Mit volt mit tenni, vissza kellett fordulnunk. A szállóhoz értünk, a borzalmat öröm válta fel, mert a visszamaradt vészmadarak ezen eshetőségre nem számítván, rövid időre szétrepültek, s egy se állta ujból utunkat, nyugodtan cserélheté fel tehát hálósipkáját, s nyomható fejébe igaz magyar kucsmáját, azon okos fejre, melynek genialitása előtt meghajlik s hódol ma az egész magyar nemzet. (A Jókai név külföldön.) A külföldön nem ismerik Jókai nevét a mi kiejtésünk szerint. Ezt maga Jókai irta meg „Miért nem ismerik az én nevemet a külföldön“ czimű tározójában. — A demográfiai kongresszus megnyitó gyűlésére én is kompareáltam, — beszélt verőfényes humorával - magyar vitéznek maszkírozva, hogy többen legyünk, a kik kétezer okos ember között e szittya ősembert képviseljük, a ki még nem félt a baezillustól. Nem kellett azoknak mikroskopiummal keresni az ellenséget, kaptak az öregéből eleget. Nagyon érdekes ünnepség volt. Hallottam tizenkilenc nemzet tudós képviselőjét szónokolni sokféle nyelven. Egyikből sem értettem semmit. Pedig a legtöbben írni-olvasi tudók. De hát ha a sarmaták, skandivánok, hellenek, brazilok és törökök mind úgy beszélik a francziát, mint mi magyarok , kiki a maga kecskeméti akczentusa szerint, akkor persze, hogy egyre megy a dolog. Jobb szerettem volna, ha kiki a saját nyelvén szónokolt volna. Csupán Károly Lajos főherczeg franczia beszédét értettem meg. De hát szép volt az azért mind s bizonyosan jó is volt. Egynéhány czelebritással ott mindjárt meg is próbáltam ismerettséget kötni kölcsönös bemutatás alapján, hanem hát ez sehogy sem ment. Én az ő nevüket nem hallottam, ők meg az enyimet nem. „Én vagyok Maurice Jókai.“ Az idegen tudós elnézett a fejem fölött , látszott a képén, hogy soha sem hallotta ezt a nevet. A másik azt mondta : „álláh !“ Nagyon őrült rajta, hogy egy ilyen híres vitézzel kezet szoríthat. Ki lehetett belőlem nézni a furcsa nevemmel kombinálva, hogy valami, boszniai bég lehetek. A harmadik vállat vont: bánja a szösz! Míg végre akadtam egyre, aki hideg találkozás és névcsere után, válófélben utánam kiáltott: „áh, ön mosziő Zsokté ?” akkor aztán mind a két kezét nyújtotta forró szorozgatásra. Úgy van leiz ez. Ezt az én nevemet nem ismeri Magyarország határán túl senki, hanem ismernek egy mosziné Zsokét. S ha azt akarom, hogy az idegen viszonozza a kézszorításomat, ezen a néven kell magam bemutatnom. Azt pedig már csak még sem teszem meg, mert, hogy ha én most itthon Budapesten, kilencz napon át folyton így mutattam be magamat, hogy „én vagyok Zsolté“, úgy rajtam szárad ez a furcsa név, hogy a választóvíz sem mossa le rólam. Vihetem aztán az ötven krajczáromat Hieronymihoz, hogy engedje a nevemet Jókai Mórra magyarosítani. Nem segít rajtam más, mint ha a Pallas nagy Lexikonának tisztelt szerkesztői, ha egyszer a nevemre kerül a sor, odateszik parenthesisbe Jókai Mór után (kséz : Beauquaby Maour), akkor aztán ismeretes lesz a nevem Európaszerte.“ (Egy kézcsók.) Palotay Piroska, a kolozsvári színház művésznője, ezt a kedves apróságot beszéli el a Jókaival való első találkozásáról: „Jókai! Ez a név már mint gyermekleányt rajongással töltött el. Megrnkatott , megkacagtatott, már amint épen az ő csodálatos zsenijének tetszett. Egyetlen vágyam volt, egyszer megcsókolni azt a kezet, mely annyira tudott uralkodni lelkemen. És egyszer csak megtörtént! A Nemzeti Színház tagjai ebédre voltak hivatalosak az írók és Művészek helyiségei, abból az alkalomból, hogy a nagyemlékű Laborfalvi Róza, hosszú idők után, még egyszer megjelent a színpadon, hol egykor nap volt. Jókai Mór és felesége voltak a házigazdák. • Fényes társaság gyűlt egybe s mindnyájan szeretettel, hódolattal vettük körül a koszorús költőt és a nagy művésznőt. Ebéd végén megindultak a köszöntők s Jókai előzékenyen maga kereste fel poharával azokat, kik tőle távol estek. Így történt aztán, hogy egyszer csak a hátam mögött hallom az ő meleg, csengő hangját: — Nos, koczintsunk hát! Én boldog zavarban álltam fel , mosolyogva, ügyetlenül tartottam poharamat, a nélkül, hogy koczintani tudtam volna. Kedves kollegám és volt tanárom Bercsényi végre megszánt zavaromban, s könyökével meglökve, fülembe súgja: — Csókold meg hát a kezét — buksi! Meg is csókoltam ! — ő jóságosan magához ölelt — s aztán vidáman folytatta körútját, öröm és boldogságban hagyva vissza engem, — az egyszerű kezdő kis színésznőt.“ 1904. I. évfolyam, Előfizetési árak: Égési ívre ..... 28 kor. — 311. évre..................14 kor. — fill. Kagyod 6VT© .... 7 kor. — fill. Egy hónapra .... 2 kor. 40 fill. E£ves számára . . — kor. 10 fill. Megjelenik naponként, — az ünnepek kivételével. Kolozsvár, hétfő, május 9. 32. szám. Szerkesztőség: Farkas utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. -^x.— Kiadóhivatal: Deák Ferencz u. 4. sz. — Telefon 364. —'&•$— Hirdetések □ cm.-ként ... 10 fillér. Nyilttér petit sora...............40 fillér ^Jókai Mór. ^ Kolozsvár, május 9. A nemzet ott zokog a kerepesi temető egyik frissen hantolt sírja körül, feledve minden ellentétet, viszályt, pártoskodást. Oh, hogy csak a fájdalomban vagyunk egyek s nem a munkában is ! Abban a sírban pedig a nemzet balettjának halandó részei pihennek. A szelíd kékszemü, lágyhangu és még lágyabb szivü, nőies kedélyű mesemondó, mindnyájunk büszkesége, szemefénye, akinek képzelete mindig ott járt a csillagok közt, a hadak utján, gondolatai és érzelmei pedig nemzete lelkének és szivének mélységeit vizsgálták s onnan halászták azokat az értékes gyöngyöket, melyeket magyaros mondatainak arany szálaira fűzött s mindnyájunknak örökül hagyott. Oly nehezen esik leírnunk e szavakat : eltemettük Jókait ! Pedig jól tudjuk, hogy ez csak arra vonatkozik, a mi belőle a földé. Ezé az édes anyaföldé, melyet annyira szeretett. Jól tudjuk, hogy a mi belőle örök: lelkének, szivének és agyának gazdag kincsei mind itt maradtak közöttünk és nekünk. Ez mind a nemzeté, melyért egész életében rajongott. De azért mégis úgy vagyunk vele, mint legközvetlenebb övéi: keressük derűs alakját, hallgatózunk elbájoló, mélabús hangja után, lessük ajkáról az őseredeti humor mézes szavait. De hiába: nincs, nincs többé sehol! Szellemi kincseiben csak azok lelhetnek teljes vigasztalást, akik évek múlva jönnek. De mi, három nemzedékre terjedő kortársai, akik láttuk, hallottuk és mindegyre újabb megnyilatkozásaiban olvasszuk, mi, akiket hozzá szoktatott és azzal kényeztetett, hogy minden lapkihordó újabb csemegét, minden kiadó újabb kötetet hoz tőle, vagy minden színigazgató újabb darabjával lep meg, mi a fájdalomnak teljes súlyát, mert azon subjektív részeit is érezzük, melyeken a későbbi nemzedék kívül áll. Ezt a teljes fájdalmat igyekeztünk kifejezni a temetésen, mely utolsó alkalom arra, hogy szeretteink iránt érzelmeinket, tiszteletünket, hálánkat hozzá és magunkhoz méltóan külsőleg kifejezzük. Jókai mindnyájunk dísze és büszkesége volt, a gyász külső kifejezésében és a végtisztesség megadásában az egész nemzet részt vett. Kárpátoktól Adriáig fekete lobogók lengése, harangok zúgása hirdette a gyászt s a „legelső magyar embertől“, a királyi palotától az utolsó kunyhóig mindenki osztozott a veszteség fölött érzett fájdalomban. Sírja körül „egy nemzet gyászban áll“. Amig így együtt ülünk, egymás könnyeiből vigasztalást merítünk. De ha ki-ki haza megy s a lelki támogatást nélkülözni kezdi, csakhamar oly érzések közé jut, mint a rokon, ki saját vérét siratja a halottban. Mert Jókai lélekben és szívben mindnyájunk rokona volt, hiszen amit megálmodott, átérzett és megirt, azt mind a nemzet fejeketlen lelkéből merítette. A szellemi vérátömlesztés az egész magyar nemzet vérrokonává tette. Ám ezen kívül megszólal bennünk a nemzeti büszkeség is. Azon lángok között, melyek fényénél a művelt világ meglátta Magyarországot, ott tündöklött a Jókaié is. Művei minden czivilizáltabb nyelven hirdetik hazánk létezését, dicső múltját, fejlett jelenét, magas műveltségi színvonalát. Ily lángelmék csak alkalmas környezetben születnek és fejlődnek. „Jó földben terem a buza“, — mondja a nép dala. S eltávozván a sirtól, ezer meg ezer ismert alakot találunk az eltűnt író alakja helyett. A fájdalomtól megélénkült képzeletünk előtt mozogni kezdenek a költő hősei és hősnői. Mintha alkotójuk szellemének küldöttei volnának, hogy jöjjenek és vigasztaljanak. Ezekkel társalgott már három nemzedék s a haza- és emberszeretetben s minden szép és nemes értelemben ezek lesznek eszményképei a jövő nemzedékeknek. Mert ezek a holt költő erkölcsi és szellemi utódai, a kik eszméit tovább hirdetik mind az idők végtelenségeit: a gemenek élete örök, az ész lángja sohase alszik ki s Jókai élni fog mindaddig, mig kötetei ezt a lángot házról-házra hordják s sziveinkbe oltják. A rokonság koszorúi. A koporsóra már szombaton elküldte a költő özvegye halványpiros rózsából, cziprusból és babérágból font hatalmas koszorúját, a melynek széles fehér szalagjára ez van ráhímezve aranyszállal: — Pihenj. Szeretlek. — A te Bellád! Hegedűs Sándor valóságos belső titkos tanácsos és felesége, Jókai Jolán is szombaton délelőtt küldték el koszorújukat a ravatalra. A sárga rózsából, gyöngyvirágból és pálmaágból font koszorú lila szalagjának ez a fölirása : — Szeretett Móricz bátyánknak hálával és szeretettel. Sándor és Jolán. A nagy költő keresztgyermekei, Hegedűs Sándor három gyermeke is díszes koszorút küldött a ravatalra. A koszorú fölirása ez : — Kedves keresztapjuk nagy emlékének — Lóránt, Sándor és Rózsi. A rokonság koszorúi elborítják a koporsót, a melyen ott hervad egy hatalmas szőlőág a költő svábhegyi szőlejéből s egy gyöng virág - bokréta, a melyet egy szegény svábhegyi parasztasszony hozott halottas ágyára. A bonczolási jegyzőkönyv A költő holttestét szombaton éjjel előbb felbonczolták, majd bebalzsamozták. A bonczolásról Hollós Ferenc dr., a távollevő Portik Ottó tanársegéde, Palota Viktor tanársegéd és Stricker Mór dr., Jókai volt háziorvosa jegyzőkönyvet vettek föl, amelynek kivonata a következő : A bonczolásnál mindenekelőtt konstatálták, hogy Korányi tanár és Stricker dr. diagnózisa teljesen helyes. A beteg először infuenzában, majd tüdőgyuladásban, végül mellhártyagyuladásban szenvedett. Megállapították továbbá, hogy Jókai Mór fiatal korában tüdővészes volt. A tüdő bal csúcsa fölött a visszafejlődött tuberkulózis kétségtelen jeleit találták. Jókai ugyanis 43 évvel ezelőtt tuberkulózikus volt és hosszú ideig vért A bonczolásnál megállapították, hogy Jókai Mór szivében az erek el voltak meszesedve. Épen ez a körülmény siettette halálát. Az agyvelőt nem bonczolták fel, mert ez akadályba ütközött. A jegyzőkönyv megemlékezik a bebalzsamozás módjáról is. Hollós dr. és Palota dr. a több helyen szabaddá tett véredényekbe Portik-féle folyadékot fecskendeztek. Rendes időben, körülbelül 20 perc múlva, a folyadék az egész testen átszűrődött. A zsigereket és a belső részeket a balzsamozás után visszatették helyükre és azután összevarrták a bonczolás helyén a bőrt. Korányi tanár, miután elolvasta a bonczolási jegyzőkönyvet, a következőket mondotta egy tudósítónak: — Valóságos isten csodája, hogy Jókai, akinek, mint a bonczolás kiderítette, minden belső szerve meg volt támadva, gyenge fizikumával ilyen sokáig el tudott élni s oly óriási munkásságot tudott kifejteni. Szivén tágulást konstatáltunk. Ha szive nem lett volna oly gyönge, a halál sem következik be oly hirtelen. Jókai a ravatalon. A Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában mára virradó egész éjszakán nagy seregmunkás dolgozott Jókai ravatalának a felállításán, a kupolacsarnok valamint a múzeum homlokzatának gyászdíszítésén. A nagy munkával hajnalban készültek csak el, ekkorra elkészültek Strobl tanár szobrászai is az amforrákkal és a két hatalmas kandelláber fölállításával. A koporsót az entreprise emberei kihozták és elhelyezték a ravatalon. A ravatal és az egész gyászdíszítés, melyet Berzeviczy miniszter megbízásából Leckner Ödön műépítész és Strobl Alajos tanár szobrászművész terveztek, oly fenséges, a minőt eddigelé még nem láttunk. A homlokzatot teljesen bevonták fekete drapériákkal s a hatalmas korinthusi oszlopokat gyászcsokrokkal fűzték össze. Az oszlopok között tömérdek délszaki növény ékeskedik. A lépcsőzet két kiugró párkányán egyegy hat méter magasságú eredeti korsusi kandelláber utánzatban gázlángok lobognak, teljesen feketével van beborítva a tágas kupolacsarnok bejárója és az ember délszaki növények sorozata közt jut be a Hivatalos terembe, amelyben a mennyezetről egy fátyollal borított villamos ívlámpa terjeszt gyér világosságot. A terem hófehér falai gyászfátyollal vannak bevonva, amelyen halványan látszanak át a falak mellé elhelyezett gyönyörű relief képek. A fátyolok a szép architektonikus díszítésű mennyezet rózsagáton futnak össze. Fekete az egész padozat és feketével van beborítva a csarnokból fölvezető íárványlépcszet is. A csarnok minden sarkában művészies csoportok vannak pálmákból, babérokból és, cziprusokból. A hat lépcsős ravatal a középen áll, egy régi Apaffy-kasir felett. A görög stilü szarkofág az újságírók nyugdíjintézetének gyászfátyollal bevont nemzeti színű, aranyrostca, nehéz selyemtakarójába van burkolva, amelyre aranyszálakkal a költőkirály nevét és halálának idejét hímezték. A koporsón feleségének remek piros rózsakoszorúja, fehér szekfa csokra és két szőlőinda ékesíti. A ravatal lépcsőin gyönyörű rendben vannak elhelyezve a rokonságnak, a kormánynak, főrendi- és képviselőháznak, a Magyar Tudományos Akadémiának, Kisfaludy- és Petőfi-Társaságnak, a fővárosnak és azoknak a koszorúi, akik a legközelebb állottak Jókaihoz. A drága virágkoszorúkról aranyrojtos, lecsüngő selyem szalagokon olvashatók a koszorút letevők nevei. A koporsó lábánál egy arany lyra van kettészakadt húrokkal, mely Jókai kettészakadt költészetét szimbolizálja. A koporsó előtt piros bársony párnákon csillogó érdemrendjei vannak a nagy halottnak. A virágkoszorúk között nyugvó koporsóra négy hatalmas aranyozott amforából a kékes lánggal égő borszesz vet világosságot. Az amforákat Strobl tanár a szentmikósi Atilla kincsének eredetije után mintázta. A koporsó mellett az entreprise gyászruhás tisztjei kardosan állanak díszőrséget. A ravatal megtekintésére a szakadó eső daczára már kora reggel óriási tömeg gyűlt egybe a Múzeum előtt és türelmesen várta bebocsáttatását. Kilencz órakor nyitották meg a kerti ajtót és onnan kezdve szakadatlanul egész este kilencz óráig valóságos népvándorlás volt a ravatalhoz. A rendőrség nagy elővigyázattal csak négyes sorokban bocsátotta be az embereket, mert különben életveszélyes lett volna a tolongás. Így is többen rosszul lettek a nagy tolongás közben, s a kihívott, mentők nyújtottak segítséget, akik teljes aparátussal vonultak ki a helyszínére. Délelőtt 11 órakor nézte meg a ravatalt Berzeviczy miniszter, aki elismerését fejezte ki a művészetnek. Holnap (hétfőn) a közönséget ismét 9 órától bocsátják a ravatalhoz, mely egészen 1 óráig megtekinthető ; ekkor a temetésre való előkészületek miatt a termet elzárják. A temetésre szóló belépőjegyeket a bizottság már teljesen széjjel osztotta. A halottas kocsi. A költő holttestét a Nemzeti Múzeum kustolacsarnokából az Entreprisze nyolcfogatú, gazdag ezüstös díszítésű fekete gyászhintóján vitte ki a temetőbe. Ugyanezen a gyászhintón vitték ki Kossuth lajos holttestét is a temetőbe a Múzeumból. Az utolsó Jókai. A Jókay testvérek hárman voltak, u. m. : I. Jókay Károly, kinek 4 gyermeke volt: Jókay Géza, Jókay Jolán Hegedűs Sándorné, Jókay Etelka Ihász Lajosné, Jókay Móricz, ki mező-madarasi Madarassy Rózát vette nőül. Maradt egyetlen árvájuk: Jókay Miklós Móricz, kinek Ihász Lajos a törvényes gyámja. Ő a Jókay név egyedüli névörököse. II. Néhai Jókay Eszter férjezett Vály Ferenczné, egy leányuk maradt: Mari, ma Peti József volt theológiai tanár özvegye. III. Jókai Mór. A lapokban közölt többi Jókay, nem ásvai Jókay, tehát nem is rokonok. Hogyan itt Jókai? Ballagi Géza egy hírlapi czikkben többek közt ezeket írja: Évekkel ezelőtt boldogult édes atyámmal meglátogattam Jókait balatonfüredi nyaralójában. Beszélgetés közben csodálkozásomat fejezvén ki rendkívüli termékenysége felett, megkérdeztem tőle, hogyan képes egyszerre három regényt, két színdarabot, egy csomó novellát, apróságot vezérczikket, országgyűlési beszédet írni ? Mire ő — jól emlékszem — azt felelte, hogy amiről írni akar, azt előbb az utolsó részletig megfogalmazza: a regényt elejétől végig, még az epizódokra is kiterjeszkedve, a színdarabot jelenetről-jelenetre kidolgozza a fejében , mikor az utczán jár, vagy mikor az országgyűlésen van, sőt még mikor a klubban tarokkozik is, szellemét a készülőben levő irói mű foglalja el. Mikor aztán az íróasztalhoz ül, jóformán csak fizikai munkát végez ,mint ahogy a fiókból kihúzza az ember irományait, — ezek voltak az ő saját szavai — úgy veti ő papírra az agyában teljesen megszerkesztett gondolatkészletet“. Jókai tehát kielégítette a kíváncsiságomat arra nézve, hogy miként írja a munkáit Egy más alkalommal azonban azt is elmondta, hogy miképen készül hozzá a munkához ? Valamelyik nyáron, midőn egy felvidéki útjáról tért haza, a Szikszayban együtt ebédelvén vele, arra a kérdésemre, hogy min dolgozik, elővette a mindig magával hordott kis jegyzőkönyvét s azt felelte, hogy egy nagyobb regényt szándékozik írni, melyhez az