Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)

1904-05-09 / 32. szám

i­ TÁRGIA. r, ^ ^ ^ -tui! i i i • ----------­ Apróságok Jókairól. (A hálósipka.) Jókai ötven éves jubileuma alkalmából Rohonczy Gida irta le ezt a következő apró­ságot : „Megboldogult Rudolf trónörökösünk es­küvője alkalmából 1881-ben a magyar képvi­selőház küldöttséget menesztett Bécsbe, mely küldöttségnek Jókai Mór és én is tagja voltam. A véletlen úgy hozta magával, hogy a küldöttség legidősb az író és legifjabb a költő tagja, már mint Jókai és én, nemcsak hogy szállodába, hanem a nagy lakás szűke­bín a negyedik emeleten két egymás mel­­letti kis szobába kerültünk össze, de sőt, mint jó szomszédok, közös kocsit is béreltünk az ünnepély tartamára. ■Az ünnepélyek zaja közt, e szomszédság-­­ kifolyólag láttam csak, hogy valójában mennyire nem irigylésre méltó dolga van egy r°oak, a költő sorsával szemben, mert míg 1 költő csak akkor költ, mikor neki tetszik , addig mig van mit, vagy miből, az igazi l,(!nak addig kell írnia, mig csak egy haja Si­ála marad, szóval mig él, — ▼agy mig azt 19 kitépik. Ugyanis ha az ünnepélyekről együtt későn haza jöttünk, én lefeküdtem s csak fanomban folytatám a költészet másnemű­­térségét, költöm­, szőttem álmomban tovább­­aznapra szóló kalandos terveim ; mig Mó­­ricz bátyám, — az iró, — egész éjelen át járt, ült, irt, dolgozott, lapja a „Nemzet“ ré­­s z^re­ faragva tudósításokat, vagy diktálta az ^anepélyek eseményeit a kis szobájában tuczat­­'^sra gyülekezett magyar lapok reporter­­jeinek. Ez ünnepélyességek egyik napján 10 órára volt kitűzve a nagy udvari estély kez­dete. Én már pont 8 órakor ezüst és aranyo­san ki voltam nyalva, dej ilyenkor ha az ember késik, s a mellett még fiatal, sokat mulaszthat! Kollegám is talán, ha mindjárt nem is a parókája, de azért ifju szive alatt még akkor igy érezhetett, mert ő is kicsipte már 8 órára magát s a szeme ép oly hévvel látszott szik­­rázni, mint az enyém. Jaj de hát i­é volt a jó szomszéd s ott nyüzsgött körötte éjjel-nappal a reporter-had, kik már előre meg akarták Budapestre táv­­irózni, hogy kit szólított meg az estélyen s kivel mit beszélt az ország legelső, legszebb, legifjabb asszonya! ? szóval ott ültek az ifjú­­öreg kicsipett nyalka legény nyakán, kiktől nem volt szabadulás. Én már vagy tízszer benyitottam hozzá, hogy már ideje az indulásnak , szeretett volna ő is vendégkoszorut cserélni, de hát mindig akadt egy s újból meg egy tollas levente, ki útját állta, így tűkön állva mult az idő s már tízre járt a Szent­ István tornyán az óramutató, midőn végre türelmemet vesztve ott hagytam az ifjú öreg urat azzal, hogy én indulok s érte a közös kocsit ismét visszaküldöm. Épen leértem a negyedik emeletről, a kocsi előáll, — be akarok ülni, — de zajt, roham­­lépéseket, kardcsörtetést hallok, — vissza­pillantok s egy daliás levente bontakozik ki a fekete fecskef­arkos denevérhad gyűrűjéből, majd élükre kerül, szaladás, roham, végül el ugrál be a kocsiba, én utána, becsapom az ajtót s az ablakon kikiáltok a kocsisnak. .. Vorwärts f’ahrn, schnell wie möglich in die BUrt!A kocsi megindul, az estély meg volt "Tmde a nagy öröm .gy ki»« korai V°l Ugyanis midőn már biztonságban éreztem magam, részvéttel rátekintek az Öreg­ ifjú urra, hogy váljon helyreállt-e lélegzete s hogy ▼aljon nem-e húztak le róla szökése alatt valamit s főleg, hogy meg birta-e menteni parókáját ? A paróka tényleg megvolt, ott bóbiskolt az ifjú urnák feje búbján, de a paróka he­gyében ült valami idegenszerü, mit a sötét­ségben nem birtata mindjárt tisztán kivenni, vöröset is kéket is játszott s valami fityegni látszott le annak kellő közepéről, csak mi­korra kocsink egy gázlámpát igyekezett ro­hammal elkerülni, hül el bennem a vér, mert láttam, tudtam, éreztem annak következmé­nyét, hogy veszve vagyunk, már t. i. a leg­­nagyobbszerű udvari estély. — Az Istenért, kiáltám, bátyám mi van a fejeden ? „Hát mi, a kucsmám!“ — Egyúttal lö­­vegéhez kap, remeli, megtapogatja, reátekint. „Az áldóját neki, hisz ez a hálósipkám ! Teremtette annak a . . .“ Mit volt mit tenni, vissza kellett fordul­nunk. A szállóhoz értünk, a borzalmat öröm válta fel, mert a visszamaradt vészmadarak ezen eshetőségre nem számítván, rövid időre szétrepültek, s egy se állta ujból utunkat, nyugodtan cserélheté fel tehát hálósipkáját, s nyomható fejébe igaz magyar kucsmáját,­­ azon okos fejre, melynek genialitása előtt meghajlik s hódol ma az egész magyar nemzet. (A Jókai név külföldön.) A külföldön nem ismerik Jókai nevét a mi kiejtésünk szerint. Ezt maga Jókai irta meg „Miért nem ismerik az én nevemet a külföldön“ czimű­ tározójában. — A demográfiai kongresszus megnyitó gyűlésére én is kompareáltam, — beszélt ve­­rőfényes humorával - magyar vitéznek maszkírozva, hogy többen legyünk, a kik kétezer okos ember között e szittya ősem­bert képviseljük, a ki még nem félt a ba­­ezillustól. Nem kellett azoknak mikrosko­­piummal keresni az ellenséget, kaptak az öregéből eleget. Nagyon érdekes ünnepség volt. Hallottam­­ tizenkilenc­ nemzet tudós képviselőjét szóno­kolni sokféle nyelven. Egyikből sem értettem semmit. Pedig a legtöbben írni-olvasi tudók. De hát ha a sarmaták, skandivánok, helle­nek, brazilok és törökök mind úgy beszélik a francziát, mint mi magyarok , kiki a maga kecskeméti akczentusa szerint, akkor persze, hogy egyre megy a dolog. Jobb szerettem volna, ha kiki a saját nyelvén szónokolt volna. Csupán Károly Lajos főherczeg franczia be­szédét értettem meg. De hát szép volt az azért mind s bizo­nyosan jó is volt. Egynéhány czelebritással ott mindjárt meg is próbáltam ismerettséget kötni kölcsönös bemutatás alapján, hanem hát ez sehogy sem ment. Én az ő nevüket nem hallottam, ők meg az enyimet nem. „Én vagyok Maurice Jókai.“ Az idegen tudós elnézett a fejem fö­lött , látszott a képén, hogy soha sem hallotta ezt a nevet. A másik azt mondta : „áll­­áh !“ Nagyon őrült rajta, hogy egy ilyen híres vi­tézzel kezet szoríthat. Ki lehetett belőlem nézni a furcsa nevemmel kombinálva, hogy valami, boszniai bég lehetek. A harmadik vál­lat vont: bánja a szösz! Míg végre akadtam egyre, a­ki hideg találkozás és névcsere után, válófélben utánam kiáltott: „áh, ön mosziő Zsokté ?” akkor aztán mind a két kezét nyúj­totta forró szoroz­gatásra. Úgy van leiz ez. Ezt az én nevemet nem ismeri Magyarország határán túl senki, ha­nem ismernek egy mosziné Zsokét. S ha azt akarom, hogy az idegen viszonozza a kéz­­szorításomat, ezen a néven kell magam be­mutatnom. Azt pedig már csak még sem te­szem meg, mert, hogy ha én most itthon Budapesten, kilencz napon át folyton így mu­tattam be magamat, hogy „én vagyok Zsolté“, úgy rajtam szárad ez a furcsa név, hogy a választóvíz sem mossa le rólam. Vihetem az­tán az ötven krajczáromat Hieronymihoz, hogy engedje a nevemet Jókai Mórra magya­rosítani. Nem segít rajtam más, mint ha a Pallas nagy Lexikonának tisztelt szerkesztői, ha egy­szer a nevemre kerül a sor, odateszik paren­­thesisbe Jókai Mór után (k­séz : B­eauquaby Maour), akkor aztán ismeretes lesz a nevem Európaszerte.“ (Egy kézcsók­.) Palotay Piroska, a kolozsvári színház művésznője, ezt a kedves apróságot beszéli el a Jókaival való első találkozásáról: „Jókai! Ez a név már mint gyermek­leányt rajongással töltött el. Megrnkatott , megkac­agtatott, már a­mint épen az ő cso­dálatos zsenijének tetszett. Egyetlen vágyam volt, egyszer megcsókolni azt a kezet, mely annyira tudott uralkodni lelkemen. És egyszer csak megtörtént! A Nemzeti Színház tagjai ebédre voltak hivatalosak az írók és Művészek helyiségei­­, abból az alkalomból, hogy a nagyemlékű Laborfalvi Róza, hosszú idők után, még egy­szer megjelent a színpadon, hol egykor nap volt. Jókai Mór és felesége voltak a házigazdák. • Fényes társaság gyűlt egybe s mindnyájan szeretettel, hódolattal vettük körül a koszorús költőt és a nagy művésznőt. Ebéd végén megindultak a köszöntők s Jókai előzékenyen maga kereste fel poharával azokat, kik tőle távol estek. Így történt aztán, hogy egyszer csak a hátam mögött hallom az ő meleg, csengő hangját: — Nos, koczintsunk hát! É­n boldog zavarban álltam fel , moso­lyogva, ügyetlenül tartottam poharamat, a nélkül, hogy koczintani tudtam volna. Kedves kollegám és volt tanárom Ber­csényi végre megszánt zavaromban, s könyö­kével meglökve, fülembe súgja: — Csókold meg hát a kezét — buksi! Meg is csókoltam ! — ő jóságosan magá­hoz ölelt —­ s aztán vidáman folytatta kör­útját, öröm és boldogságban hagyva vissza engem, — az egyszerű kezdő kis színésznőt.“ 1904. I. évfolyam, Előfizetési árak: Égési ívre ..... 28 kor. — 311.­­ évre..................14 kor. — fill. Kagyod 6VT© .... 7 kor. — fill. Egy hónapra .... 2 kor. 40 fill. E£ves szám­ára . . — kor. 10 fill. Megjelenik naponként, — az ünnepek kivételével. Kolozsvár, hétfő, május 9. 32. szám. Szerkesztőség: Farkas­ utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. -^x.— Kiadóhivatal: Deák Ferencz­ u. 4. sz. — Telefon 364. —'&•$— Hirdetések □ cm.-ként ... 10 fillér. Nyilttér petit sora...............40 fillér ^Jókai Mór. ^ Kolozsvár, május 9. A nemzet ott zokog a kerepesi te­mető egyik frissen hantolt sírja körül, feledve minden ellentétet, viszályt, pár­toskodást. Oh, hogy csak a fájdalom­ban vagyunk egyek s nem a munká­ban is ! Abban a sírban pedig a nemzet ba­lettjának halandó részei pihennek. A szelíd kékszemü, lágyhangu és még lá­­gyabb szivü, nőies kedélyű mesemondó, mindnyájunk büszkesége, szemefénye, a­kinek képzelete mindig ott járt a csil­lagok közt, a hadak utján, gondolatai és érzelmei pedig nemzete lelkének és szivének mélységeit vizsgálták s onnan halászták azokat az értékes gyöngyö­ket, melyeket magyaros mondatainak arany szálaira fűzött s mindnyájunknak örökül hagyott. Oly nehezen esik leírnunk e sza­vakat : eltemettük Jókait ! Pedig jól tudjuk, hogy ez csak arra vonatkozik, a mi belőle a földé. Ezé az édes anya­földé, melyet annyira szeretett. Jól tud­juk, hogy a mi belőle örök: lelkének, szivének és agyának gazdag kincsei mind itt maradtak közöttünk és ne­künk. Ez mind a nemzeté, melyért egész életében rajongott. De azért mégis úgy vagyunk vele, mint legközvetlenebb övéi: keressük derűs alakját, hallgató­zunk elbájoló, mélabús hangja után, les­sük ajkáról az őseredeti humor mézes szavait. De hiába: nincs, nincs többé sehol! Szellemi kincseiben csak azok lelhetnek teljes vigasztalást, a­kik évek múlva jönnek. De mi, három nemze­dékre terjedő kortársai, a­kik láttuk, hallottuk és mindegyre újabb megnyi­latkozásaiban olvasszuk, mi, a­kiket hozzá szoktatott és azzal kényeztetett, hogy minden lapkihordó újabb cseme­gét, minden kiadó újabb kötetet hoz tőle, vagy minden színigazgató újabb darabjával lep meg, mi a fájdalomnak teljes súlyát, mert azon subjektív részeit is érezzük, melyeken a későbbi nemze­dék kívül áll. Ezt a teljes fájdalmat igyekeztünk kifejezni a temetésen, mely utolsó al­kalom arra, hogy szeretteink iránt ér­zelmeinket, tiszteletünket, hálánkat hozzá és magunkhoz méltóan külsőleg kife­jezzük. Jókai mindnyájunk dísze és büsz­kesége volt, a gyász külső kifejezésé­ben és a végtisztesség megadásában az egész nemzet részt vett. Kárpátoktól Adriáig fekete lobogók lengése, haran­gok zúgása hirdette a gyászt s a „leg­első magyar embertől“, a királyi palo­tától az utolsó kunyhóig mindenki osz­tozott a veszteség fölött érzett fájda­lomban. Sírja körül „egy nemzet gyász­ban áll“. A­mig így együtt ülünk, egymás könnyeiből vigasztalást merítünk. De ha ki-ki haza megy s a lelki támoga­tást nélkülözni kezdi, csakhamar oly érzések közé jut, mint a rokon, ki sa­ját vérét siratja a halottban. Mert Jókai lélekben és szívben mindnyájunk rokona volt, hiszen a­mit megálmodott, átér­­zett és megirt, azt mind a nemzet fe­­j­­eketlen lelkéből merítette. A szellemi vérátömlesztés az egész magyar nemzet vérrokonává tette. Ám ezen kívül meg­szólal bennünk a nemzeti büszkeség is. Azon lángok között, melyek fényénél a művelt világ meglátta Magyarorszá­got, ott tündöklött a Jókaié is. Művei minden czivilizáltabb nyelven hirdetik hazánk létezését, dicső múltját, fejlett jelenét, magas műveltségi színvonalát. Ily lángelmék csak alkalmas környe­zetben születnek és fejlődnek. „Jó földben terem a buza“, — mondja a nép dala. S eltávozván a sirtól, ezer meg ezer ismert alakot találunk az eltűnt író alakja helyett. A fájdalomtól megélén­kült képzeletünk előtt mozogni kezde­nek a költő hősei és hősnői. Mintha alkotó­juk szellemének küldöttei volnának, hogy jöjjenek és vigasztaljanak. Ezekkel társalgott már három nemzedék s a haza- és emberszeretetben s minden szép és nemes értelemben ezek lesznek eszményképei a jövő nemzedékeknek. Mert ezek a holt költő erkölcsi és szel­lemi utódai, a kik eszméit tovább hir­detik mind az idők végtelenségeit: a gem­enek élete örök, az ész lángja sohase alszik ki s Jókai élni fog mindaddig, mig kötetei ezt a lángot házról-házra hordják s sziveinkbe oltják. A rokonság koszorúi. A koporsóra már szombaton elküldte a költő özvegye halványpiros rózsából, cziprus­­ból és babérágból font hatalmas koszorúját, a melynek széles fehér szalagjára ez van ráhí­­mezve aranyszállal: — Pihenj. Szeretlek. — A te Bellád! Hegedűs Sándor valóságos belső titkos tanácsos és felesége, Jókai Jo­lán is szomba­ton délelőtt küldték el koszorújukat a rava­talra. A sárga rózsából, gyöngyvirágból és pálmaágból font koszorú lila szalagjának ez a fölirása : — Szeretett Móricz bátyánknak hálával és szeretettel. Sándor és Jolán. A nagy költő keresztgyermekei, Hegedűs Sándor három gyermeke is díszes koszorút küldött a ravatalra. A koszorú fölirása ez : — Kedves keresztapjuk nagy emlékének — Lóránt, Sándor és Rózsi. A rokonság koszorúi elborítják a koporsót, a melyen ott hervad egy hatalmas szőlőág a költő svábhegyi szőlejéből s egy gyöng virág - bokréta, a melyet egy szegény svábhegyi pa­rasztasszony hozott halottas ágyára. A bonczolási jegyzőkönyv A költő holttestét szombaton éjjel előbb fel­­bonczolták, majd bebalzsamozták. A bonczo­­lásról Hollós Ferenc­ dr., a távollevő Portik Ottó tanár­segéde, Palota Viktor tanársegéd és Stricker Mór dr., Jókai volt háziorvosa jegyzőkönyvet vettek föl, a­melynek kivonata a következő : A bonczolásnál mindenekelőtt konstatál­ták, hogy Korányi tanár és Stricker dr. diagnózisa teljesen helyes. A beteg először infuenzában, majd tüdőgyuladásban, végül mellhártyagyuladásban szenvedett. Megállapí­tották továbbá, hogy Jókai Mór fiatal korá­ban tüdővészes volt. A tüdő bal csúcsa fölött a visszafejlődött tuberkulózis kétség­telen jeleit találták. Jókai ugyanis 43 évvel ezelőtt tuberkulózikus volt és hosszú ideig vért A bonczolásnál megállapították, hogy Jó­kai Mór szivében az erek el voltak m­esze­­sedve. Épen ez a körülmény siettette halálát. Az agyvelőt nem bonczolták fel, mert ez aka­dályba ütközött. A jegyzőkönyv megemléke­zik a bebalzsamozás módjáról is. Hollós dr. és Palota dr. a több helyen szabaddá tett véredényekbe Portik-féle folyadékot fecsken­deztek. Rendes időben, körülbelül 20 perc­ múlva, a folyadék az egész testen átszűrődött. A zsigereket és a belső részeket a balzsamo­zás után visszatették helyükre és azután összevarrták a bonczolás helyén a bőrt. Korányi tanár, miután elolvasta a bon­­czolási jegyzőkönyvet, a következőket mon­dotta egy tudósítónak: — Valóságos isten csodája, hogy Jókai, a­kinek, mint a bonczolás kiderítette, min­den belső szerve meg volt támadva, gyenge fizikumával ilyen sokáig el tudott élni s oly óriási munkásságot tudott kifejteni. Szivén tágulást konstatáltunk. Ha szive nem lett volna oly gyönge, a halál sem következik be oly hirtelen. Jókai a ravatalon. A Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában mára virradó egész éjszakán nagy sereg­mun­kás dolgozott Jókai ravatalának a felállításán, a kupolacsarnok valamint a múzeum homlok­zatának gyászdíszítésén. A nagy munkával hajnalban készültek csak el, ekkorra elkészültek Strobl tanár szobrá­szai is az amforrákkal és a két hatalmas kandelláber fölállításával. A koporsót az entreprise emberei kihoz­ták és elhelyezték a ravatalon. A ravatal és az egész gyászdíszítés, me­lyet Berzeviczy miniszter megbízásából Leck­ner Ödön műépítész és Strobl Alajos tanár szobrászművész terveztek, oly fenséges, a m­i­­nőt eddigelé még nem láttunk. A homlokzatot teljesen bevonták fekete drapériákkal s a hatalmas korinthusi oszlo­pokat gyászcsokrokkal fűzték össze. Az osz­lopok között tömérdek délszaki növény ékes­kedik. A lépcsőzet két kiugró párkányán egy­­egy hat méter magasságú eredeti korsusi kan­delláber utánzatban gázlángok lobognak, teljesen feketével van beborítva a tágas kupolacsarnok bejárója és az ember délszaki növények sorozata közt jut be a Hivatalos terembe, a­melyben a mennyezetről egy fá­tyollal borított villamos ívlámpa terjeszt gyér világosságot. A terem hófehér falai gyászfátyollal van­nak bevonva, a­melyen halványan látszanak át a falak mellé elhelyezett gyönyörű relief képek. A fátyolok a szép architektonikus díszítésű mennyezet rózsagáton futnak össze. Fekete az egész padozat és feketével van beborítva a csarnokból fölvezető í­árvány­­lépcs­zet is. A csarnok minden sarkában mű­vészies csoportok vannak pálmákból, babé­rokból és, cziprusokból. A hat lépcsős ravatal a középen áll, egy régi Apaffy-kasir felett. A görög stilü szar­kofág az újságírók nyugdíjintézetének gyász­fátyollal bevont nemzeti színű, aranyrostc­a, nehéz selyemtakarójába van burkolva, a­melyre aranyszálakkal a költőkirály nevét és halálá­nak idejét hímezték. A koporsón feleségének remek piros rózsa­­koszorúja, fehér szekfa csokra és két szőlő­­inda ékesíti. A ravatal lépcsőin gyönyörű rendben vannak elhelyezve a rokonságnak, a kormánynak, főrendi- és képviselőháznak, a Magyar Tudományos Akadémiának, Kisfa­ludy- és Petőfi-Társaságnak, a fővárosnak és azoknak a koszorúi, a­kik a legközelebb ál­lottak Jókaihoz. A drága virág­koszorúkról aranyrojtos, le­csüngő selyem szalagokon olvashatók a ko­szorút letevők nevei. A koporsó lábánál egy arany lyra van kettészakadt húrokkal, mely Jókai kettésza­kadt költészetét szimbolizálja. A koporsó előtt piros bársony párnákon csillogó érdemrendjei vannak a nagy halott­nak. A virágkoszorúk között nyugvó kopor­sóra négy hatalmas aranyozott amforából a kékes lánggal égő borszesz vet világosságot. Az amforákat Strobl tanár a szentmik­­ósi Atilla kincsének eredetije után mintázta. A koporsó mellett az entreprise gyász­ruhás tisztjei kardosan állanak díszőrséget. A ravatal megtekintésére a szakadó eső daczára már kora reggel óriási tömeg gyűlt egybe a Múzeum előtt és türelmesen várta bebocsáttatását. Kilencz órakor nyitották meg a kerti aj­tót és onnan kezdve szakadatlanul egész este kilencz óráig valóságos népvándorlás volt a ravatalhoz. A rendőrség nagy elővigyázattal csak négyes sorokban bocsátotta be az em­bereket, mert különben életveszélyes lett volna a tolongás. Így is többen rosszul lettek a nagy tolon­gás közben, s a kihívott, mentők nyújtottak se­gítséget, a­kik teljes aparátussal vonultak ki a helyszínére. Délelőtt 11 órakor nézte meg a ravatalt Berzeviczy miniszter, a­ki elismerését fejezte ki a művészetnek. Holnap (hétfőn) a közön­séget ismét 9 órától bocsátják a ravatalhoz, mely egészen 1 óráig megtekinthető ; ekkor a temetésre való előkészületek miatt a ter­met elzárják. A temetésre szóló belépőjegyeket a bizott­ság már teljesen széjjel osztotta. A­ halottas kocsi. A költő holttestét a Nemzeti Múzeum kustolacsarnokából az Entreprisze nyolc­fogatú, gazdag ezüstös díszítésű fekete gyászhintóján vitte ki a temetőbe. Ugyanezen a gyászhin­­tón vitték ki Kossuth lajos holttestét is a temetőbe a Múzeumból. Az utolsó Jókai. A Jókay testvérek hárman voltak, u. m. : I. Jókay Károly, kinek 4 gyermeke volt: Jókay Géza, Jókay Jolán Hegedűs Sándorné, Jókay Etelka Ihász Lajosné, Jókay­ Móricz, ki mező-m­adarasi Madarassy Rózát vette nőül. Maradt egyetlen árvájuk: Jókay Miklós Mó­ricz, kinek Ihász Lajos a törvényes gyámja. Ő a Jókay név egyedüli névörököse. II. Néhai Jókay Eszter férjezett Vály Fe­­renczné, egy leányuk maradt: Mari, ma Peti József volt theológiai tanár özvegye. III. Jókai Mór. A lapokban közölt többi Jókay, nem ásvai Jókay, tehát nem is rokonok. Hogy­an itt Jókai? Ballagi Géza egy hírlapi czikkben töb­bek közt ezeket írja: Évekkel ezelőtt boldogult édes atyámmal meglátogattam Jókait balatonfüredi nyaraló­jában. Beszélgetés közben csodálkozásomat fejezvén ki rendkívüli termékenysége felett, megkérdeztem tőle, hogyan képes egyszerre három regényt, két színdarabot, egy csomó novellát, apróságot vezérczikket, országgyű­lési beszédet írni ? Mire ő — jól emlékszem — azt felelte, hogy a­miről írni akar, azt előbb az utolsó részletig megfogalmazza: a regényt elejétől végig, még az epizódokra is kiter­jeszkedve, a színdarabot jelenetről-jelenetre ki­dolgozza a fejében , mikor az utczán jár, vagy mikor az országgyűlésen van, sőt még mikor a klubban tarokkozik is, szellemét a készü­lőben levő­ irói mű foglalja el. Mikor aztán az íróasztalhoz ül, jóformán csak fizikai munkát végez ,­­mint a­hogy a fiókból ki­húzza az ember irományait, — ezek voltak az ő saját szavai — úgy veti ő papírra az agyában teljesen megszerkesztett gondolat­készletet“. Jókai tehát kielégítette a kíváncsiságomat arra nézve, hogy miként írja a munkáit Egy más alkalommal azonban azt is elmondta, hogy miképen készül hozzá a munkához ? Valamelyik nyáron, midőn egy felvidéki útjáról tért haza, a Szikszayban együtt ebé­delvén vele, arra a kérdésemre, hogy min dolgozik, elővette a mindig magával hordott kis jegyzőkönyvét s azt felelte, hogy egy na­gyobb regényt szándékozik írni, melyhez az

Next