Nemzeti Sport, 1929. május (21. évfolyam, 83-103. szám)

1929-05-01 / 83. szám

Szerda, 1920 május . Mit kérdezne a hét legérdekesebb sportemberétől? A Nemzeti Sport új társasjátékot kezd meg: tessék három kérdést intézni a hét hőséhez ! A legtalálóbb kérdések feltevői hétről-hétre páholyból nézhetik végig a legérdekesebb sporteseményt E héten: tessék három kérdést feltenni Földessy János dr.-nak — Saját tudósítónktól — Amikor az újságíró naphosszat lát­­fat, eseményeknél asszisztál, mérkőzé­seket figyel, játékost, vezetőt kikér-' dez, ülésekről referál, tulajdonképpen a közönség helyett dolgozik. Felteszi mindazokat a kérdéseket, megláto­gatja azok­at a sporteseményeket, amelyekre a közönség százezrei kiván­csiak, amikre szabad percekben a mű­helyből, az irodából, a gyárból, az üz­letből gondolnak, csak éppen helyhez és foglalkozáshoz lévén kötve, nem járhatnak utána, nem kereshetik fel az őket érdeklő eseményeket. Az újságírónak mindig el kell ta­lálni, hogy mire kiváncsi a közönség. Meg kell tudnia, mivel szerez örömet, mivel elégíti ki fantáziáját. Mikor egy-egy hírességgel áll szembe a ri­porter, mindig arra kell gondolnia, mielőtt kinyitja száját: mit kérdezne a gólkirálytól, az atlétafejedelemtől, a tennisz­­fenoméntől és a többi sok ezer nagyságtól a sport egyszerű rajongója, aki abban a pillanatban talán ruhát árul a Rákóczi-úton, a számtan fel­adatát írja a práter utcai harmadik emeleti lakásban, kiszolgál, vásárol, tanít, épít, szerel, vagy szórakozik, csak éppen, mohójuk, nem ér rá ki­menni a Keleti pályaudvarra, hogy je­len legyen az érkezésnél és az indu­lásnál. Mi már sok mindent kérdeztünk a mi kitűnő közönségünk nevében a vi­lág mindenfajta nagyságától, minden­nyelvű hírességétől, mikor az érdek­lődés homlokterében állott! Ha kérdé­seinket feltettük, mindig az lebegett előttünk: olyat kérdezzünk, amit min­denki megkérdezne a pillanat legérde­kesebb emberétől. Most, kedves játék és szórakozás céljából, bár ez a szórakozás mélyebb húrokat is érint, mi kikapcsoljuk ma­gunkat ebből az informáló, nyilatko­zatközlő szerepből és a közönséget kérjük fel reá. Képzelje mindenki azt, hogy szemben áll a hét legérdekesebb emberével és meg kell inter­júvolnia a nagyközönség szá­mára, vagy csak a saját kíván­csiságának kielégítésére. Hiszen ha mi felteszünk száz kérdést is az interjú szenvedő alanyának, mindig akadhat egy százegyedik, amit közönségünk valamelyik egyede a maga részéről még jónak látna meg­kérdezni. Tessék most ezeket a kérdé­seket feltenni! Új társasjátékunk, vagy pályázatnak is nevezhetjük, mó­dot ad reá! Tessék tehát elméletben három kérdést intézni ahhoz, akitől legtöbb kérdezni valója van ma a sportközönségnek. Három kérdést, olyat, amire kétperces interjúban meg lehet felelni. Kétségkívül e percben a hét legér­dekesebb embere dr. Földessy János, a futballszövetség kapitánya, akihez — ne tessék vésztjóslóan felfogni — számos kérdése volna a magyar sport­közönségnek. Mi kiváncsiak vagyunk ezekre a komoly kérdésekre, de azt hisszük, még igen sokan a sportkö­zönségből. Kérjük tehát közönségünket, ve­gyen elő egy darab papírt s írja fel rá, mi lenne az a három rövid kérdés, melyet a kiválasztott sportemberhez (e héten Földessy János dr.-hoz) in­tézne, ha vele rövid, kétperces beszél­getést folytatni alkalma nyílna. A három legjobb kérdés feltevő­jét jutalmazzuk. Az illető „riporter” a következő heti legjelentősebb sporteseményt —­ fut­ballmeccset, atlétikai versenyt, ten­­niszt, vízipólót stb. — „páholyból néz­heti végig” azaz részére egy páholy­jegyet ajánlunk fel. Pályázatunk tulajdonképpen expresszpályázat, miután min­dig szerdai számunkban tesszük közzé a „páciens” nevét és va­sárnapi számunkban már közöl­jük is az eredményt. Ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, — különösen a vidékieket­­— hogy úgy indítsák útba a kérdéseket, hogy azok szombat délig mindig a kezünk között legyen­ek, kü­lönben nem vehetjük figyelembe a pályázatokat. A Földessy-féle kérdésverseny győz­tesének a május 12-i bajnoki forduló legérdekesebb találkozójához adunk páholyjegyet. A verseny különben ké­sőbb közlendő módozatok szerint egész szezonra szól és a legjobban szereplő „kérdező” részére valamelyik nagy nyári sportesemény (hatos torna stb.) megtekintését tesszük lehetővé. • Tessék kérdezni! FTC-pálya Üllei-út Vasárnap, máj. 5-én, d. u. 5 órakor Ferencváros, Újpest komb.-WAC,WSGkomb. (Bécs) nemzetközi mérkőzés. Előzőleg 3 órakor Turul—Zala-Kanizsa a.ligámért. _______________ H4 Miért!? Mi okból!? Néhány megjegyzés a válogatáshoz — A szövetségi kapitány elve és az elv keresztülvitelének hiánya — Saját tudósítónktól — Nem volt még válogatott csapat, amelyet osztatlan helyeslés fogadott volna. De nem akadt válogatott, amely olyan egyhangú ellenkezéssel találkozott volna, mint az a tizenegy, amelyet Földessy szövetségi kapitány az osztrákok elleni mérkőzésre össze­állított. Az első pillanatban tréfának tűnt a dolog, később keserű csalódás ütött tanyát a futball berkeiben, vé­gül pedig másról sem esett szó teg­nap, mint arról a feltétlenül bekövet­kező vereségről, amit ez a csapat a Hohe Warten elszenved majd. A ka­pitány pedig isteni naivitással ma­­gyarázgatja csapatát és fejtegeti az elveket, melyek alapján az együttest összetákolta. Legfőbb argumentuma az, hogy az osztrákok ellen mindentől el kellett tekintenie és csupán azt tartotta szem előtt, hogy a csa­patba állított játékos az ellen­féllel szemben megfelelő legyen. Gyakorlatilag majd csak a mérkőzés dönti el, hogy ezt az elvet milyen mértékben sikerült a szövetségi kapi­tánynak keresztülvinnie és megfele­lően megoldania, elméletileg azonban már most is láthatjuk, hogy a kapi­tány igyekezete és a csapat összeté­tele között milyen a vis­zny. Mielőtt ezt a nem éppen törvé­nyesnek látszó viszonyt vizsgálgat­­juk, meg kell állapítanunk, hogy a válogatásnak mindenek előtti tör­vénye az, hogy aki valamely posz­ton állandóan, mindenféle ellenfél­lel szemben kiváló formát árult el, annak feltétlenül ott a helye a cí­meres trikót magára húzó együt­tesben. Csak amikor az egyes he­lyek betöltéséhez ilyen játékosunk nincsen, vagy amikor valamely posztra sok egyforma jó játéko­sunk van, akkor kerülhet sor az alkalmasság keresésére és előnybe helyezésére. Sőt ezt az elvet követhetjük, — akár teljes egészében is — amikor olyan ellenfél ellen állítjuk ki csapatunkat, amelynek játékstí­lusa egészen más, mint a mienk, amely országnak futballja a fej­lődésnek esetleg egészen más fokáit áll, mint a magyar futball. Ilyen ellenfelünk volt a közel­múltban a francia csapat, valamint a svájci együttes, amelyek ellen azonban a kapitány elfelejtette a ma fennen hangoztatott elvét al­kalmazni. Miért olyan sürgős ennek az elv­nek a keresztülvitele most? Az osztrák csapat játéka, az osztrák futball nívója annyira elüt talán a magyartól? Fejlődési iránya annyira más úton halad? Úgy tudjuk, hogy az osztrák futball nemcsak hasonló alapokon nyugszik, nemcsak külsőségeiben mu­tat sok hasonlóságot a magyar futbal­lal, hanem egyenesen rokona annak. Ha jól emlékszünk, a futball első kor­szakában éppen a bécsi iskola járt mintaképül a magyar előtt, a háború utáni időkben pedig éppen a magyar vándorok hatalmas tudása töltötte meg új tartalommal a kissé fáradt bé­csi futballt, ezeknek a hatalmas tu­dású játékosoknak művészete öntötte meg termékenyítőleg a meglehetősen szárazra szikkadt bécsi futballtalajt. De sohasem volt titok, hogy a két or­szág futballja egy emlőről táplálko­zott, valósággal testvér és így akkora nyomatékkal az osztrákok elleni alkal­mazkodásról beszélni, mint amekkorár­­al a kapitány beszél, merőben költői túlzás. Költői túlzás pedig azért, mert a kapitány ezzel a látszólag nagyszerű és valójában igen helyes elvnek a pa­lástjával azt akarja takarni, ami a csapatában hiba, érthetetlenség és az első pillanatban megdöbbentő. Igenis figyelembe kell venni az osztrák fut­ball jellemző vonásait, alkalmazkodni kell az ellenünk összeállított csapat részeihez és tagjaihoz, de nem úgy, hogy csapatunk jegyes posztjaiba oda nem való játékost állítunk, nem úgy, hogy mellőzzük a legjobbat, a legalkalmasabbat bizonyos poszton, mert nem jól ismerjük, illetve félre­ismerjük az ellenfelet. Ha nem is valljuk azt a nagy meg­döbbenést, amit a válogatás keltett, ha nem is mondjuk azt, amit sokan hirdetnek, hogy ez a csapat féltucat góllal verve tér haza Bécsből, azt mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy a szövetségi kapitány által ösz­­szeállított tizenegy nem is a pillanatnyilag legjobb, de nem is az osztrákok ellen lég-, alkalmasabb magyar válogatott. Legkevesebb kifogás bizonyára a védelem ellen hangzik el. A Vermes — Mándi, Kocsis-triónak nem lehet komoly ellenzéke. Vermest azért látja szívesen mindenki a válogatot­tak hálója előtt, mert legutóbb nagy­szerűen védett és így elfelejtették, hogy előzőleg szörnyű hibáján bosz­­szankodott az egész futballvilág. Ha igazi tudását adja, nem lehet miatta baj. Csak szomorú tapasztalat, hogy rendszerint a válogatottban produ­kálnak lényegesen kevesebbet a kapusaink, mint amennyit tudnak. És mindig az a gyenge, aki a váloga­tottba kerül. Vermesnek meg kell törni a rossz szokást Képességei megvannak ehhez. A Mándi—Kocsis pár helyére bi­zony nagyon nehéz lett volna épkéz­láb kettőst találni. Bekkjeink formája szomorú. Oláh és Prém tűnt ki csak a vigasztalan regimentből, de ezt a kettőst nem lehetne a Hungária-bek­­kek helyére állítani. Mándi és Kocsis sokáig gyengélkedett csapatában. Ta­lán éppen az volt a szerencse, hogy a Hungária nem talált megfelelő helyet­test s a hosszú, állandó játék jó or­vosságnak bizonyult. Ez az eset érde­kes tanulságul szolgálhat a kapusvál­ság terén. Rengeteg kapusunk van, sok igazi tehetség is akad köztük, még sincs egy sem, aki megingatha­tatlan lenne posztján. Talán azért, mert nagyon sokszor változtatják a klubok a kapust a csapatban. Az ál­landó játék pedig sokat jelent, amint a két válogatott bekk esete mutatja. Náluk csak az a veszély fenyeget. Karikatúrák a vezérkarról Ripka Ferenc dr., a főváros sportszerető polgár­­mestere

Next