Népsport, 1960. július (16. évfolyam, 132-152. szám)
1960-07-03 / 132. szám
A Toldi Miklós-mozgalom sikeréért „Magunkénak érezzük és minden segítséget megadunk" Nagy örömmel olvastam „Toldi Miklós” jelvényszerző sportmozgalom tervezetét. Ez a mozgalom alkalmas arra, hogy leszállítsa a lelátókról mindazokat, akik eddig „csak” nézték a sportot, alkalmas arra, hogy megismertesse őket mindazzal a széppel, élvezetessel, hasznossal, amit a sport nyújthat az embernek, anélkül, hogy az élvonalbeli sportolással, a kemény edzéssel együttjáró „kínokkal” is meg kellene ismerkedniök. (Persze akiben fellobban majd a tehetség szikrája — egész biztos ilyen is akad — az majd alkalmas lesz arra is, hogy ezeket a „kínokat" elviselje, szívesen vállalja, megszokja és végül, örömét lelje bennük.) Engedjék meg, hogy néhány nézetem szerint hasznos és tovább fejlesztő javaslatot tegyek. m CD Ezt a gondolatot már felvetettem a Népsport szerkesztőségében tartott legutóbbi megbeszélésen: — kapcsolják be az élsportolókat a mozgalomba. Nem a feltételek kötelező elvégeztetésére gondolok — ez már az MHK-ban sem bizonyult jó gondolatnak. De — az élsportolók zöme szívesen ellárogatna az üzemek, az iskolák próbázásaira. Mégcsak nem is kizárólag saját „szakmájában”. Az a körülmény, hogy az ismert nevű sportoló, a bajnok is szívesen teljesíti a próba feltételeit, sőt, az a körülmény, hogy olykor az ismert nevű sportoló is elég ügyetlenül csetlik-botlik a számára idegen sportágban, okvetlenül jó kedvre derítené a próba résztvevőit és a jókedv bizony nagy mozgósító erő. ■ 9 1 A mozgalom ugyan 1 “• 1 — életkorra való tekintet nélkül — valóban mindenkié, egyes esetekben azonban mégsem ártaná a feladatokat — de még inkább a lebonyolítás módját — a részvevők életkorához idomítani. Ha rajtam múlna, a legkisebbek számára minden foglalkozást versenyszerűen bonyolítanék le. Minden ilyen versenynek egészen „komoly’ formát adnék. Hangszórón bemondanám minden részvevő nevét, a legjobbat két a sportlapban, vagy valamilyen újságban is kinyomtatnám, apró díjakat, okleveleket is osztogatnék. Valamelyik külföldi lapban olvastam, hogy a kicsik részére ilymódon rendeztek egyszer úszóversenyt. A versenynek több száz résztvevője akadt és ezeket többé bottal sem lehetett elkergetni az uszodából. ■ | | Az Idősebb és a leg- ULI idősebb korosztály részére olyan játékokat rendszeresítenek, amelyek népszerűség és szórakoztató erő tekintetében manapság a legelterjedtebb „tömegsportunkkal” az ultival is vetekednének, csak természetesen jóval egészségesebb időtöltést biztosítanának. Javasolnám az asztalitenisz, a lábtenisz, a fejelés népszerűsítését. Külföldi sportpszichológusok egyre inkább hangsúlyozzák az „öröm” fontosságát — még az élsportban is. A tömegsportnak — a mindenki sportjának is — szerintem ez lenne a legfőbb Irányelve. Ez az első pillanatban talán kicsit furcsának tűnik. Próbáljuk kihasználni a meglévő és sportcélokat eddig nem nagyon szolgáló létesítményeinket is. Észrevettem, hogy a strandok igen sok vendége, pl. nem is megy be a vízbe. Levetkőzik, bekeni magát valamivel és ül a napon. Aztán felöltözik és hazamegy. Ha egy nyáron át minden strandvendég — mondjuk — tíz alkalommal félórát egyfolytában a vízben töltene, az egészsége nagyobb hasznát látná. S örömmel láttam, hogy a mozgalom tervezete az elmélet fejlesztésére, a ,,sportműveltség" emelésére is gondolt. Javasolnám, hogy a Népsport időről-időre adjon ki színes ismeretterjesztő, szórakoztatva tanító füzeteket és könyveket. Fontos, hogy ezek a kiadványok valóban szórakoztatóak ,olvasmányosak legyenek. (Pl. „Az olimpiák magyar bajnokai", „Döntő pillanatok”, „Erő és egészség” stb.). E kiadványok megjelenése után bizonyos idővel — konferenciát — tarthatnának a próbázók. Természetesen ezt is sportszerű, szórakoztató formában. Talán nyilvános műsorral, vagy televíziós adással egybekötve — dupla, vagy semmi rejtvényműsor keretében. Befejezésül, úgy érzem, nyugodtan szólhatok minden élsportoló nevében. Ezt a mozgalmat — az egészség és jókedv mozgalmát — teljesen a magunkénak érezzük és hajlandók vagyunk megszervezéséhez, lebonyolításához minden segítséget megadni, ami csak erőnkből telik. Markovits Kálmán, a válogatott vízilabda-csapat kapitánya. WEISZ RICHÁRD Nagy kirándulást teszünk, kedves Olvasói A mából, a sportnak ebből a minden várakozást felülmúlóan káprázatos korszakából visszamegyünk néhány évtizedet. A sport romantikus — mondhatnánk úgy is — hőskorában vagyunk. . . . Tudom, az ember kicsit ellágyul, amikor megérinti a történelem szele,e ismeretségbe került a múltból valakivel, akinek ő már többnyire csak a nevét ismeri, s legfeljebb hozzá még annyit, hogy az első magyar volt, aki a ma már nagy népszerűségnek örvendő sportágban elhódította a babérkoszorút ... Fénykép van előttem. Gondolatban most önök elé teszem az elsárgult, szélein megrepedezett papírt: íme: Weisz Richárd. Az arca, amelyet nagyapáinkról ismert, ő épp ezért olyan kedves, felfelé kunkorodó bajusz díszít, végtelenül ünnepélyes. Kezét ökölbe szorítva emeli vállai fölé, a karján, a vállán és a mellén megfeszülnek a csodálatosan formált izomkötegek. Aláírás: 1908, a nehézsúlyú birkózás olimpiai bajnoka ... Ennyit őriz róla a sport nagy történelemkönyve is. D© a birkózó sportban legendák szólnak erejéről, szerénységéről, a birkózás iránti végtelen szerelméről. Alakjáról pedig így ír a régi krónikás: alig valamivel magasabb 170 centinél, de tömör, kemény. Súlya 96 kiló. Nyakbősége 48 —, felső karjának kerülete 48 —, mellbősége 127 centiméter. A személyleírás után kezdődjék hát az ismerkedés... 1893. december: az első országos amatőr birkózóverseny időpontja. A teremben a sok szélesvállú, izmait ugrató, erejét fitogtató férfi között kicsit félénken szemlélődik egy pelyhedző állú, 18 éves ismeretlen fiú, Dávid a Góliátok között. Aztán kezdődik a verseny, s amint a fiú a szőnyegre lép, feloldódik benne a feszültség. Már csak az ellenfelet látja, aki szemben áll vele, s akivel összemérheti erejét. Aki visszafog, s végre . .. dicsőség lesz a győzelem. Elragadja a hév, olyan a szőnyegen, mint egy betöretlen csikó. Félkézzel emeli a réburokat, nagyszerűen sikerülnek a karfelszedései. Középsúlyban megnyeri a bajnokságot! És amikor már azt hiszi, hogy itt is csak győzelem és megvert ellenfél van, akkor az abszolút bajnokságért folyó küzdelemben összekerül Zlinszkyvel, a nehézsúly győztesével. S ekkor kapja az első leckét: a birkózáshoz több kell, mint nyers erő. Zlinszky nemcsak erős, hanem ügyes és leleményes is. Kicsúszik a fogásokból, kivédi a lerohanásokat és váratlan ellentámadásaival meglepi a fiút. Zlinszky győz, de a birkózósport hívei már megjegyzik a vesztes nevét is: Weisz Richard, Kettőzött szorgalommal dolgozik az MTK edzésein. Különösen az ereje, akarja növelni és ezért súlyemelő edzéseket végez. Még ebben az évben súlyemelésben is bajnokságot nyer, ritkán látott szorgalommal és lelkesedéssel próbálja elsajátítani a birkózás kulisszatitkait. Ott ül a Beketov-cirkusz és a Fővárosi Orfeum nézőterén, amikor a hivatásos birkózók mutogatják tudományukat. S közben — mert már tudja, hogy erre is szükség van — fut, magasat ugrik, s változatlanul súlyt emel. Hamar jönnek a siker évei: 1903- tól 1906-ig középsúlyban, 1906-ban a nehézsúlyban nyer magyar bajnokságot. Érdekes, hogy az első világsikert nem birkózásban, hanem ahogy ma neveznénk , kiegészítő sportágban éri el. Erről az alábbiakban számoll be az egykori tudósítás: „az MTK evezősházának a teraszán vagyunk. Folyik a birkózók edzése. Weisz, a többszörös magyar bajnok hídban fekszik a szőnyegen és súlyt emel. Először 90, aztán 100 kg. a súly. Még a 100 kilós vaskoloncot is különösebb erőlködés nélkül kinyomja. Ismét emelkedik a súly: 110 kg. A birkózóbajnok rövid, erős nyakán megfeszülnek az izmok, a többiek lélegzetfojtva figyelik a rettenetes erőkifejtést. Az egyik társa már int, ezt már nem I© szabad — amikor a súly lassan emelkedni kezd, s szilárdan megáll az acélkeménységű kézben . . .” Világsiker! A hídból súlyemelés nem hivatalos világcsúcsát Magyarországnak hódította el Weisz Richárd. Tudatosan készül tehát a nagy versenyeire, s úgy látszik, hogy egy csodálatosan nagy karrier előtt áll. Sőt mégis , nemcsak versenyző, hanem tanítómester is. Imádja a birkózást, az MTK-t, s mindenütt az utódokat keresi. ... A Rudas-fürdő medencéjének szélén lábát a vízbe lógatva ül Weisz, ő egy fiatal, 16 év körüli fiút figyel. A gyerek nagy lendülettel, s játszi könnyedséggel szeli a vizet. A vízből kiemelkedő izmos válla, karja nagy erőt sejtet. Megállás nélkül úszik 100—200— 400 métert, s nem látszik rajta a fáradtság legkisebb jele sem. Amikor eztán kijön a partra, Weisz a szakember örömével lép hozzá: „Fiacskám! Nem akarsz birkózó lenni? Ha te is akarod, olyan versenyzőt csinálok belőled, amilyen kevés van a világon! .. . hogy jó szeme volt, azt bizonyítja: a Rudas-fürdő gyerekéből pár év múlva világbajnok, nagy birkózó nevelődött. Fischer Tibornak hívták. Sok legenda maradt fönn a modoréról. Nem szívesen nyilatkozott, amolyan magának való ember volt, de aki jobban megismerte, az szerette, becsülte egyenességéért, őszinteségéért. S nem utolsósorban azért, mert soha nem élt vissza testi erejével. Jellemző történet erre a Millenáris-pályán, egy futballmérkőzésen történt eset. ... A lelátón ott ült Hajós Alfréd olimpiai bajnok és mögötte Weisz Richárd vok hazai és nemzetközi sikerhőse. A pályán parázs jelenet, a két sportoló a nézőtéren összeszólalkozik. Már nem tudni ki kezdte, de a vita egyre ingerültebb — a labdarúgás már akkor is így felborzolta a kedélyeket — a végül Hajós hirtelen felhevülésében megüti a híres birkózót. A körül ülőkben megáll a lélekzet. Hiszen ebben a korban a tettleges bántalom vért követelt! Ha Weisz egyet üt, elsöpri, összemorzsolja Hajóst, öten állnak már mellette, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget. Weisz arca először vörösbe játszik, majd halálosan fehér less, nyakán pattanásig felszülnek az erek. S aztán leül, nézi tovább a mérkőzést. Egy megkönnyebbült nagy sóhaj a nézőtér. Százak szeretik meg ebben a pillanatban, s utána se sokan, akik hallják a történetet. Mert önmagát a legnehezebb legyőzni az embernek ... 1908, London. A Magyar Atlétikai Szövetség közbenjárására veszik fel az olimpia műsorára a görög—római birkózást is, öt magyar képviseli az angol fővárosban a magyar színeket, a döntőig azonban csak Weisz Richárd jut el. Petnovval, az orosz izomkolosszussal küzd a végső győzelemért. A 15. percben történik az első komoly akció: Weisz leviszi ellenfelét, a két váll azonban nem sikerül. Húsz perc után húsz perc hosszabbítás következik. Weisz végig fölényben van, támad, Petrov azonban védi a fogásokat. Az előmérkőzések során megismerte a magyar versenyző erényeit nem bocsátkozik közelharcba. Eredmény nincs és nem tudnak elérni a versenyzők pontot az újabb tízperces hosszabbításban sem. Most már dönteni kell, a bíró javaslatára a magyar versenyzőt hirdetik ki győztesnek, s ezzel megszerzi a magyar bírkózósport az első világsikerét. S idehaza, a Keleti pályaudvaron sokszáz lelkes sportszerető fiatal, Weisz és Fuche (a kardvívás olimpiai bajnoka) szinte fuldoklik az örömtől Ittas, lelkes embergyűrűben. Alig tudnak eljutni A szorgalom mindennél többet ér... — Az én históriámban nincs semmi különös. Egyszerű hétköznapi történet az enyém, olyan mint száz meg száz magamfajta lakatosé. Nem érdemes rám fecsérelni az idejét. Ezzel fogadott Kubik Tivadar, a Vörös Csillag Traktorgyár lakatosa, amikor megtudta, hogy írni szeretnék róla. Valóban, úgy kellett minden szót kihúzni belőle, míg feltárult előttem egy élet, amelyben ugyan nincs „romantika”, de amely egyszerűségében, tisztaságában mégis megkapó és követendő példa lehet sokak számára. Egy kisfiúból lakatos lett... A Hofherr-gyár tövében parányi ház állt az Egeri utca elején, amelyre lerakodott a por, a korom vastagon, mint a guanó Itt született 1932 telén. Szülei dolgos munkásemberek voltak s ebben a környezetben szinte az anyatejjel szívta magába a munka szeretetét. Apja volt a példaképe. A négy osztály elvégzése után, segédmunkásnak ment a Hofherrba, majd lakatostanónénak a Fegyvergyárba. Amíg beszél ellágyul a hangja, amikor Kőszegi Gyula nevét kiejti. — Sohasem fogom elfelejteni. Ami jót tanultam az életben a szülői házon kívül, ezt mind neki köszönhetem, ő szerettette meg velem a munkát. Amikor felszabadultam 1949-ben, az IKM-be jelentkeztem, de amikor megláttak, azt mondták, nekik szakember kell, nem gyerek. Erősködtem, hogy így, meg úgy, legalább próbáljanak ki, összenevettek. „Na jó van" — mondták, aztán elém adtak egy műszerész esztergapadot és azt mondták: „Ennek száz óra a generáljavítás ideje, ha megcsinálod, itt maradsz, ha nem ... Hatvanhárom óra alatt megcsináltam, pedig ez volt eléd önálló munkám a szakmunkásvizsgám után. Ott maradtam. 1952-ben behívtak katonának és amikor leszereltem, megnősültem. — Nagyon rossz lakáskörülményeink voltak. Egy 2x3 méteres konyhában laktunk (most le ott laknak) és mindjárt jöttek a gyerekek. Kicsit korán. Meg kellett fogni a munkát. Akkor már itt dolgoztam a „Vöcsiben". Nagyon kellett a pénz. Emlékezem két évig minden reggel fél liter tej és egy darab kenyér volt a reggelim. Sovány voltam, így indult a sportpályafutásom is. A műhelyben egyik munkatársammal (súlyemelő) fogadtunk egy korsó sörben, hogy fel tudok emelni ötven kilót. Elvesztettem a fogadást, de a tréningen nagyon megtetszett, amit az edző — Csinger Gyula — mondott a súlyemelésről: „Ez a sport, mozdulatművészet, ritmikus, tudatos mozdulatok láncolata, amelytől senkinek sem lehet semmi baja és egy év múlva még egyszer olyan erős lesz, mint most.” Ez a mondat járt mindig az eszemben , aztán elhatároztam, hogy súlyemelő leszek. Huszonnégyből húsz győzelem, négy „vereség" Itt elhallgat. Számára befejeződött a történet, pedig az tette őt igaz emberré, amit ez az elhatározás szült benne. Otthon nem mert szólni, mire szánta el magát. Hiszen kinevetnék, két gyerek apja revén fejjel súlyokat emelget. Ezután is hordozta a gyerekeket a napközibe, segített otthon és soha senki sem látta fáradtnak. Igaz, most már nem fél liter tej volt a reggelije. — Ha visszagondolok az első versenyre, nevetnem kell. Igaz, csak három hónapi edzés volt mögöttem, de első 190 kilogrammos teljesítményem mai szemmel nevetséges. Eddig 24 versenyen indult és tizenhatszor volt a dobogó legmagasabb fokán, kétszer második és kétszer harmadik lett, s élete eddigi 24 versenyén mindössze négyszer „verték meg". 1957-ben kezdte 190 kilóval s ma 255 kilogrammos teljesítményre képes. A három év alatt összesen két hónap kihagyása volt. (Új gyártmányok bejáratását végezte Helvécián. Neki a munka mindennél fontosabb.) Ám ez a két hónap sem veszett kárba. Selejtes csillekerék pótolta a szert. Lemérte, kiszámította hányszor kell felemelnie a 14 tonnáért s amikor visszajött, jobb erőben volt, mint valaha. S hogy még élesebbek legyenek e portré körvonalai, elmondom azt, hogy Kubik Tivadar most készül megszerezni a „Szakma ifjú mestere” címet és szeretne még az idén II. osztályú versenyző lenni. — Hetven kiló vagyok, ha egy kilót fogyasztanék, a jelenlegi 255 kilós teljesítményemmel megütném a II. osztályú szintet. Remélem azonban, hogy erősödöm még testben, s így nincs értelme a fogyasztásnak. A váltósúlyban akarok 11. osztályú lenni. Ehhez 20 kilót kellene javulnom. Remélem az idén sikerül... S aztán?. .. Erre már nem felel. De szemében ott a néma válasz: az „I. osztály." Bokodi Béla KÉRI JÁNOS: Szólni kell J. R. Becher hívó szavára Nem hozzám szóltál Szellem, Nagy Halott, midőn a költők tollát zöld mezőre hívtad, vörös salakra, kéklő hullámokba, felhők fölé s hatalmas csarnokok porondján pástra, ringbe s fehér vonalak közé, hol futnak, úsznak, szállnak, játszadoznak kicsik, nagyok, az örök gyermekek; de nem lehet, nem, nem lehet hallgatni ott, hol dalt dalol maga az élet és ahol acélos izmok roppant kórusába labdát űző, halk, játékos futam hoz könnyű hangot s hol széptestű lányok trikóját nem csak keblük — szellemük feszíti, ott szólni kell! A szépség himnuszát ihleti minden. Költőké a gond. Gond? öröm, hogy dalba, rímbe szedjék győzelem, kudarc, erő és ügyesség akkordjait. A költőké a gond. Tisztem csupán, hogy hitet tegyek: amig a földön ifjú emberek s játszani vágyó felnőtt gyermekei élnek — a sport is él s amig a küzdőszellem szalagot szakító vetélkedő kedv távolságot hódít — az öröm. S költő hallgathat-e, hol dalra hív az Élet öröme? Elfut a szélső — csikorog a lék... Gépkocsiparkunk ugrásszerű megnövekedésével, sajnos, megszaporodtak a közlekedési balesetek, és elsősorban a nagyarányú gyermesek-balesetek száma aggasztó Az állami és társadalmi szervek minden tehetőt megtesznek a balesetek elhárítására, de ebből a munkából mindnyájunknak — sportvezetőknek, sportolóknak, sportbarátoknak — ki kell vennünk a részünket. De hogyan? Nos, jöjjenek el velem egy kis sétára a VII. kerületbe. 16—17 éves fiúk kergetik a labdát a Vörösmarty utcában — az úttesten. Ha autó jön, valamelyikük elkiáltja magát: „Állj meg, autó!” Pillanatra félbemarad a mérkőzés, aztán folytatják tovább. Bizony veszélyes játék. Megkérdezem tőlük: — Gyerekek, miért fociztok az utcán? — Hát hol játsszunk? — kérdezi a feketehajú Gabi. — A Hunyadi téren, meg az Almásy téren csak 12 éven aluli gyerekek játszhatnak. — De ott sem lehet mindig futballozni — fűzi tovább Sanyi, a másik focista — már a fél liget be van kerítve az Ipari Vásár miatt. Kis ha jön a rendőr, akkor hazaküld. — Dehát rengeteg sportegyesület van, miért nem iratkoztak be valamelyikbe? — Hát. . . azt sem tudom, hova lehet menni. Aztán meg csak állítsak úgy oda? Rózsák tere. Itt a nagy tér, de a gyerekek mégis a tér mellett az utcán lábteniszeznek. — Tetszik tudni, a téren nem lehet. Mert itt a templom, és a sekrestyés elzavar minket, hogy esetleg betörjük a színes ablakokat — magyarázza Peti, az egyik Pú. — A Köztársaság térről meg a csősz zavar el, mert begurul a labda a fűre, meg a virágok közé. — És ha édesanyátok erre jár, miit szól, hogy az utcán játszotok? — Azt mondja, hogy gyertek haza, tanuljatok Inkább. Van, amikor még myarchevest is kapunk. Pedig például Csaba és Laci jogosult lenne a téren játszani, mert csak hat évesek. Elfut a szélső, csikorog a fék. A Jósika utcáiba bekanyarodva a kék Pobeda vezetője majdnem gázol. A játék megáll egy percre, a labda csendesen átgurul a kerekek között. — Gyerekek, miért az utcán futballoztok? — Mindig Itt szoktunk. — Ez az utca valamikor „játszó utca” volt, de most megszüntették mint ilyet. — Miért nem jártok egyesületbe focizni? — Járunk. Hárman is — felel egy szőke, kieső szeplős fiú. — Én a Fradiba járok, de oda csak egy héten kétszer lehet lemenni. Mint később megtudtam, a Jósika utcát azért kellett felmenteni a „játszó utcai” tisztje alól, mert a megnövekedett járműforgalom megkívánja 0.2 utca forgalmi használatát. De az egész VII. kerületben nincs játszó utcai A gyerekeknek igazuk van. A grundokat beépítették, a tereket parkosították. Mit lehet tenni? Elsősorban az egyesületek tehetnek sokat. Engedjék meg a gyerekeknek, hogy többször is játszhassanak a sportpályán, hetente háromszor, négyszer. Most itt a szünidő, még délelőtt is szívesen mennének. A felszerelés sem okoz problémát, vinnének magukkal tornacipőt, nadrágot. Ebből a szempontból is hasznosak az egyesületek úttörőtoborzói — legutóbb a Honvéd rendezett egyet — de ne csak az újpesti, erzsébeti, csepeli, kispesti gyerekeket hívják meg, hanem fejtsenek ki szervező munkát a belső kerületekben is. Aztán lehetne találni a kerületben megfelelő, üres termeket, ahol lehet pingpongozni, vívni, birkózni, vagy bokszolni. Nem kerülne nagyon sokba, mert segítenének építeni, a törmeléket elhordani, takarítani a kerületi KISZ-szervezetek, és azok a gyerekek is, akik most az utcán játszanak. De addig is, míg e kérdések megoldódnak, minden sportbarát kötelessége vigyázni az utcáin játszókra, figyelmezteti őket, mert ezekből az utcai játékokból bizony baleset is születhet. Marosi Gyula at céntólRóméig egy flakerig, s szürke lókban azonban nem lohad az öröm kifogják a kocsi elől a lovakat, s diadalmenetben ők húzzák végig a kocsit az éljenző járókelők között a Körúton. S a csoda ezúttal tovább tart három napnál. Weleznek százszor kell elbeszélnie, hogy s mint történt az ott Londonban, milyen volt az ellenfél, hogyan támadott, hogyan védekezett. Száz ember akart megismerkedni vele, hogy megtapogassa izmait, megcsodálja erejét. Az egyik kávéházban pár héttel London, után történt az eset: vidám, társaság ült ételemben vele, e folyton sugdolództak, s feléje tekingettek. Aztán, intettek a pincérnek, az egyik férfi névjegyet vett elő, ő átküldte az olimpiai bajnoknak. Weisz közismerten szerény, kevés beszédű ember lévén, unta már a sok kíváncsiekodást. Gondolkozott egy pillanatig, aztán elővette ceruzárát, s az asztal márványlapjának sarkára ráírta a nevét. é mielőtt a pincér felocsúdhatott volna meglepetéséből, letörte a márványdarabot: „Íme az én névjegyem! Vigye át az uraknak, azt hiszem, nekik ennyi is elég...” 1909-ben újra ott volt a nehézsúlyú bajnokság élén. S aztán ... Amerikából hazatért bátyja képében megkísértette őt is a pénzszerzés ördöge. „Neved vaji, erős, ügyes vagy! Menj el profibirkózónak, s a tiéd lesz a világi” . Weisz Richárd nem tudott ellenállni, a versenyszőnyeget felcserélte a cirkuszok orfeumok porondjával. Nem sikerült — nem is sikerülhetett! Weisz 12zigvérig sportember volt, s távon állt tőle a sokszor bohóckodásig menő színészkedés. Ha a szőnyegre lépett, ő győz."- akart, elfelejtette a szerződést, a megegyezést. Nem, egészen két év múlva, csalódottan, kiábrándultan hagyta ott a profisport világát. Rövid idő múlva visszakapta amatőrségét, de már egyre kevesebbet versenyzett. 1912-ben jelölték a stockholmi olimpiára. Nem fogadta el a kiküldetést. Egy csillag, még teljes ragyogásában eltűnt a magyar sport egéről. Az ő sikere adta meg azonban az első nagy lendületet a magyar birkózósportnak, s volt kezdete egy napjainkig tartó szép eredménysorozatnak. Borbély Pál — — 2 Vasárnap, 1960. július 3. **