Népsport, 1960. július (16. évfolyam, 132-152. szám)

1960-07-03 / 132. szám

A Toldi Miklós-mozgalom sikeréért „Magunkénak érezzük és minden segítséget megadunk" Nagy örömmel olvastam „Tol­di Miklós” jelvényszerző sport­­mozgalom tervezetét. Ez a moz­galom alkalmas arra, hogy le­szállítsa a lelátókról mindazo­kat, akik eddig „csak” nézték a sportot, alkalmas arra, hogy megismertesse őket mindazzal a széppel, élvezetessel, hasznos­sal, amit a sport nyújthat az embernek, anélkül, hogy az él­vonalbeli sportolással, a ke­mény edzéssel együttjáró „kí­nokkal” is meg kellene ismer­kedniök. (Persze akiben fellob­ban majd a tehetség szikrája — egész biztos ilyen is akad — az majd alkalmas lesz arra is, hogy ezeket a „kínokat" elvi­selje, szívesen vállalja, meg­szokja és végül, örömét lelje bennük.) Engedjék meg, hogy néhány nézetem szerint hasznos és to­vább fejlesztő javaslatot te­gyek. m CD Ezt a gondolatot már felvetettem a Népsport szerkesztőségében tartott leg­utóbbi megbeszélésen: — kap­csolják be az élsportolókat a mozgalomba. Nem a feltételek kötelező elvégeztetésére gondo­lok — ez már az MHK-ban sem bizonyult jó gondolatnak. De — az élsportolók zöme szívesen ellárogatna az üzemek, az is­kolák próbázásaira. Mégcsak nem is kizárólag saját „szakmá­jában”. Az a körülmény, hogy az ismert nevű sportoló, a baj­nok is szívesen teljesíti a próba feltételeit, sőt, az a körülmény, hogy olykor az ismert nevű sportoló is elég ügyetlenül cset­­lik-botlik a számára idegen sportágban, okvetlenül jó kedv­re derítené a próba résztvevőit és a jókedv bizony nagy mozgó­sító erő. ■ 9 1 A mozgalom ugyan 1 “• 1 — életkorra való te­kintet nélkül — valóban min­denkié, egyes esetekben azon­ban mégsem ártaná a feladato­kat — de még inkább a lebo­nyolítás módját — a részvevők életkorához idomítani. Ha raj­tam múlna, a legkisebbek szá­mára minden foglalkozást ver­senyszerűen bonyolítanék le. Minden ilyen versenynek egé­szen „komoly’­ formát adnék. Hangszórón bemondanám min­den részvevő nevét, a legjobbat két a sportlapban, vagy vala­milyen újságban is kinyomtat­nám, apró díjakat, okleveleket is osztogatnék. Valamelyik kül­földi lapban olvastam, hogy a kicsik részére ilymódon ren­deztek egyszer úszóversenyt. A versenynek több száz résztve­vője akadt és ezeket többé bot­tal sem lehetett elkergetni az uszodából. ■ | | Az Idősebb és a leg- ULI idősebb korosztály ré­szére olyan játékokat rendsze­resítenek, amelyek népszerűség és szórakoztató erő tekintetében manapság a legelterjedtebb „tö­megsportunkkal” az ultival is vetekednének, csak természete­sen jóval egészségesebb időtöl­tést biztosítanának. Javasolnám az asztalitenisz, a lábtenisz, a fejelés népszerűsítését. Külföldi sportpszichológusok egyre in­kább hangsúlyozzák az „öröm” fontosságát — még az élsport­ban is. A tömegsportnak — a mindenki sportjának is — sze­rintem ez lenne a legfőbb Irány­elve.­­ Ez az első pillanatban talán kicsit furcsának tűnik. Próbáljuk kihasználni a meglévő és sportcélokat eddig nem nagyon szolgáló létesítmé­nyeinket is. Észrevettem, hogy a strandok igen sok vendége, pl. nem is megy be a vízbe. Le­vetkőzik, bekeni magát valami­vel és ül a napon. Aztán felöl­tözik és hazamegy. Ha egy nyá­ron át minden strandvendég — mondjuk — tíz alkalommal fél­órát egyfolytában a vízben töl­tene, az egészsége nagyobb hasznát látná. S örömmel láttam, hogy a mozgalom tervezete az elmélet fejlesztésére, a ,,sportműveltség" emelésére is gondolt. Javasolnám, hogy a Népsport időről-időre adjon ki színes ismeretterjesztő, szóra­koztatva tanító füzeteket és könyveket. Fontos, hogy ezek a kiadványok valóban szórakozta­­tóak­ ,olvasmányosak legyenek. (Pl. „Az olimpiák magyar baj­nokai", „Döntő pillanatok”, „Erő és egészség” stb.). E kiad­ványok megjelenése után bizo­nyos idővel — konferenciát — tarthatnának a próbázók. Ter­mészetesen ezt is sportszerű, szórakoztató formában. Talán nyilvános műsorral, vagy tele­víziós adással egybekötve — dupla, vagy semmi rejtvénymű­sor keretében. Befejezésül, úgy érzem, nyu­godtan szólhatok minden él­sportoló nevében. Ezt a moz­galmat — az egészség és jó­kedv mozgalmát — teljesen a magunkénak érezzük és hajlan­dók vagyunk megszervezéséhez, lebonyolításához minden segít­séget megadni, ami csak erőnk­ből telik. Markovits Kálmán, a válogatott vízilabda-csapat kapitánya. WEISZ RICHÁRD Nagy kirándulást teszünk, kedves Olvasói A mából, a sportnak ebből a minden várakozást felülmúlóan káprázatos kor­szakából visszamegyünk néhány évti­zedet. A sport romantikus — mondhatnánk úgy is — hőskorában vagyunk. . . . Tudom, az ember kicsit ellágyul, amikor megérinti a történelem szele,­e ismeretségbe került a múltból valaki­vel, akinek ő már többnyire csak a ne­vét ismeri, s legfeljebb hozzá még annyit, hogy­­ az első magyar volt, aki a ma már nagy népszerűségnek ör­vendő sportágban elhódította a babér­koszorút ... Fénykép van előttem. Gondolatban most önök elé teszem az elsárgult, szé­lein megrepedezett papírt: íme: Weisz Richárd. Az arca, amelyet nagyapáink­ról is­mert, ő épp ezért olyan kedves, felfelé kunkorodó bajusz díszít, végte­lenül ünnepélyes. Kezét ökölbe szorítva emeli vállai fölé, a karján, a vállán és a mellén megfeszülnek a csodálatosan formált izomkötegek. Aláírás: 1908, a nehézsúlyú birkózás olimpiai baj­noka ... Ennyit őriz róla a sport nagy törté­nelemkönyve is. D© a birkózó sportban legendák szó­lnak erejéről, szerénysé­géről, a birkózás iránti végtelen szerel­­méről. Alakjáról pedig így ír a régi krónikás: alig valamivel magasabb 170 centinél, de tömör, kemény. Súlya 96 kiló. Nyakbősége 48 —, felső karjának kerülete 48 —, mellbősége 127 centi­méter. A személyleír­ás után kezdődjék hát az ismerkedés... 1893. december: az első országos amatőr birkózó­verseny időpontja. A teremben a sok szélesvállú, izmait ugrató, erejét fitogtató férfi kö­zött kicsit félénken szemlélődik egy pelyhedző állú, 18 éves ismeretlen fiú, Dávid a Góliátok között. Aztán kez­dődik a verseny, s amint a fiú a sző­nyegre lép, feloldódik benne a feszült­ség. Már csak az ellenfelet látja, aki szemben áll vele, s akivel összemér­heti erejét. Aki visszafog, s végre . .. dicsőség lesz a győzelem. Elragadja a hév, olyan a szőnyegen, mint egy betöretlen csikó. Félkézzel emeli a réburokat, nagyszerűen­­ sike­rülnek a karfelszedései. Középsúlyba­n megnyeri a bajnokságot! És amikor már azt hiszi, hogy itt is csak győzelem és megvert ellenfél van, akkor az ab­­szolút bajnokságért folyó küzdelemben összekerül Zlinsz­kyvel, a nehézsúly győztesével. S ekkor kapja az első lec­két: a birkózáshoz több kell, mint nyers erő. Zlinszky nemcsak erős, hanem ügyes és leleményes is. Kicsúszik a fo­gásokból, kivédi a lerohanásokat és vá­ratlan ellentámadásaival meglepi a fiút. Zlinszky győz, de a birkózósport hívei már megjegyzik a vesztes nevét is: Weisz Richard, Kettőzött szorgalommal dolgozik az MTK edzésein. Különösen az ereje, akarja növelni és ezért súlyemelő ed­zéseket végez. Még ebben az évben súlyemelésben is bajnokságot nyer,­­ ritkán látott szorgalommal és lelkese­déssel próbálja elsajátítani a birkózás kulisszatitkait. Ott ül a Beketov-cirkusz és a Fővárosi Orfeum nézőterén­, ami­kor a hivatásos birkózók mutogatják tudományukat. S közben — mert már tudja, hogy erre is szükség van — fut, magasat ugrik, s változatlanul súlyt emel. Hamar jönnek a siker évei: 1903- tól 1906-ig középsúlyban, 1906-ban a nehézsúlyban nyer magyar bajnokságot. Érdekes, hogy az első világsikert nem birkózásban, hanem ahogy ma ne­veznénk , kiegészítő sportágban éri el. Erről az alábbiakban számoll be az egykori tudósítás: „az MTK evezős­házának a teraszán vagyunk. Folyik a birkózók edzése. Weisz, a többszörös magyar bajnok hídban fekszik a sző­nyegen és­­ súlyt emel. Először 90, aztán 100 kg. a súly. Még a 100 kilós vaskoloncot is különösebb erőlködés nélkül kinyomja. Ismét emelkedik a súly: 110 kg. A birkózóbajnok rövid, erős nyakán megfeszülnek az izmok, a többiek lélegzetfojtva figyelik a rettene­tes erőkifejtést. Az egyik társa már int, ezt már nem I© szabad — amikor a súly lassan emelkedni kezd, s szilárdan megáll az acélkeménységű kézben . . .” Világsiker! A hídból­ súlyemelés nem hivatalos világcsúcsát Magyarországnak hódította el Weisz Ric­hárd. Tudatosan készül tehát a nagy ver­senyeire, s úgy látszik, hogy egy cso­dálatosan nagy karrier előtt áll. S­őt mégis , nemcsak versenyző, hanem tanítómester is. Imádja a birkózást, az MTK-t, s min­denütt az utódokat keresi. ... A Rudas-fürdő medencéjének szélén lábát a vízbe lógatva ül Weisz, ő egy fiatal, 16 év körüli fiút figyel. A gyerek nagy lendülettel, s játszi kön­nyedséggel szeli a vizet. A vízből ki­emelkedő izmos válla, karja nagy erőt sejtet. Megállás nélkül úszik 100—200— 400 métert, s nem látszik rajta a fá­­r­adtság legkisebb jele sem. Amikor eztán kijön a partra, Weisz a szakem­ber örömével lép hozzá: „Fiacskám! Nem akarsz birkózó lenni? Ha te is akarod, olyan versenyzőt csinálok belő­led, amilyen kevés van a világon! .. . hogy jó szeme volt, azt bizonyítja: a Rudas-fürdő gyerekéből pár év múlva világbajnok, nagy birkózó nevelődött. Fischer Tibornak hívták. Sok legenda maradt fönn a modoré­ról. Nem szívesen nyilatkozott, amolyan magának való ember volt, de aki job­ban megismerte, az szerette, becsülte egyenességéért, őszinteségéért. S nem utolsósorban azért, mert soha nem élt vissza testi erejével. Jellemző történet erre a Millenáris-pályán, egy futball­mérkőzésen történt eset. ... A lelátón ott ült Hajós Alfréd olimpiai bajnok és mögötte Weisz Richárd vok hazai és nemzetközi siker­hőse. A pályán parázs jelenet, a két sportoló a nézőtéren összeszólalkozik. Már nem tudni ki kezdte, de a vita egyre ingerültebb — a labdarúgás már akkor is így felborzolta a kedélyeket — a végül Hajós hirtelen felhevülésében megüti a híres birkózót. A körül ülők­ben megáll a lélekzet. Hiszen ebben a korban a tettleges bántalom vért köve­telt! Ha Weisz egyet üt, elsöpri, össze­morzsolja Hajóst, öten állnak már mel­lette, hogy elhárítsák a szerencsétlen­séget. Weisz arca először vörösbe ját­szik, majd halálosan fehér less­, nyakán pattanásig felszülnek az erek. S aztán­­ leül, nézi tovább a mérkőzést. Egy meg­könnyebbült nagy sóhaj a nézőtér. Százak szeretik meg ebben a pilla­natban, s utána se sokan, akik hallják a történetet. Mert önmagát a legnehezebb legyőzni az embernek ... 1908, London. A Magyar Atlétikai Szövetség köz­benjárására veszik fel az olimpia mű­sorára a görög—római birkózást is, öt magyar képviseli az angol főváros­ban a magyar színeket, a döntőig azon­ban csak Weisz Richárd jut el. Petnov­­val, az orosz izomkolosszussal küzd a végső győzelemért. A 15. percben törté­nik az első komoly akció: Weisz leviszi ellenfelét, a két váll azonban nem sike­rül. Húsz perc után húsz perc hosszab­bítás következik. Weisz végig fölényben van, támad, Petrov azonban védi a fo­gásokat. Az előmérkőzések során meg­ismerte a magyar versenyző erényeit nem bocsátkozik közelharcba. Ered­mény nincs és nem tudnak elérni a versenyzők pontot az újabb tízperces hosszabbításban sem. Most már dönteni kell, a bíró javaslatára a magyar ver­senyzőt hirdetik ki győztesnek, s ezzel megszerzi a magyar bírkózósport az első világsikerét. S idehaza, a Keleti pályaudvaron sok­száz lelkes sportszerető fiatal, Weisz és Fuche (a kardvívás olimpiai bajnoka) szinte fuldoklik az örömtől Ittas, lelkes embergyűrűben. Alig tudnak eljutni A szorgalom mindennél többet ér... — Az én históriámban nincs semmi különös. Egyszerű hétköz­napi történet az enyém­, olyan mint száz meg száz magamfajta lakatosé. Nem érdemes rám fe­csérelni az idejét. Ezzel fogadott Kubik Tivadar, a Vörös Csillag Traktorgyár la­katosa, amikor megtudta, hogy írni szeretnék róla. Valóban, úgy kellett m­inden szót kihúzni belőle, míg feltárult előttem egy élet, amelyben ugyan nincs „ro­mantika”, de amely egyszerűsé­gében, tisztaságában mégis meg­kapó és követendő példa lehet sokak számára. Egy kisfiúból lakatos lett... A Hofherr-gyár tövében pará­nyi ház állt az Egeri utca elején, amelyre lerakodott a por, a ko­rom vastagon, mint a guanó Itt született 1932 telén. Szülei dol­gos munkásemberek voltak s ebben a környezetben szinte az anyatejjel szívta magába a mun­ka szeretetét. Apja volt a példa­képe. A négy osztály elvégzése után, segédmunkásnak ment a Hofherrba, majd lakatostan­óné­nak a Fegyvergyárba. Amíg be­szél ellágyul a hangja, amikor Kőszegi Gyula nevét kiejti. — Sohasem fogom elfelejteni. Ami jót tanultam az életben a szülői házon kívül, ezt mind neki köszönhetem, ő szerettette meg velem a munkát. Amikor felszabadultam 1949-ben, az I­KM-be jelentkeztem, de ami­kor megláttak, azt mondták, nekik szakember kell, nem gyerek. Erősködtem, hogy így, meg úgy, legalább próbálja­nak ki, összenevettek. „Na jó­ van" — mondták, aztán elém adtak egy műszerész eszterga­padot és azt mondták: „Ennek száz óra a generáljavítás­ ideje, ha megcsinálod, itt maradsz, ha nem ... Hatvanhárom óra alatt megcsináltam, pedig ez volt eléd önálló munkám a szakmunkás­vizsgám után. Ott maradtam. 1952-ben behívtak katonának és amikor leszereltem, megnősül­tem. — Nagyon rossz lakáskörülmé­nyeink voltak. Egy 2x3 méteres konyhában laktunk (most le ott laknak) és mindjárt jöttek a gye­rekek. Kicsit korán. Meg kellett fogni a munkát. Akkor már itt dolgoztam a „Vöcsiben". Na­gyon kellett a pénz. Emlékezem két évig minden reggel fél liter tej és egy darab kenyér volt a reggelim. Sovány voltam, így in­dult a sportpályafutásom is. A műhelyben egyik munkatársam­mal (súlyemelő) fogadtunk egy korsó sörben, hogy fel tudok emelni ötven kilót. Elvesztettem a fogadást, de a tréningen na­gyon megtetszett, amit az edző — Csinger Gyula — mondott a súlyemelésről: „Ez a sport, moz­­dulatművészet, ritmikus, tuda­tos mozdulatok láncolata, amely­től senkinek sem lehet semmi baja és egy év múlva még egy­szer olyan erős lesz, mint most.” Ez a mondat járt mindig az eszemben , aztán elhatároztam, hogy súlyemelő leszek. Huszonnégyből húsz győzelem, négy „vereség" Itt elhallgat. Számára befeje­ződött a történet, pedig az tette őt igaz­ emberré, amit ez az elhatározás szült benne. Otthon nem mert szólni, mire szánta el magát. Hiszen kinevetnék, két gyerek apja re­vén fejjel súlyo­kat emelget. Ezután is hordozta a gyerekeket a napközibe, se­gített otthon és soha senki sem látta fáradtnak. Igaz, most már nem fél liter tej volt a reg­gelije. — Ha visszagondolok az első versenyre, nevetnem kell. Igaz, csak három hónapi edzés volt mögöttem, de első 190 kilogram­mos teljesítményem mai szemmel nevetséges. Eddig 2­4 versenyen­ indult és tizenh­atszor volt a dobogó leg­magasabb fokán, kétszer máso­dik és kétszer harmadik lett, s élete eddigi 24 versenyén mind­össze négyszer „verték meg". 1957-ben kezdte 19­0 kilóval s ma 255 kilogrammos teljesít­­ményre képes. A három­ év alatt összesen két hónap kihagyása volt. (Új gyártmányok bejáratá­sát végezte Helvécián. Neki a m­unka mindennél fontosabb.) Ám ez a két hónap sem veszett kár­ba. Selejtes csillekerék pótolta a szert. Lemérte, kiszámította hányszor kell felemelnie a 14 tonnáért s amikor visszajött, jobb erőben volt, mint valaha. S hogy még élesebbek legye­nek e portré körvon­alai, elmon­dom azt, hogy Kubik Tivadar most készül megszerezni a „Szakm­a ifjú mestere” címet és szeretne még az idén II. osztályú versenyző lenni. — Hetven kiló vagyok, ha egy kilót fogyasztanék, a jelenlegi 255 kilós teljesítményemmel megüt­ném a II. osztályú szintet. Re­mélem azonban, hogy erősödöm még testben, s így n­incs értelme a fogyasztásnak. A váltósú­lyban akarok 11. osztályú lenni. Ehhez 20 kilót kellene javulnom. Remé­lem az idén sikerül... S aztán?. .. Erre már nem felel. De szemé­ben ott a néma válasz: az „I. osztály." Bokodi Béla KÉRI JÁNOS: Szólni kell J. R. Becher hívó szavára Nem hozzám szóltál Szellem, Nagy Halott, midőn a költők tollát zöld mezőre hívtad, vörös salakra, kéklő hullámokba, felhők fölé s hatalmas csarnokok porondján pástra, ringbe s fehér vonalak közé, hol futnak, úsznak, szállnak, játszadoznak kicsik, nagyok, az örök gyermekek; de nem lehet, nem, nem lehet hallgatni ott, hol dalt dalol maga az élet és ahol­­ acélos izmok roppant kórusába labdát űző, halk, játékos futam hoz könnyű hangot s hol széptestű lányok trikóját nem csak keblük — szellemük feszíti, ott szólni kell! A szépség himnuszát ihleti minden. Költőké a gond. Gond? öröm, hogy dalba, rímbe szedjék győzelem, kudarc, erő és ügyesség akkordjait. A költőké a gond. Tisztem csupán, hogy hitet tegyek: amig a földön ifjú emberek s játszani vágyó felnőtt gyermekei élnek — a sport is él s amig a küzdőszellem szalagot szakít­ó vetélkedő kedv távolságot hódít — az öröm. S költő hallgathat-e, hol dalra hív az Élet öröme? Elfut a szélső — csikorog a lék... Gépkocsiparkunk­ ugrásszerű megnövekedésével, sajnos, meg­szaporodtak a közlekedési balesetek, és elsősorban a nagyarányú gyermesek-balesetek­ száma aggasztó Az állami és társadalmi szer­vek minden tehetőt megtesznek a balesetek elhárítására, de ebből a munkából mindnyájun­knak — sportvezetőknek, sportol­óknak, sportbarátoknak — ki kell vennünk a részünket. De hogyan? Nos, jöjjenek el velem egy kis sétára a VII. kerületbe. 16—17 éves fiúk kergetik a labdát a Vörösmarty utcában — az úttesten. Ha autó jön, vala­melyikük elkiáltja magát: „Állj meg, autó!” Pillanatra félbe­marad a mérkőzés, aztán foly­tatják tovább. Bizony veszélyes játék. Megkérdezem tőlük: — Gyerekek, miért fociztok az utcán? — Hát hol játsszunk? — kér­dezi a feketehajú Gabi. — A Hunyadi­ téren, meg az Alm­ásy téren csak 12 éven aluli gyere­kek játszhatnak. — De ott sem lehet mindig futballozni — fűzi tovább Sa­nyi, a másik focista — már a fél liget be van kerítve az Ipa­ri Vásár miatt. Kis ha jön a rendőr, akkor hazaküld. — Dehát rengeteg sportegye­sület van, miért nem iratkoztak be valamelyikbe? — Hát. . . azt sem tudom, ho­va lehet menni. Aztán meg csak állítsak úgy oda? Rózsák tere. Itt a nagy tér, de a gyerekek mégis a tér mellett az utcán lábteniszeznek. — Tetszik tudni, a téren nem lehet. Mert itt a templom, és a sekrestyés elzavar minket, hogy esetleg betörjük a színes abla­kokat — magyarázza Peti, az egyik Pú. — A Köztársaság tér­ről meg a csősz zavar el, mert begurul a labda a fűre, meg a virágok közé. — És ha édesanyátok erre jár, miit szól, hogy az utcán játszo­tok? — Azt mondja, hogy gyertek haza, tanuljatok Inkább. Van, amikor még myarchevest is ka­punk. Pedig például Csaba és Laci jogosult lenne a téren játszani, mert csak hat évesek. Elfut a szélső, csikorog a fék. A Jósika utcáiba bekanya­rodva a­ kék Pobeda vezetője majdnem gázol. A játék megáll egy percre, a labda csendesen átgurul a kerekek között. — Gyerekek, miért az utcán futballoztok?­­ — Mindig Itt szoktunk. — Ez az utca valamikor „játszó utca” volt, de mo­st megszüntették mint ilyet. — Miért nem jártok egyesü­letbe focizni? — Járunk. Hárman is — fe­lel egy szőke, kieső szeplős fiú. — Én a Fradiba járok, de oda csak egy héten kétszer lehet le­menni. Mint később megtudtam, a Jó­sika utcát azért kellett felmen­teni a „játszó utcai” tisztje alól, mert a megnövekedett jár­műforgalom megkívánja 0.2 ut­ca forgalmi használatát. De az egész VII. kerületben nincs játszó utcai A gyerekeknek igazuk van. A grundokat beépítették, a tereket parkosították. Mit lehet tenni? Elsősorban az egyesületek te­hetnek sokat. Engedjék meg a gyerekeknek, hogy többször is játszhassanak a sportpályán, he­tente háromszor, négyszer. Most itt a szünidő, még délelőtt is szívesen mennének. A felszere­lés sem okoz problémát, vinné­nek magukkal tornacipőt, nad­rágot. Ebből a szempontból is hasz­nosak az egyesületek ú­ttörő­­toborzói — legutóbb a Honvéd rendezett egyet — de ne csak az újpesti, erzsébeti, csepeli, kis­pesti gyerekeket hívják meg, hanem fejtsenek ki szervező munkát a belső kerületekben is. Aztán lehetne találni a kerü­letben megfelelő, üres termeket, ahol lehet pingpongozni, vívni, birkózni, vagy bokszolni. Nem kerülne nagyon sokba, mert se­gítenének építeni, a törmeléket elhordani, takarítani a kerületi KISZ-szervezetek, és azok a gye­rekek is, akik­­ most az ut­cán játszanak. De addig is, míg e kérdések megoldódnak, minden sportbarát kötelessége vigyázni az utcáin játszókra, figyelmezteti őket, mert ezekből az utcai játékok­ból bizony baleset is születhet. Marosi Gyula at céntól­­Róméig egy flakerig, s szürke lókban azonban nem lohad az öröm­ kifogják a kocsi elől a lovakat, s diadalmenetben ő­k húzzák végig a kocsit az éljenző járókelők között a Körúton. S a csoda ezúttal tovább tart három napnál. Weleznek százszor kell elbe­szélnie, hogy s mint történt az ott Lon­donban, milyen volt az ellenfél, hogyan támadott, hogyan védekezett. Száz em­ber akart megismerkedni vele, hogy megtapogassa izmait, megcsodálja ere­jét. Az egyik kávéházban pár héttel London, után történt az eset: vidám, tár­saság ült étel­emben vele, e folyton sug­­dolództak, s feléje tekingettek. Aztán, intettek a pincérnek, az egyik férfi névjegyet vett elő, ő átküldte az olim­piai bajnoknak. Weisz közismerten sze­rény, kevés beszédű ember lévén, unta már a sok kíváncsiekodást. Gondolkozott egy pillanatig, aztán elővette ceruzá­r­­át, s az asztal márványlapjának sar­kára ráírta a nevét. é­ mielőtt a pincér felocsúdhatott volna meglepetéséből, le­törte a márványdarabot: „Íme az én névjegyem! Vigye át az uraknak, azt hiszem, nekik ennyi is elég...” 1909-ben újra ott volt a nehézsúlyú bajnokság élén. S aztán ... Amerikából hazatért bátyja képében megkísértette őt is a pénzszerzés ördöge. „Neved vaji, erős, ügyes vagy! Menj el profibirkózó­­nak, s a tiéd lesz a világi” . Weisz Richárd nem tudott ellenállni, a ver­­senyszőnyeget felcserélte a cirkuszok orfeumok porondjával. Nem sikerült — nem is sikerülhetett! Weisz 12zig­­vérig sportember volt, s távon állt tőle a sokszor bohóckodásig menő színész­­kedés. Ha a szőnyegre lépett, ő győz."-­ akart, elfelejtette a szerződést, a meg­egyezést. Nem, egészen két év múlva, csalódottan, kiábrándultan hagyta ott a profisport világát. Rövid idő múlva visszakapta amatőrségét, de már egyre kevesebbet versenyzett. 1912-ben jelöl­ték a stockholmi olimpiára. Nem fogadta el a kiküldetést. Egy csillag, még teljes ragyogásá­ban eltűnt a magyar sport egéről. Az ő sikere adta meg azonban az első nagy lendületet a magyar birkózósport­­nak, s volt kezdete egy napjainkig tartó szép eredménysorozatnak. Borbély Pál — — 2 Vasárnap, 1960. július 3. **

Next