Népsport, 1960. október (16. évfolyam, 203-224. szám)

1960-10-09 / 208. szám

Szélesedett a szakadék az olimpia úszóküzdelmeiben Minden idők eddigi legna­gyobb olimpiai úszóversenye e­zzel a jelzővel illették sokan a római Stadio del Nuotoban lezaj­lott nagyszerű küzdelmeket. De vajon valóban „minden idők ” legnagyobb versenyének lehet­tek-e tanúi a szerencsések, akik napról napra figyelem­mel kísérhették a XVII. Nyári Olimpiai Játékok úszóversenyeit? Erre az érdekes kérdésre próbáljuk megadni a választ a statisztika száraz adataival, ame­lyek tetszetős és túlzó jelzők nélkül, de a­ valóságot tükrözik. Előre kell bocsátani minden­esetre, hogy az úszóversenyek programjában lényege® változá­sok következtek be az utóbbi tíz évben. A program szinte olim­piáról olimpiára számottevően bővült. Míg a helsinki játékok úszó­versen­ye­in még csak 11 számban csaptak össze a világ Nézzük például az aranyérmek eloszlását e három olimpia úezőversenyein. 1952-ben Helsin­kiben és 1956-ban Melbourne­­ben egyformán öt-öt ország osz­tozott a tizenegy, illetve a tizen­három aranyérmein. Rómában azonban ez a szám már csak háromra csökkent. A szakadék tehát, amely már korábban is elég nagy volt az úszósport él­vonalában haladó nemzetek és az utánuk következők között. Rómában tovább szélesedett és tulajdonképpen olyan méreteket öltött, hogy a 15 úszószámból 14-ben amerikai vagy ausztrál úszó szerezte meg az elsőséget,­­ csupán egyetlen aranyérem jutott a brit Anita Lonsbrough­­nak. Ez a tény annál fájdalma­sabb, mert Helsinkiben még az amerikaiak négy és az ausztrá­lok egy aranyérmével szemben a magyar úszók négy aranyér­met, a franciák és a dél-afri­­kaiak pedig egy-egy aranyérmet szereztek. Melbourne-ben a ha­zai úszók hatalmas fejlődése ugyan már fejtetőre állította a helyzetet, de az ausztrál „csoda­gyerekek” nyolc aranyérme mel­lett az amerikai úszók két, a ja­pánok egy, a németek egy és a britek egy aranyérmet értek el. Érdekes és nagyon tanulságos képet mutat, ha tanulmányozzuk egy kicsit az­t a statisztikát, amelyet a római játékok úszó­­versenyein elért helyezések pon­tozásával kapunk. Az általános szokásnak megfelelően a 7, 5, 4, 3, 2, 1 es pontozást alkalmaztuk. A Stadio del N­uoloban a vára­kozásoknak megfelelően, hatal­mas párviadal folyt az amerikai és az ausztrál versenyzők között. A küzdelmet végeredményben az amerikaiak nyerték meg, mert összesen 103 pontot szereztek, szemben az ausztrálok 75 pont­jával. Érdekességként állapíthatjuk meg, hogy az ausztrálok a férfi számokban még mindig erősen versenyben voltak, hiszen ha csak a férfi számokat nézzük, ekkor azt látjuk, hogy az Egye­sült Államok úszói 55 pontot, az ausztrálok pedig 53 pontot sze­reztek. A kettejük közötti hatal­mas versenyt tehát a női számok döntötték el az amerikaiak javá­ra, mert ezekben az Egyesült legjobbjai, addig Melbourne-ben már 13 verseny­számból állott az olimpiai úszó program. Rómá­ban pedig ez a szám tovább bő­vült és 15 úszószám adott alkal­mat nagyszerű küzdelmekre, ki­emelkedő csúcseredmények el­érésére. A résztvevő versenyzők számában tehát a fejlődést le­mérni nemigen lehet, hiszen az olimpiai szabályokban is olyan változások következtek be, ame­lyek a helsinki és a melbourne-i olimpiákon országonként enge­délyezett három indulóval szem­ben Rómában már csak orszá­gonként két versenyző indítását tették lehetővé. Mindezek figye­lembevételével az úszás világ­méretű népszerűsödését bizo­nyítja, hogy a római játékokon 378 versenyző indult az egyéni számokban, a váltókban pedig 60 csapat állott összesen a rajt­hoz. Államok versenyzői 46 pontot, az ausztrál leányok pedig csak 22 pontot szereztek. Teljes a szakadék a férfi számokban. Ha már most külön-külön vizs­gáljuk a férfi és a női számo­kat, akkor a­zt állapíthatjuk meg, hogy a férfi számokban szinte teljes a szakadék az élcsoportot alkotó amerikai, ausztrál és japán úszók, valamint a többiek között. A férfiaknál ugyanis az országok versenyzőinek sorrend­je a következő: 1. Egyesült Államok 55, 2. Ausztrália 53, 3. Japán 24, 4. Nagy-Britannia és Olaszország 6—6, 5. Hollandia, Németország, Magyarország, Szovjetunió, Ka­nada és Brazília 4—4, 6. Fran­ciaország 3, 7. Dél-Afrika és Finnország 2—2, 8­, Svédország 1 ponttal. A férfiaknál tehát a két vezető ország versenyzőivel tulajdon­képpen­ csak a japán úszók tud­tak úgy, ahogy lépést tartani, a többiek bizony alaposan lema­radtak, összesen nem szereztek annyi pontot, mint az első vagy a második helyezett Az európai országok, a számottevő úszó­­kultúrával rendelkező Nagy- Britannia, Olaszország, Francia­­ország és természetesen hazánk, valamint a Melbourne-ben már jelentős haladásról tanúskodó Szovjetunió úszóinak nagy erő­feszítéseket kell tenniök, ha be akarják hozni lemaradásukat. Kiegyensúlyozottabb erőviszonyok A nőknél már valamivel ki­egyensúlyozottabbak az erő­viszonyok. A pontverseny ugyanis a következő eredményt mutatja: 1. Egyesült Államok 48, 2. Nagy-Britannia 25, 3. Ausztrá­lia 22, 4. Hollandia 20, 5. Né­metország 17, 6. Magyarország és Svédország 6—6, 7. Japán 4, 8. Dél-Afrika 3, 9. Franciaor­szág 2, 10. Szovjetunió 1 pont­tal. A női számokban tehát az európai országok úszói lényege­sen jobban állnak. Meglepetés­nek számít, hogy Nagy-Britannia versenyzői, akik Melbourne-ben a nők versenyében 13 ponttal még csak negyedikek tudtak lenni, Rómában felzárkóztak a második helyre és megelőzték a győzhetetlennek hitt ausztrál lányokat. Ismét igazolták úszó­sportjuk fejlettségét ,a holland lányok, akik ezúttal is szorosan ott voltak az élcsoportban, és jól szerepelt az egységes német csapat is. A magyar úszósport a női számokban valamivel jobban vizsgázott, mint a férfi számokban, de a statisztika azt mutatja, hogy úszósportunk még messze van a helsinki eredmé­nyektől, s a többi európai or­szág úszóival együtt nagy erő­feszítéseket kell tennünk, ha csökkenteni akarjuk a lemara­dást Összesítés Lássuk ezek után a római olimpia úszóversenyének teljes pontversenyét: 1. Egyesült Államok 103, 2. Ausztrália 75, 3. Nagy-Britannia 31, 4. Japán 28, 5. Hollandia 24, 6. Németország 21, 7. Ma­gyarország 10, 8. Svédország 7, 9. Olaszország 6, 10. Szovjet­unió. Dél-Afrika, Franciaország 5—5, 11. Kanada, Brazília 4—4, 12. Finnország 2. Ezen a képen nem változtat lényegesen, ha az úszőszámok­­hoz hozzáadjuk a mű- és to­­ronyugrásban szerzett pontokat Itt hét ország versenyzői értek el helyezést, s a pontverseny a következő sorrendet alakítja ki: 11. Egyesült Államok 40, 2. Németország 16, 3. Mexikó 10 4. Szovjetunió és Nagy-Britannia 9—9, 5. Kanada 3, 6. Olaszor­szág 1 ponttal. Ha végül összehasonlítást te­szünk az elért pontok számát illetőleg Helsinki, Melbourne és Róma között, akkor azt látjuk, hogy a legkiegyensúlyozottabb küzdelem Helsinkiben folyt, hi­szen ott a pontversenyben győz­tes amerikaiak 64, a második helyen végzett magyarok 50, a harmadik japánok 215, a negye­dik hollandok 19, az ötödik franciák 18, a hatodik dél-afri­kaiak pedig 13 pontot gyűjtöt­tek össze. A legnagyobb fölény Melbourne-ben alakult ki az ausztrál úszók javára, hiszen ők a 113 szám­ban 101 pontot szereztek, míg az Egyesült Ál­lamok versenyzői Rómában a 15 számban „csak” 103 ponttal vé­geztek az első helyen. Egy tekintetben azonban ha­tározottan Róma javára dől el a verseny. És ez az elért világ- és olimpia­­i csúcsok száma. Míg Helsinkiben a döntőkön egy vi­lág- és kilenc olimpiai csúcs született, tehát csak két szám­ban nem dőlt meg a régi olim­piai csúcs, addig Melbourne­ben 4 világcsúcsot és 12 olim­piai­ csúcsot, Rómában pedig 6 világcsúcsot és 14 olimpiai csú­csot adtak át a múltnak. Minden idők eddig legna­gyobb olimpiai úszóversenye? Hát ezt azért nem lehet mon­dani. De annyi bizonyos, hogy ez az olimpia az úszás újabb hatalmas fejlődéséről tanúsko­dott, s eredményei valószínű­vé teszik, hogy az elkövetkező olimpia Tokióban úszásban messze túl fogja szárnyalni a római eredményeket is. Ardai Aladár Öt ország helyett csak három A tornasport a L’Équipe nagyítója alatt A L’Équipe hasábjain Jacques Ribaud vállalko­zott arra a feladatra, hogy a római olimpia után nagyító alá vegye a férfi és női tornászok szerep­lését, mérlegre állítsa egy-egy csapat erényeit és hibáit. A férfiaknál a nyári olimpia nagy ese­ményének tartja, hogy csapatban a japánok fel­­küzdötték magukat az első helyre és ezzel meg­szakították a Szovjetunió tornászainak 1952-ben elkezdődött fölényes sikersorozatát. A nőknél a szovjet tornánzlárnyok ragyogó teljesítményét emeli ki és hangsúlyozta, hogy mesteri átmenetet teremtettek a sport é­s a tánc között. Fantasztikus teljesítményt nyújtottak a japán tornászok Ró­mában — állapítja meg cikké­ben Ribaud. — A verseny egész tartama alatt egyetlen hibát nem vétettek, látványos teljesítményt nyújtottak és mozgásuk megkö­zelítette a tökélyt. A Szovjet­unióshoz hasonlóan Japán is meg­fiatalított csapattal jött Rómába: a három fiatal tornász, Endo, Mi­­csukuri és Csurumi Rómában mu­tatkozott be először a nemzetkö­zi közönségnek. Nagyszerű fellé­pés volt, ha arra gondolunk, hogy egyéni összetettben a há­rom fiatal is ott volt a legjobb kilenc között, sőt egyikük, Csu­­rumi a lólengésben bronzérmet is szerzett. A japán csapat három benjáminja — közülük a legidő­sebb sem több 21 évesnél — erős, összeforrott egységet alko­tott a csapat régi nagyjaival, aminek az a legfényesebb bizo­nyítéka, hogy egyetlen szeren sem értek el 9,4 pontnál gyen­gébb eredményt. Ennél aligha le­het jobbat produkálni. Ami a Szovjetuniót illeti — folytatja a L’Équipe kommentáto­ra — csapatuk két „szuper-tornásszal”1 büszkélkedhetett, az utánpótlás azonban még nem emelkedett a mesterek színvonalára. Azarjan ugyanis már évek óta egy szín­vonalon mozog és ha a gyűrűnek továbbra is koronázatlan királya, a többi szeren nem tartozik a legjobbak közé. Az új sportnem­­zedék képviselői, Portnoj, Mili­­gulo és Kerdemelich­ még nem kö­zelítette meg a nagy elődöket, bár mindhárman igen tehetsége­sek. Ilyenformán azonban a szov­jet csapat összteljesítménye erő­sen csökkent, amire mi sem vilá­gít rá jobban, mint az a tény. Hogy az említett négy szovjet tor­nász az egyéni összetettben csak a 11., 12., 13. illetve 17. helyet tudta megszerezni. A Szovjetunió nem szoktatott hozzá ilyesmihez bennünket, de legyünk tárgyila­gosak és ne feledkezzünk meg arról — írja —, hogy a szovjet együttesből hiányzott a kitűnő Sztolbov, akinek távollétét na­gyon­ megérezték. De a megfelelő utánpótlás hiányának kérdése még akkor is fennáll, ha ezt te­kintetbe vesszük c tak újat hozni. Nem tudtak elég hajlékonyan idomulni a megvál­tozott követelményekhez. Céljuk az erő, az automatikus mozdula­tok, a biztos gyakorlatvégrehaj­tás volt. Mellette kissé háttérbe szorult a virtuózitás, ami a torna legfőbb szépségét alkotja. A ja­pánoknak ezzel szemben sikerült megszerezniök az eddig hiányzó biztonságot, amelyet ügyesen tudtak akrobatikával, látványos­sággal párosítani. Azt azonban már előre megjósolhatjuk, hogy a szovjet szakértők, akik nagy számban voltak jelen Rómában és mindent megfigyeltek, levon­ták a tanulságot és Tokióig ki­köszörülik a csorbát. Nincs azonban vesztegetni való ide­jük, mert a japánok előnnyel indulnak, annál la inkább, hi­szen­ a szovjet tornászoknak négy év múlva Tokióban kell felvenniük a japánokkal a ver­senyt. Ma még nem ihatunk a medve bőrére, nem jósolhatjuk meg, mi lesz Tokióban, de valószínű, hogy tovább folytatódik az az irányzat, amelyet Rómában lát­tunk. Eddig ugyanis a torna­­sportban volt a Szovjetunió, Ja­pán ... és a „többiek”. Rómá­ban ezek a „többiek”* már szorosan felzárkóztak, ha veszélyeztetni még nem is tud­ták a két „óriás” vitathatatlan fölényét. A nagy „esélylesők” élén a jövőben Olaszország tor­nászai haladnak. Az a tény ugyanis, hogy néhány év alatt képesek voltak a 15. helyről a harmadik helyre feltornászni magaikat, a szó szoros értelmé­ben azt bizonyítja, hogy orszá­gos szinten komoly erőfeszítések kezdődtek, amelyeknek a Rómá­ban megszerzett harmadik hely újabb lendületet fog adni. A csehszlovákok, a finnek, a néme­tek, a lengyelek, a jugoszlávok és az amerikaiak ie komoly fej­lődésről tettek tanúságot, bebizo­nyították, hogy jó képességű versenyzőik vannak, akiktől a jövőben komoly teljesítményeket lehet várni. Vonatkozik ez a bolgárokra és a magyarokra is, akik fiatal, tehetséges verseny­zőkkel szerepeltek, ezeknek azonban még sokat kell tanul­ntok ahhoz, hogy valóban sike­resen vehessék fel a versenyt az erősebb nemzetekkel. A legjobban talán a svájciak szereplésein lehet lemérni azt a nagy fejlődést, amely 1952 óta következett be a tornasportban. A Helsinkiben második helyen végzett svájci tornászok nyolc éven keresztül inkább politikai, mint sport okokból távolmarad­tak a nagy nemzetközi verse­nyektől. A római visszatérés csalódást keltett, csak a nyolca­dik helyet sikerült megszerez­niök. Most aztán bánhatják a svájci szakvezetők, hogy komoly értékeket hagytak veszendőbe menni egy rövidlátó politika miatt. Ribaud a francia sportlap egy másik számában a tornász­­nők teljesítményét veszi bonckés alá. Ha a férfi tornászok kitettek magukért Rómában, ez a nőkre még inkább vonatkozik — írja — Az lepett meg bennünket a legjobban, hogy 1960 szeptem­berének kellett elérkeznie ah­hoz, hogy a női tornasport teljes szépségében kibontakozzék és felhívja magára a figyelmet. A csodálatot keltő szovjet tornásznak — jegyezte meg a napokban az egyik fran­cia lap — a moszkvai Nagyszín­ház balettművészeire emlékez­tettek, összekötő kapcsot kép­viseltek a sport és a tánc között. Igen találó ez a megállapítás — folytatja Ricaud. — Itt azon­ban felvetődik a kérdés, hogy hol a határ a sport és a tánc között női tornában? A Szovjet­unióban a képzés sportalapokon indul meg, de a továbbiakban komoly szerepet k­apnak a tánc­­elemek. Ez magyarázza egyéb­ként a végrehajtásnak azt a tökéletességét is, amely a szov­jet tornásznőket jellemzi. Ez a gyakorlat, a sportnak és a tánc­nak ez a keveréke, nem általá­nos. A japánoknál és az ameri­kaiaknál például a sportvonat­kozások föltétlenül előnyben részesülnek a tánccal szemben és ha gyakorlataikra nem is jel­lemző olyannyira a harmonikus szépség, látványos virtuozitásuk időnkint feledteti stílusok hiányosságait. Mi a j­övő útja? A két stílus tökéletes össze­hangolása, amelyben egyik vo­natkozás sem domborodhat ki a másik rovására. Eltolódás esetén ugyanis lehetetlenné válhat min­den tárgyilagos bíráskodás, mert a pontozók nem tudják, hogy milyen konkrét alapból indulja­nak ki a teljesítmények osztályo­zásánál — állapí­tja meg befeje­zésül a L’Équipe kommentátora. Mi lehet a stagnálás magyarázata? Utánpótlás van, bőven, hiszem a tornasport szilárd alapokon áll a Szovjetunióban és a felké­szítés is gondos, megbízható. A szovjet szakemberek az edzések­nél és a felkészítésnél rend­kívüli körültekintésről pontos­ságról tettek tanúságot. A fejlő­dés megtorpanásának oka talán abban keresendő, hogy a szovjet tornászok, akik 1952 óta a torna­­világ urai, bizonyos tekintet­ben megmaradtak hagyományos ed­zésmódszer­üknél, s ne­m tud. --------------------­ Olimpiai előkészületek Tokióban Ryotaro Azu­ma, Tokió kormányzója, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik tagja a közelmúltban megbeszélést folytatott Ikeda japán miniszterelnökkel. Azuma a római olimpia tapasztalatairól és főleg a NOB üléséről tájékoztatta a miniszterelnököt, valamint a kormány támogatását kérte az olimpia rendezési előkészületei­hez. A miniszterelnök a kormány messzemenő segítségét és támo­gatását helyezte kilátásba. Az olimpiai előkészületek pénzügyi biz­tosítása érdekében Azuma javaslatot tett a Totó bevezetésére. Ja­pánban a base­ball bajnokság mérkőzéseit szerepeltetnék a szel­vényeken. A miniszterelnök rokonszenvezett a sportfogadás beve­zetésének gondolatával és a részletes javaslatok kidolgozására adott megbízást. Vasárnap, 1960. október 9. Már régi ismerősöm Vouk­ah­a­­sábjairól. Szinte mindent tudtam róla. Tudtam, hogy megnősült, hogy kül­földi turnéra indult, hogy összeveszett az edzőjével, hogy hazatért, hogy a saját feje után edz, hogy rosszabbod­nak az eredményei, hogy imádja a kisfiát, s hm, az utóbbi időben nem veti meg a pezsgőt, ami a végered­ményben nem is rossz ital, csak nem éppen középtávfutók számára. Szóval ismertem. Legalábbis azt hittem, hogy ismerem. Kétszer találkoztam vele, s ez első találkozásom a fenti ismere­teimet látszott alátámasztani. Ő­r­ri a Vatikán-városban ot­rroma van, köztünk össze először. Társai láthatóan nógatták, mert sze­rették volna megnézni a vatikáni őr­ség parádés váltását. Ő azonban lom­hán és kényelmesen mozgott. Kicsit el is kanyarodtak és tehetetlenül téblábol­­tak a kanyargó macskakövek útvesztői­ben. Hol van egy rikoltó színű mus­társárga, cinóberpiros, enciánkék ru­hába öltözött katona, aki bizonyítaná, hogy jó helyen járnak? Útbaigazítot­tam őket. ő hahotázva odament az egyikhez és ujjával megbökte. A svájci gárda tagja olyan feszes­­mereven állt, hogy először nem hitte, hogy — valódi. De amikor a katona elmosolyodott, hangos hahotába tört ki. — Fussanak, mert különben leké­sik a váltást — biztattam őket. — Futni? Arcán megjelent egy lekicsinylő, sajnálkozó, unott kifejezés. — Futni? Nem. Nem szeretek futni — felelte. És szép kényelmes léptekkel útnak indult. Na szóval itt tartunk — gondol­tam. Már annyira nem szeret futni, hogy nem a medáliáért, hanem egy katonai pompáért sem tesz két futó­lépést szívesen. Egy lyukas húsz fil­lérest nem adtam volna az olimpiai baj­nokságáért, de még azt is nagyon meggondoltam volna, hogy egyáltalán dobogóra fogadjam. Hogy miért? A viselkedése miatt. Teljesen elvonult edzeni. Régi elvét feladva, ő is résztávokat futott az ed­zéseken, ahol egyszer-egyszer mégis sikerült őt meglesni, s nem tudott vég­képpen elbújni a kíváncsiak, s elsősor­ban az újságírók elől. Azután ott volt a felesége és a kisfia, akikkel együtt volt — ha csak tehette. A táborban külön vonult. Legalább olyan Nagy Különcnek számított már, mint meste­re. És itt volt a Mester Különc. Nagy Kitaszított, aki a világ egyik két­ségtelenül legnagyobb futóját nevelte fel, de akinek római költségeit nem fe­dezte az ausztrál állam. S akit azért ott lehetett látni a Villaggio Olimpicoban, de nem honfitársai körében. A legkü­lönbözőbb nemzetek fiainak és lányai­nak szívesen tartott előadást, s mint va­lami hindu csillagjós jövendölte az at­létika elkövetkezendő korszakait. Me­zítláb futkározott hozzá, Ifjak és vének pedig áhítattal néztek rá, a hívőre, a megszállottra. Honfitársai pedig azt mondták —■ bolond. Nem szabad meghallgatni és jaj annak, aki odafigyel, mert olyan zűrzavar lesz a fejében, hogy egy élet­re sem gyógyul ki belőle. Az újságokban a legfantasztikusabb és természetesen az egymástól legelté­rőbb történetek jelentek meg róluk, mert még mindig a legteljesebb szakí­tás ellenére is összekapcsolták őket. Ha másért nem, a sztori kedvéért együtt jelent meg a nevük. Csipkelőd­tek velük, találgatások és a maliciába mártott tollak csattanóinak céltábláivá váltak. És akik mindezt írták — el is hitték. Sőt! Az ellenfelek többsége­­­s elhitte! És azután jött az 1500-as döntő. A krónikák történetében páratlan fordu­lóval és páratlan csattanóval. S ő, mint egy dús fantáziájú detektívregényíró, úgy irányította a fordulatokat, ő még­­csak lélegzetet sem hagyott venni a meglepetésében ocsúdó Stadio Olimpico nézőinek. De nem hagyott levegőt ven­ni ellenfeleinek sem. Az 1500-as döntő közben kiderült, hogy a világ egyik legnagyobb takti­kusával állunk szemben. Olyan takti­kussal, aki nemcsak ahhoz ért, hogyan kell egy versenyre taktikázni, hanem ahhoz se, hogyan kell a legfontosabb, az aranyérmet jelentő küzdelem takti­káját előkészíteni. Zseniális volt! Herb Elliott szakított Cerutty nevc cmorr­val Herb Elsiott ka­liforniai portyára indult. Herbet pezs­gős pohár mellett fényképezik. Herb nyilatkozik: „Elég volt a sok munká­ból. Elég volt Cerutty fantaszta elkép­zeléseiből, végtére is már nem vagyok cserkészfiú. Az öreget nem lehet hosz­szútávon kibírni. Ezután magam ed­zem. Értem én is a módját.” És jöttek a hírek az eredményekről, amelyek rosszabbak voltak, mint feltörekvő idő­szakának kezdeti eredményei. Már el­sajnálta a világ. Kicsit el is temette. Mit kereshet egy ilyen, edzéseket sé­tának felfogó, pezsgőző fiú Rómában? Aranyérmet... És most néhány szót magyarázatként, a zseniális taktikáról, vagy ha egészen őszinte akarok lenni, a világ jóhisze­műségének megrablásáról. Ez történt ugyanis. Herb fényképeztette magát, nyilat­­kozott, kétségtelenül összeveszett Ceruttyval, de azután mégis megtért, bírálta a résztávos edzésmódszert, a sok és nehéz megterhelést jelentő ed­zést, szerette családját és ennek bizo­nyítására megragadott minden külső jelt. Fényképeztette magát, mint családapát, azután... Azután haza­ment és futott, futott megállás nélkül, fittyet hányva a fényképeknek, a nyilatkozatoknak, edzett résztávosan és­­ nem ivott pezsgőt Felesége, a bájos Mns. Elliott a tanú rá, hogy Herbnek igenis mást kellett főzni, mint a családnak, mert Herb tudományosan készülődött Ha engedélyezett magá­nak szabadidőt, akkor a legifjabb Elliottal játszott, s féltékenyen nézte az órát, hogy elegendő pihenés áll­jon rendelkezésére, hogy a nehéz és megfeszítő edzéseket kipihenje éjjel és regenerálódni tudjon. Herb nagyon is tudományosan és nagyon is okosan készült Rómára. Okosabban, mint bárki. Mert túljárt mindenkinek az eszén. Mint valami szepegő, helyét elvesztő kisfiú járta a világot és sajnáltatta magát. Azután hazament és futott, mint akit kergetnek. Kergették is: kergette a becsvágy, a római arany­érem hite, önbizalma és az a tipikus angol humor, amin csak ő tudott iga­zán mulatni, hogy fricskát adhat az egész világnak. Milyen „jópofa dolog” lesz, ha az eltemetett Elliott feltámad Rómában! És micsoda feltámadás volt ott a Stadio Olimpicoban! Waem vezet­te fel a mezőnyt. Elliott még mindig a fricskára gondolt, szorosan tapadt a vezetőre a második helyen. Nyolcszáz­nál­­még mindig ez volt a helyzet. A nézőtéren pisszenést sem lehetett hal­lani. Az ind­ulathullámoknak mindenki megálljt parancsolt. Csendben, szinte lélegzetvisszafojtva megérezték­­ a nagy fordulatot. Elliott az élre vágott. Az utolsó körnél pedig a régi, a nagy, az utolérhetetlen Elliott Indította meg mindent elsöprő hajráját. Győzelem! És az idő? 3:35.6, világcsúcs, olimpiai csúcs és ausztrál csúcs! Mint amikor egy detektívregényben kiderül, hogy egészen más a tettes, mint akire elejétől kezdve gyanakod­tunk. Herb, az eltemetett Herb világ­csúccsal győzött A garecny 11tán hOGSBan, ffilmből a verseny után nevetett És _ nem Ivott pezsgőt. — Álltam egy kávépult előtt és ittam egy habzó narancsczörpöt Le­fényképeztek. Azt írták, hogy pezsgő­zöm. Akkoriban éppen rosszul ment a futás. S akkor eszembe jutott valami, csak hadd felejtsenek el, csak írják és mondják rólam, hogy milyen rossz formában vagyok. Nagyon jó az, ha az embert nem tartják esélyesnek, ha sajnálják, a nem félnek tőle. Csak saj­náljanak, csak sopánkodjanak, s ami­­kor már félni akarnak, akkor már késő lesz. Ott, Rómában, a vörös sala­kon, már félhetnek. Ott már én leszek az úr. Mert ehhez a taktikához is ér­teni kell. Egy egész ezerötsz­ázas mezőny, sok kiváló atléta, edző és szakember, sok nagytekintélyű újság szakírója a megmondhatója, hogy Herb Elliott valóban ennek a taktikának is érti a módját. Azt hiszem, úgy hívják", hogy a menedzselés taktikája. Réti Anna EMBEREK és VERSENYEK A MENEDZSELÉS TAKTIKÁJA

Next