Népsport, 1960. október (16. évfolyam, 203-224. szám)
1960-10-09 / 208. szám
Szélesedett a szakadék az olimpia úszóküzdelmeiben Minden idők eddigi legnagyobb olimpiai úszóversenye ezzel a jelzővel illették sokan a római Stadio del Nuotoban lezajlott nagyszerű küzdelmeket. De vajon valóban „minden idők ” legnagyobb versenyének lehettek-e tanúi a szerencsések, akik napról napra figyelemmel kísérhették a XVII. Nyári Olimpiai Játékok úszóversenyeit? Erre az érdekes kérdésre próbáljuk megadni a választ a statisztika száraz adataival, amelyek tetszetős és túlzó jelzők nélkül, de a valóságot tükrözik. Előre kell bocsátani mindenesetre, hogy az úszóversenyek programjában lényege® változások következtek be az utóbbi tíz évben. A program szinte olimpiáról olimpiára számottevően bővült. Míg a helsinki játékok úszóversenyein még csak 11 számban csaptak össze a világ Nézzük például az aranyérmek eloszlását e három olimpia úezőversenyein. 1952-ben Helsinkiben és 1956-ban Melbourneben egyformán öt-öt ország osztozott a tizenegy, illetve a tizenhárom aranyérmein. Rómában azonban ez a szám már csak háromra csökkent. A szakadék tehát, amely már korábban is elég nagy volt az úszósport élvonalában haladó nemzetek és az utánuk következők között. Rómában tovább szélesedett és tulajdonképpen olyan méreteket öltött, hogy a 15 úszószámból 14-ben amerikai vagy ausztrál úszó szerezte meg az elsőséget, csupán egyetlen aranyérem jutott a brit Anita Lonsbroughnak. Ez a tény annál fájdalmasabb, mert Helsinkiben még az amerikaiak négy és az ausztrálok egy aranyérmével szemben a magyar úszók négy aranyérmet, a franciák és a dél-afrikaiak pedig egy-egy aranyérmet szereztek. Melbourne-ben a hazai úszók hatalmas fejlődése ugyan már fejtetőre állította a helyzetet, de az ausztrál „csodagyerekek” nyolc aranyérme mellett az amerikai úszók két, a japánok egy, a németek egy és a britek egy aranyérmet értek el. Érdekes és nagyon tanulságos képet mutat, ha tanulmányozzuk egy kicsit azt a statisztikát, amelyet a római játékok úszóversenyein elért helyezések pontozásával kapunk. Az általános szokásnak megfelelően a 7, 5, 4, 3, 2, 1 es pontozást alkalmaztuk. A Stadio del Nuoloban a várakozásoknak megfelelően, hatalmas párviadal folyt az amerikai és az ausztrál versenyzők között. A küzdelmet végeredményben az amerikaiak nyerték meg, mert összesen 103 pontot szereztek, szemben az ausztrálok 75 pontjával. Érdekességként állapíthatjuk meg, hogy az ausztrálok a férfi számokban még mindig erősen versenyben voltak, hiszen ha csak a férfi számokat nézzük, ekkor azt látjuk, hogy az Egyesült Államok úszói 55 pontot, az ausztrálok pedig 53 pontot szereztek. A kettejük közötti hatalmas versenyt tehát a női számok döntötték el az amerikaiak javára, mert ezekben az Egyesült legjobbjai, addig Melbourne-ben már 13 versenyszámból állott az olimpiai úszó program. Rómában pedig ez a szám tovább bővült és 15 úszószám adott alkalmat nagyszerű küzdelmekre, kiemelkedő csúcseredmények elérésére. A résztvevő versenyzők számában tehát a fejlődést lemérni nemigen lehet, hiszen az olimpiai szabályokban is olyan változások következtek be, amelyek a helsinki és a melbourne-i olimpiákon országonként engedélyezett három indulóval szemben Rómában már csak országonként két versenyző indítását tették lehetővé. Mindezek figyelembevételével az úszás világméretű népszerűsödését bizonyítja, hogy a római játékokon 378 versenyző indult az egyéni számokban, a váltókban pedig 60 csapat állott összesen a rajthoz. Államok versenyzői 46 pontot, az ausztrál leányok pedig csak 22 pontot szereztek. Teljes a szakadék a férfi számokban. Ha már most külön-külön vizsgáljuk a férfi és a női számokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a férfi számokban szinte teljes a szakadék az élcsoportot alkotó amerikai, ausztrál és japán úszók, valamint a többiek között. A férfiaknál ugyanis az országok versenyzőinek sorrendje a következő: 1. Egyesült Államok 55, 2. Ausztrália 53, 3. Japán 24, 4. Nagy-Britannia és Olaszország 6—6, 5. Hollandia, Németország, Magyarország, Szovjetunió, Kanada és Brazília 4—4, 6. Franciaország 3, 7. Dél-Afrika és Finnország 2—2, 8, Svédország 1 ponttal. A férfiaknál tehát a két vezető ország versenyzőivel tulajdonképpen csak a japán úszók tudtak úgy, ahogy lépést tartani, a többiek bizony alaposan lemaradtak, összesen nem szereztek annyi pontot, mint az első vagy a második helyezett Az európai országok, a számottevő úszókultúrával rendelkező Nagy- Britannia, Olaszország, Franciaország és természetesen hazánk, valamint a Melbourne-ben már jelentős haladásról tanúskodó Szovjetunió úszóinak nagy erőfeszítéseket kell tenniök, ha be akarják hozni lemaradásukat. Kiegyensúlyozottabb erőviszonyok A nőknél már valamivel kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok. A pontverseny ugyanis a következő eredményt mutatja: 1. Egyesült Államok 48, 2. Nagy-Britannia 25, 3. Ausztrália 22, 4. Hollandia 20, 5. Németország 17, 6. Magyarország és Svédország 6—6, 7. Japán 4, 8. Dél-Afrika 3, 9. Franciaország 2, 10. Szovjetunió 1 ponttal. A női számokban tehát az európai országok úszói lényegesen jobban állnak. Meglepetésnek számít, hogy Nagy-Britannia versenyzői, akik Melbourne-ben a nők versenyében 13 ponttal még csak negyedikek tudtak lenni, Rómában felzárkóztak a második helyre és megelőzték a győzhetetlennek hitt ausztrál lányokat. Ismét igazolták úszósportjuk fejlettségét ,a holland lányok, akik ezúttal is szorosan ott voltak az élcsoportban, és jól szerepelt az egységes német csapat is. A magyar úszósport a női számokban valamivel jobban vizsgázott, mint a férfi számokban, de a statisztika azt mutatja, hogy úszósportunk még messze van a helsinki eredményektől, s a többi európai ország úszóival együtt nagy erőfeszítéseket kell tennünk, ha csökkenteni akarjuk a lemaradást Összesítés Lássuk ezek után a római olimpia úszóversenyének teljes pontversenyét: 1. Egyesült Államok 103, 2. Ausztrália 75, 3. Nagy-Britannia 31, 4. Japán 28, 5. Hollandia 24, 6. Németország 21, 7. Magyarország 10, 8. Svédország 7, 9. Olaszország 6, 10. Szovjetunió. Dél-Afrika, Franciaország 5—5, 11. Kanada, Brazília 4—4, 12. Finnország 2. Ezen a képen nem változtat lényegesen, ha az úszőszámokhoz hozzáadjuk a mű- és toronyugrásban szerzett pontokat Itt hét ország versenyzői értek el helyezést, s a pontverseny a következő sorrendet alakítja ki: 11. Egyesült Államok 40, 2. Németország 16, 3. Mexikó 10 4. Szovjetunió és Nagy-Britannia 9—9, 5. Kanada 3, 6. Olaszország 1 ponttal. Ha végül összehasonlítást teszünk az elért pontok számát illetőleg Helsinki, Melbourne és Róma között, akkor azt látjuk, hogy a legkiegyensúlyozottabb küzdelem Helsinkiben folyt, hiszen ott a pontversenyben győztes amerikaiak 64, a második helyen végzett magyarok 50, a harmadik japánok 215, a negyedik hollandok 19, az ötödik franciák 18, a hatodik dél-afrikaiak pedig 13 pontot gyűjtöttek össze. A legnagyobb fölény Melbourne-ben alakult ki az ausztrál úszók javára, hiszen ők a 113 számban 101 pontot szereztek, míg az Egyesült Államok versenyzői Rómában a 15 számban „csak” 103 ponttal végeztek az első helyen. Egy tekintetben azonban határozottan Róma javára dől el a verseny. És ez az elért világ- és olimpiai csúcsok száma. Míg Helsinkiben a döntőkön egy világ- és kilenc olimpiai csúcs született, tehát csak két számban nem dőlt meg a régi olimpiai csúcs, addig Melbourneben 4 világcsúcsot és 12 olimpiai csúcsot, Rómában pedig 6 világcsúcsot és 14 olimpiai csúcsot adtak át a múltnak. Minden idők eddig legnagyobb olimpiai úszóversenye? Hát ezt azért nem lehet mondani. De annyi bizonyos, hogy ez az olimpia az úszás újabb hatalmas fejlődéséről tanúskodott, s eredményei valószínűvé teszik, hogy az elkövetkező olimpia Tokióban úszásban messze túl fogja szárnyalni a római eredményeket is. Ardai Aladár Öt ország helyett csak három A tornasport a L’Équipe nagyítója alatt A L’Équipe hasábjain Jacques Ribaud vállalkozott arra a feladatra, hogy a római olimpia után nagyító alá vegye a férfi és női tornászok szereplését, mérlegre állítsa egy-egy csapat erényeit és hibáit. A férfiaknál a nyári olimpia nagy eseményének tartja, hogy csapatban a japánok felküzdötték magukat az első helyre és ezzel megszakították a Szovjetunió tornászainak 1952-ben elkezdődött fölényes sikersorozatát. A nőknél a szovjet tornánzlárnyok ragyogó teljesítményét emeli ki és hangsúlyozta, hogy mesteri átmenetet teremtettek a sport és a tánc között. Fantasztikus teljesítményt nyújtottak a japán tornászok Rómában — állapítja meg cikkében Ribaud. — A verseny egész tartama alatt egyetlen hibát nem vétettek, látványos teljesítményt nyújtottak és mozgásuk megközelítette a tökélyt. A Szovjetunióshoz hasonlóan Japán is megfiatalított csapattal jött Rómába: a három fiatal tornász, Endo, Micsukuri és Csurumi Rómában mutatkozott be először a nemzetközi közönségnek. Nagyszerű fellépés volt, ha arra gondolunk, hogy egyéni összetettben a három fiatal is ott volt a legjobb kilenc között, sőt egyikük, Csurumi a lólengésben bronzérmet is szerzett. A japán csapat három benjáminja — közülük a legidősebb sem több 21 évesnél — erős, összeforrott egységet alkotott a csapat régi nagyjaival, aminek az a legfényesebb bizonyítéka, hogy egyetlen szeren sem értek el 9,4 pontnál gyengébb eredményt. Ennél aligha lehet jobbat produkálni. Ami a Szovjetuniót illeti — folytatja a L’Équipe kommentátora — csapatuk két „szuper-tornásszal”1 büszkélkedhetett, az utánpótlás azonban még nem emelkedett a mesterek színvonalára. Azarjan ugyanis már évek óta egy színvonalon mozog és ha a gyűrűnek továbbra is koronázatlan királya, a többi szeren nem tartozik a legjobbak közé. Az új sportnemzedék képviselői, Portnoj, Miligulo és Kerdemelich még nem közelítette meg a nagy elődöket, bár mindhárman igen tehetségesek. Ilyenformán azonban a szovjet csapat összteljesítménye erősen csökkent, amire mi sem világít rá jobban, mint az a tény. Hogy az említett négy szovjet tornász az egyéni összetettben csak a 11., 12., 13. illetve 17. helyet tudta megszerezni. A Szovjetunió nem szoktatott hozzá ilyesmihez bennünket, de legyünk tárgyilagosak és ne feledkezzünk meg arról — írja —, hogy a szovjet együttesből hiányzott a kitűnő Sztolbov, akinek távollétét nagyon megérezték. De a megfelelő utánpótlás hiányának kérdése még akkor is fennáll, ha ezt tekintetbe vesszük c tak újat hozni. Nem tudtak elég hajlékonyan idomulni a megváltozott követelményekhez. Céljuk az erő, az automatikus mozdulatok, a biztos gyakorlatvégrehajtás volt. Mellette kissé háttérbe szorult a virtuózitás, ami a torna legfőbb szépségét alkotja. A japánoknak ezzel szemben sikerült megszerezniök az eddig hiányzó biztonságot, amelyet ügyesen tudtak akrobatikával, látványossággal párosítani. Azt azonban már előre megjósolhatjuk, hogy a szovjet szakértők, akik nagy számban voltak jelen Rómában és mindent megfigyeltek, levonták a tanulságot és Tokióig kiköszörülik a csorbát. Nincs azonban vesztegetni való idejük, mert a japánok előnnyel indulnak, annál la inkább, hiszen a szovjet tornászoknak négy év múlva Tokióban kell felvenniük a japánokkal a versenyt. Ma még nem ihatunk a medve bőrére, nem jósolhatjuk meg, mi lesz Tokióban, de valószínű, hogy tovább folytatódik az az irányzat, amelyet Rómában láttunk. Eddig ugyanis a tornasportban volt a Szovjetunió, Japán ... és a „többiek”. Rómában ezek a „többiek”* már szorosan felzárkóztak, ha veszélyeztetni még nem is tudták a két „óriás” vitathatatlan fölényét. A nagy „esélylesők” élén a jövőben Olaszország tornászai haladnak. Az a tény ugyanis, hogy néhány év alatt képesek voltak a 15. helyről a harmadik helyre feltornászni magaikat, a szó szoros értelmében azt bizonyítja, hogy országos szinten komoly erőfeszítések kezdődtek, amelyeknek a Rómában megszerzett harmadik hely újabb lendületet fog adni. A csehszlovákok, a finnek, a németek, a lengyelek, a jugoszlávok és az amerikaiak ie komoly fejlődésről tettek tanúságot, bebizonyították, hogy jó képességű versenyzőik vannak, akiktől a jövőben komoly teljesítményeket lehet várni. Vonatkozik ez a bolgárokra és a magyarokra is, akik fiatal, tehetséges versenyzőkkel szerepeltek, ezeknek azonban még sokat kell tanulntok ahhoz, hogy valóban sikeresen vehessék fel a versenyt az erősebb nemzetekkel. A legjobban talán a svájciak szereplésein lehet lemérni azt a nagy fejlődést, amely 1952 óta következett be a tornasportban. A Helsinkiben második helyen végzett svájci tornászok nyolc éven keresztül inkább politikai, mint sport okokból távolmaradtak a nagy nemzetközi versenyektől. A római visszatérés csalódást keltett, csak a nyolcadik helyet sikerült megszerezniök. Most aztán bánhatják a svájci szakvezetők, hogy komoly értékeket hagytak veszendőbe menni egy rövidlátó politika miatt. Ribaud a francia sportlap egy másik számában a tornásznők teljesítményét veszi bonckés alá. Ha a férfi tornászok kitettek magukért Rómában, ez a nőkre még inkább vonatkozik — írja — Az lepett meg bennünket a legjobban, hogy 1960 szeptemberének kellett elérkeznie ahhoz, hogy a női tornasport teljes szépségében kibontakozzék és felhívja magára a figyelmet. A csodálatot keltő szovjet tornásznak — jegyezte meg a napokban az egyik francia lap — a moszkvai Nagyszínház balettművészeire emlékeztettek, összekötő kapcsot képviseltek a sport és a tánc között. Igen találó ez a megállapítás — folytatja Ricaud. — Itt azonban felvetődik a kérdés, hogy hol a határ a sport és a tánc között női tornában? A Szovjetunióban a képzés sportalapokon indul meg, de a továbbiakban komoly szerepet kapnak a táncelemek. Ez magyarázza egyébként a végrehajtásnak azt a tökéletességét is, amely a szovjet tornásznőket jellemzi. Ez a gyakorlat, a sportnak és a táncnak ez a keveréke, nem általános. A japánoknál és az amerikaiaknál például a sportvonatkozások föltétlenül előnyben részesülnek a tánccal szemben és ha gyakorlataikra nem is jellemző olyannyira a harmonikus szépség, látványos virtuozitásuk időnkint feledteti stílusok hiányosságait. Mi a jövő útja? A két stílus tökéletes összehangolása, amelyben egyik vonatkozás sem domborodhat ki a másik rovására. Eltolódás esetén ugyanis lehetetlenné válhat minden tárgyilagos bíráskodás, mert a pontozók nem tudják, hogy milyen konkrét alapból induljanak ki a teljesítmények osztályozásánál — állapítja meg befejezésül a L’Équipe kommentátora. Mi lehet a stagnálás magyarázata? Utánpótlás van, bőven, hiszem a tornasport szilárd alapokon áll a Szovjetunióban és a felkészítés is gondos, megbízható. A szovjet szakemberek az edzéseknél és a felkészítésnél rendkívüli körültekintésről pontosságról tettek tanúságot. A fejlődés megtorpanásának oka talán abban keresendő, hogy a szovjet tornászok, akik 1952 óta a tornavilág urai, bizonyos tekintetben megmaradtak hagyományos edzésmódszerüknél, s nem tud. -------------------- Olimpiai előkészületek Tokióban Ryotaro Azuma, Tokió kormányzója, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik tagja a közelmúltban megbeszélést folytatott Ikeda japán miniszterelnökkel. Azuma a római olimpia tapasztalatairól és főleg a NOB üléséről tájékoztatta a miniszterelnököt, valamint a kormány támogatását kérte az olimpia rendezési előkészületeihez. A miniszterelnök a kormány messzemenő segítségét és támogatását helyezte kilátásba. Az olimpiai előkészületek pénzügyi biztosítása érdekében Azuma javaslatot tett a Totó bevezetésére. Japánban a baseball bajnokság mérkőzéseit szerepeltetnék a szelvényeken. A miniszterelnök rokonszenvezett a sportfogadás bevezetésének gondolatával és a részletes javaslatok kidolgozására adott megbízást. Vasárnap, 1960. október 9. Már régi ismerősöm Voukahasábjairól. Szinte mindent tudtam róla. Tudtam, hogy megnősült, hogy külföldi turnéra indult, hogy összeveszett az edzőjével, hogy hazatért, hogy a saját feje után edz, hogy rosszabbodnak az eredményei, hogy imádja a kisfiát, s hm, az utóbbi időben nem veti meg a pezsgőt, ami a végeredményben nem is rossz ital, csak nem éppen középtávfutók számára. Szóval ismertem. Legalábbis azt hittem, hogy ismerem. Kétszer találkoztam vele, s ez első találkozásom a fenti ismereteimet látszott alátámasztani. Őrri a Vatikán-városban otrroma van, köztünk össze először. Társai láthatóan nógatták, mert szerették volna megnézni a vatikáni őrség parádés váltását. Ő azonban lomhán és kényelmesen mozgott. Kicsit el is kanyarodtak és tehetetlenül tébláboltak a kanyargó macskakövek útvesztőiben. Hol van egy rikoltó színű mustársárga, cinóberpiros, enciánkék ruhába öltözött katona, aki bizonyítaná, hogy jó helyen járnak? Útbaigazítottam őket. ő hahotázva odament az egyikhez és ujjával megbökte. A svájci gárda tagja olyan feszesmereven állt, hogy először nem hitte, hogy — valódi. De amikor a katona elmosolyodott, hangos hahotába tört ki. — Fussanak, mert különben lekésik a váltást — biztattam őket. — Futni? Arcán megjelent egy lekicsinylő, sajnálkozó, unott kifejezés. — Futni? Nem. Nem szeretek futni — felelte. És szép kényelmes léptekkel útnak indult. Na szóval itt tartunk — gondoltam. Már annyira nem szeret futni, hogy nem a medáliáért, hanem egy katonai pompáért sem tesz két futólépést szívesen. Egy lyukas húsz fillérest nem adtam volna az olimpiai bajnokságáért, de még azt is nagyon meggondoltam volna, hogy egyáltalán dobogóra fogadjam. Hogy miért? A viselkedése miatt. Teljesen elvonult edzeni. Régi elvét feladva, ő is résztávokat futott az edzéseken, ahol egyszer-egyszer mégis sikerült őt meglesni, s nem tudott végképpen elbújni a kíváncsiak, s elsősorban az újságírók elől. Azután ott volt a felesége és a kisfia, akikkel együtt volt — ha csak tehette. A táborban külön vonult. Legalább olyan Nagy Különcnek számított már, mint mestere. És itt volt a Mester Különc. Nagy Kitaszított, aki a világ egyik kétségtelenül legnagyobb futóját nevelte fel, de akinek római költségeit nem fedezte az ausztrál állam. S akit azért ott lehetett látni a Villaggio Olimpicoban, de nem honfitársai körében. A legkülönbözőbb nemzetek fiainak és lányainak szívesen tartott előadást, s mint valami hindu csillagjós jövendölte az atlétika elkövetkezendő korszakait. Mezítláb futkározott hozzá, Ifjak és vének pedig áhítattal néztek rá, a hívőre, a megszállottra. Honfitársai pedig azt mondták —■ bolond. Nem szabad meghallgatni és jaj annak, aki odafigyel, mert olyan zűrzavar lesz a fejében, hogy egy életre sem gyógyul ki belőle. Az újságokban a legfantasztikusabb és természetesen az egymástól legeltérőbb történetek jelentek meg róluk, mert még mindig a legteljesebb szakítás ellenére is összekapcsolták őket. Ha másért nem, a sztori kedvéért együtt jelent meg a nevük. Csipkelődtek velük, találgatások és a maliciába mártott tollak csattanóinak céltábláivá váltak. És akik mindezt írták — el is hitték. Sőt! Az ellenfelek többséges elhitte! És azután jött az 1500-as döntő. A krónikák történetében páratlan fordulóval és páratlan csattanóval. S ő, mint egy dús fantáziájú detektívregényíró, úgy irányította a fordulatokat, ő mégcsak lélegzetet sem hagyott venni a meglepetésében ocsúdó Stadio Olimpico nézőinek. De nem hagyott levegőt venni ellenfeleinek sem. Az 1500-as döntő közben kiderült, hogy a világ egyik legnagyobb taktikusával állunk szemben. Olyan taktikussal, aki nemcsak ahhoz ért, hogyan kell egy versenyre taktikázni, hanem ahhoz se, hogyan kell a legfontosabb, az aranyérmet jelentő küzdelem taktikáját előkészíteni. Zseniális volt! Herb Elliott szakított Cerutty nevc cmorrval Herb Elsiott kaliforniai portyára indult. Herbet pezsgős pohár mellett fényképezik. Herb nyilatkozik: „Elég volt a sok munkából. Elég volt Cerutty fantaszta elképzeléseiből, végtére is már nem vagyok cserkészfiú. Az öreget nem lehet hoszszútávon kibírni. Ezután magam edzem. Értem én is a módját.” És jöttek a hírek az eredményekről, amelyek rosszabbak voltak, mint feltörekvő időszakának kezdeti eredményei. Már elsajnálta a világ. Kicsit el is temette. Mit kereshet egy ilyen, edzéseket sétának felfogó, pezsgőző fiú Rómában? Aranyérmet... És most néhány szót magyarázatként, a zseniális taktikáról, vagy ha egészen őszinte akarok lenni, a világ jóhiszeműségének megrablásáról. Ez történt ugyanis. Herb fényképeztette magát, nyilatkozott, kétségtelenül összeveszett Ceruttyval, de azután mégis megtért, bírálta a résztávos edzésmódszert, a sok és nehéz megterhelést jelentő edzést, szerette családját és ennek bizonyítására megragadott minden külső jelt. Fényképeztette magát, mint családapát, azután... Azután hazament és futott, futott megállás nélkül, fittyet hányva a fényképeknek, a nyilatkozatoknak, edzett résztávosan és nem ivott pezsgőt Felesége, a bájos Mns. Elliott a tanú rá, hogy Herbnek igenis mást kellett főzni, mint a családnak, mert Herb tudományosan készülődött Ha engedélyezett magának szabadidőt, akkor a legifjabb Elliottal játszott, s féltékenyen nézte az órát, hogy elegendő pihenés álljon rendelkezésére, hogy a nehéz és megfeszítő edzéseket kipihenje éjjel és regenerálódni tudjon. Herb nagyon is tudományosan és nagyon is okosan készült Rómára. Okosabban, mint bárki. Mert túljárt mindenkinek az eszén. Mint valami szepegő, helyét elvesztő kisfiú járta a világot és sajnáltatta magát. Azután hazament és futott, mint akit kergetnek. Kergették is: kergette a becsvágy, a római aranyérem hite, önbizalma és az a tipikus angol humor, amin csak ő tudott igazán mulatni, hogy fricskát adhat az egész világnak. Milyen „jópofa dolog” lesz, ha az eltemetett Elliott feltámad Rómában! És micsoda feltámadás volt ott a Stadio Olimpicoban! Waem vezette fel a mezőnyt. Elliott még mindig a fricskára gondolt, szorosan tapadt a vezetőre a második helyen. Nyolcszáználmég mindig ez volt a helyzet. A nézőtéren pisszenést sem lehetett hallani. Az indulathullámoknak mindenki megálljt parancsolt. Csendben, szinte lélegzetvisszafojtva megérezték a nagy fordulatot. Elliott az élre vágott. Az utolsó körnél pedig a régi, a nagy, az utolérhetetlen Elliott Indította meg mindent elsöprő hajráját. Győzelem! És az idő? 3:35.6, világcsúcs, olimpiai csúcs és ausztrál csúcs! Mint amikor egy detektívregényben kiderül, hogy egészen más a tettes, mint akire elejétől kezdve gyanakodtunk. Herb, az eltemetett Herb világcsúccsal győzött A garecny 11tán hOGSBan, ffilmből a verseny után nevetett És _ nem Ivott pezsgőt. — Álltam egy kávépult előtt és ittam egy habzó narancsczörpöt Lefényképeztek. Azt írták, hogy pezsgőzöm. Akkoriban éppen rosszul ment a futás. S akkor eszembe jutott valami, csak hadd felejtsenek el, csak írják és mondják rólam, hogy milyen rossz formában vagyok. Nagyon jó az, ha az embert nem tartják esélyesnek, ha sajnálják, a nem félnek tőle. Csak sajnáljanak, csak sopánkodjanak, s amikor már félni akarnak, akkor már késő lesz. Ott, Rómában, a vörös salakon, már félhetnek. Ott már én leszek az úr. Mert ehhez a taktikához is érteni kell. Egy egész ezerötszázas mezőny, sok kiváló atléta, edző és szakember, sok nagytekintélyű újság szakírója a megmondhatója, hogy Herb Elliott valóban ennek a taktikának is érti a módját. Azt hiszem, úgy hívják", hogy a menedzselés taktikája. Réti Anna EMBEREK és VERSENYEK A MENEDZSELÉS TAKTIKÁJA