Népsport, 1961. május (17. évfolyam, 86-106. szám)

1961-05-01 / 86. szám

Például Streng Zoltán Totcsott nekem az az anilfc.157.eu ,sez igaz, az első pillanatban bosszantott is egy kicsikét. Mi az ördögnek integet bele a televízió kamerájába? Miért nem éri be egy mosolylyal, vagy — ma — egy kacsintással, ha már okvetlenül szerepelni vágyik? És egyáltalán: miért nem veszi észre, hogy ő itt csak statiszta, mellékszereplő és az operatőr pusztán azért fordítja feléje az objektívet, mert istenem, valamivel csak ki kell töltenie az időt, míg a csapatok újra megjelennek. Aztán észrevettem, hogy szó sincs primadonna-allűrökről. Tiszta, gyermeki öröm ül az arcán. Ünnepi öröm. Feltűnési viszketegség? Dehogy. Csak üzenni akar. Haza. Az övéinek. — Szervusz mama, szervusz Pityuka, Lacika, Rózsika, itt vagyunk a mérkőzésen. Szépen süt a nap s a fiúk egész jól fociznak. Sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek ki. Arra gondoltam: beszélni kéne ezzel az emberrel. A véletlen primadonnájával. Meg kellene kérdezni: mit jelent az ő életében a sport? Mindennapi kenyeret, vagy ünnepi kalácsot? Csendes passziót, vagy lángoló szívszerelmet? Mert — ha külföldi turnét, aranyérmet, világcsúcsot nem is — biztos, hogy nagyon sokat jelent. Azt le se tagadhatja, az írvaállt az arcán. " Jó, csakhogy hol szeressem? Menjek oda mindenkihez az utcán? Bocsánatot kérek, nem ön integetett a kamerába vasárnap, a félidőben? Alighanem bolondnak néznének. Vagy még ha valami bődületes szerencsével másfélmillió járókelő között rá is akadnék éppen, szégyenkezve elhárítaná. Vagy nem is emlékezne rá, önfeledt pillanat volt s önfeledt pillanatokkal kapcsolatban jószerével csak ez a két utólagos magatartás lehetséges. Valaki azt mondta: menjek el egy nagyüzembe. A vasasok például jobbatlán tisztaszívű emberek s nagy százalékuk és hal a sportért, így kerültem klubjába. Streng Zoltánhoz meg úgy, hogy egyenesen hozzá vezettek. Végighallgatták a mondókámat , aztán karonfogtak, odavezettek egyenest az asztalához. Mert hogy a Streng Zoli csendes ember, hetekig a szavát se halljuk, hát most aztán beszélje jól ki magát. ■ Mert a vasasok jókedvű, makac emberek is egyúttal. Aztán körül is álltak, unszolták vidáman az én alanyomat, hogy látták: nehezen indul a dolog, magukhoz ragadták a kezdeményezést. — Azt a ja meg szakikám — mondta egy pirosképű óriás —, hogy nagyon megérdemelnénk már egy NB II-s csapatot. Ha a vezetőség annyira szeretné, mint mi, bizony már régen nagy meccseket láthatnánk a Marczibányi téren. Ott van például a „testvér", a Ganz-MÁVAG. Ők már az NB I-ért hajtanak. A mieink meg még mindig az NB IV-ben játszanak. A Budapest I .osztályban. Ekkor nagyon megsértettem őket. Megkérdeztem, vajon a Klement Gottwaldban is a foci, az egyetlen sport? A csupa, nagybetűkkel írt SPORT? — Hogyhogy?. — tiltakozott egy bajuszos. — Hát az NB I es röplabda-csapatunk? Mi? — Jójó — mondta az óriás — jójó. Csakhogy én a röplabdát akkor nézem meg, mikor félidő van a focipályán. Hát mit csináljak, ha egyszer mi a focit szeretjük? — Az a baj — szögezte le a bajuszos —, hogy az utánpótlással senki sem törődik. Kapnak szép trikót nadrágot a srácok és nincs cipőjük. Pedig a fociban az a fontos, a cipő Mezteren fel lehet játszani, cipő nélkül soha. Most szólalt meg a Lsendes Ember. Streng Zoltán: — Miért? — mondta halkan. — Értte mezítláb kezdtem. A pestimrei csapatban játszottam, 46-ban mi nyertük a mezítlábas bajnokságot. Nyertünk magunknak egy szerelést. De abban már az Üllői úton játszottunk A magyar—svéd előtt miénk volt az előmérkőzés. És ezzel meg is indul a dolog. Nem, ne higgyék, hogy valami folyamatosan, mondjuk a molnárferenci dialógusok ez tarkázó és szárnyas iramában, hasacskán, kanyarogva, mint a Terv-cigaretták és a Csongorr -..varok füstje a helyiség leve-' .. jében. Halkan, nem is mim •. .’térszólam, hanem mint ki•-j motívum a biliárdgolyók ■Fogásának és a negyvenszáz stikust dobos asztalcsapkodásának orkeezterében. — Balszétest játszom — mondja. — Már évek óta a visszavonulásióra kezdés vizonylatában állok a sporttal. Hogy leszereltem a katonaság , már abba akartam hagyni.Vekor a vezetők beszéltek rádíjra. ősszel megnősültem, gondoltam, most már tényleg legfőbb ideje, hogy elbúcsúzzam. Megint rábeszéltek. — Kicsoda? — Kicsoda? Hát a feleségem. — Ő is sportol? — Dehogy. Csak szereti nézni. Idehaza, vagy idegenben, minden meccsen ott van. Szurkoló. — Régóta? — Ősz óta. Az esküvőtől fogva. Az úgy van, hogy ilyenkor vagy veszít a sport egy embert, vagy nyer egyet. A mi esetünkben nyert. pCOnt A szomszéd asztalvabioinunái rekontrabetűt ünnepelnek nagy hacacáréval. Nézem a balszélsőt. Keskeny ,arc, lendületes vonalú orr. A keze vékony. Mozgékony ujjak. Jó szerelő lehet. Ami az összbenyomást illeti: minden csapatban akad két-három ilyen típus. Lendületes, szívembér. Többnyire öcsinek hívják, vagy Zergének talán. Becenevet aggatnak rá, csnfnevet soha. Talán mert nincs is igazán gúnyolni való tulajdonsága. — Azt a visszavonulást persze nem kell komolyan venni — mondja aztán. — Az olyan ész dolog. Hogy hagyd abba már, engedd a fiatalodat is játszani. Aztán, ha jön a szép idő, kizöldelnek a bokrok, akkor az ember nem találja a helyét. Alig várom, hogy keddi legyen, vagy csütörtök és játszhassam újra. Huszonkilenc éves vagyok, tíz évig még biztosan elfocizgatok. Az első csapatban, később az üzemrészek közötti bajnokságban, a Kilián-kupáért .... ahol csak lehet. Egyelőre tíz évet engedélyezek magamnak. Lehet, hogy később ezt is felülvizsgálom . . . — Hallott Stanley Matthewsról? Mosolyog. — Hogyne. Stanley Matthew s. Már negyvenhét éves, aztán mégis ő a menő odaát. Hát azért az angolok sem bővelkedhetnek jó szélsőkben. Akárcsak minálunk. A Csikar, meg a Tüske, aztán kész. Tudja, ha rajtam állna már csak körülnéznék azokban a kiscsapatokban is. Ott volt például a Friedmanszky. A Testnevelési Főiskola csatársorából ugrott egyenest az élvonalba. Azt hiszem, a kiscsapatokban ma is nagyon sok tehetség vész el. Aztán ott van a válogatott. Nézze, a magam példájából indulok ki. Itt a Vasas Turbóban én rúgom a legtöbb gólt. Miért? Azért, mert a gólképesség nem elsősorban a góllövő érdeme. Hanem a többieké. Minden attól függ, hogyan kapja az ember azt a labdát. Mi itt egymás gondolatát te ismerjük. A válogatottban? öt csatár, öt klub. Ha nekem hatalmam lenne, az szellőzném azokat a csapatrészeket. A csatársort az egyik klubba, a fedezetpárt a másikba, a védelmet a harmadikba . . . Szünet újra. Aztán —eszem ágában sincs, hogy erőltetett analógiákat keressek, csak éppen az akadozó beszélgetést akarom meglendíteni — megkérdezem: — Hogyan lesz az ember gólkirály? ” „ „.. Elővesz egy Tér 1 UnodXKvet, a keze fejéhez ütögeti s úgy, a gyufa mellől mondja: — Tizenöt éve dolgozom itt az üzemben. Mint ipari tanuló kezdtem s azóta fél életem itt telt. Otthon érzem magam. Na, most az ember kimegy a pályára, tudja, köröskörül a barátai ülnek s azok gólt szeretnének látni, íjjnnek az ő számukra, ha győz a csapat. Hát ezért aztán mindent oda kell adni, azt a labdát — fejjel, lábbal, röptében, vagy vele együtt repülve — mindenképpen a hálóba kell küldeni. Néha, meccs után, mikor már újra a hétköznapi eszemmel gondolkozom, kicsit úgy elcsodálkozom: tényleg én voltam az a megszállott ott a baloldalon, aki szinte transzban rohangált végig kilencven percet? igen. Csakhogy a gólkirályság, az ugye — hogy is mondjuk csak? — az ' temperamentum, lelki alapállás dolga is. Berobbanni, széthúzni, rábombázni. .. csupa száguldás, csupa akarás,csupa, dinamizmus. És itt, vénünk szemben nagyon csendes, nagyon szelíd emberül Legyint. — A pályán minden megváltozik. Ott minden másképpen van. Próbálom magyarázni, de csak ide lyukadok ki. A pályán minden másképpen van. .. ... „ ~ Amikor majd is a JOVOk mást koronáznak gólkirállyá a Vasas Turbóban? » — Lesz majd egy fiam. Vagy lányom. Nem tudhatom lesz-e kedve, lesz-e tehetsége, de hogy sportembert nevelek belőle, az biztos. Nem mondom, hogy’ bajnokot. Nem mondom, hogy klasszist. Sportembert. Két éves korában márel is kezdi. Hadd tudja meg, hadd érezze mindazt, amit én kaptam a sporttól. Ha abbahagyom, akkor majd ezzel foglalkozom. Ha abbahagyom. Dehát. . . lehet abbahagyni? (Egyébként a gépjavító műhelyben csoportvezető és a szakma kiváló dolgozója. Peterdi Pál Hétfő, 1961 május 1. Nem is oly régi, csak néhány éves ennek. Koranyári nap volt. A liget fái Már magukra öltötték annak a bizonyos szemnyugtató zöldszínnek ezernyi árnyalatát és szinte lombkoszorúval övezték a vidáman kéklő égboltozaton szelíden sikló, nagy, szakadozott hófehér pihékhez hasonló fellegeket. A Széchenyi Fürdő ezúttal is a szokott képet nyújtotta. Az előcsarnok már a kora délelőtti órákban zsibongott a jövő-menő, várakozó emberektől, a nyitott uszoda azonban nem volt túlzottan népes. A diákok ezen a napon, mintha összebeszéltek volna, távolmaradásukkal tüntettek, így csend volt és nyugalom, a vendégek többsége bágyadtan üldögélt a meleg medence lépcsőin, lustán engedve át arcát és vállát a nap tüzes sugarainak. A jószagú és unalmas csend azonban egyszerre váratlan feszültséggel telt meg. Legalábbis számomra. Furcsa párt vettem észre. Azazhogy nem is párt, hiszen ennek a két embernek tulajdonképpen semmi köze sem volt egymáshoz. Távol ültek egymástól, a férfi kisfiúsán karcsú testét kényelmesen engedte át a kellemesen meleg víz ölelgetésének, hoszszú üstökű, nyírott, fehér szakállas fejét pedig kissé félrefordítva bámult a semmibe, mintha gondolatai teljesen függetlenek lennének a helytől és az időtől. A lány pedig — karcsú volt, fiatal és csinos —, mintha valami varázs szállta volna meg, úgy látszott, hogy képtelen pillantását levenni az idős férfiről. Egy darabig csak figyeltem őket, aztán jobban megnéztem a férfit. Egyszerre rájöttem, hogy ismerem őt, hogy sokszor láttam arcképét újságokban, albumokban, hanglemezek borítólapjain. Csak azért nem figyeltem fel rá azonnal, mert a szokásos öltözéke helyett ezúttal csak fürdőnadrágot viselt. Hát persze, hiszen ez az ember Kodály Zoltán, a nagy zeneszerző, a Háry, a Psalmus, a Galántai-táncok csodálatosan szép muzsikájának nagy alkotója. Most már megértettem a lány figyelmét és viselkedését. A zene volt az, ami a lányt a mesterhez fűzte, a nagy művésznek kijáró bámulat és természetesen — nőről lévén szó — a kíváncsiság is. Ekkor Kodály hirtelen felállt, olyan energikus tettrekészséggel, mintha restellte volna pihenését. Áttetsző fürdősapkával szorította le dús hajzatát, ruganyos, határozott léptekkel sétált a hideg medence közeli végéhez és habozás nélkül, a part széléről lazán előredőlve, szabályos fejesugrással belevetette magát a hűs habokba. Az ugrás után lent maradt a víz alatt és abból a helyzetből, ahol ültem, jól nyomon lehetett kísérni a kékesen csillogó víz nyugodt felszíne alatt végzett szabályos mellúszó tempóit. Pillantásom ismét a leányra szállt. Dermedten ült a helyén és szinte hipnotizáltan bámulta a medencének azt a részét, ahol Kodály eltűnt a vízben. Kezét a szája elé kapta, mintha sikoltást akarna elfojtani, majd riadtan, mondhatnám segélykérően nézett körül. Nyugalmunktól és érdektelenségünktől kissé zavarba jött, pillantása úgy röpködött a hideg medence és közöttünk, mint a kalitkába zárt vadmadár. Mi történhetett vele? A feszült csendet hirtelen csobbanó szaja vágta ketté. Akkor bukkant ki a mester a víz alól a medence túlsó fűzése szinte hangosan kiáltott festő ecsetje után. Ez a szép fiatal arc egyszerre fejezett ki örömöt, bámulatot, hitetlenséget, megkönynyebbülést és még egy sereg más, ellentétes érzést. Mindent megértettem. Arról a helyről, ahol ő ült, a víz tükröződése miatt nem lehetett látni, hogy a mester a víz alatt úszik. Joggal gondolhatta, hogy az idős zeneköltővel valami baj történt. Rajongása és tisztelete méltán jelentkezett a riadt és döbbent féltésben. Kodály pedig — mit sem sejtve az izgalmakról, amiket búvárúszásával okozott — ismét elrugaszkodott a medence túlsó faláról és nyugodt, lassú tempókkal, szinte fáradhatatlanul szelte meg hosszú percekig a vizet a medence két partja között. Szokásos napi testgyakorlatát, sportját végezte. Akkor már túl volt hetvenedik évén. (n. a.) A MESTER ÚSZIK NEM KELL, HOGY AZ IDŐSEBBEK ABBAHAGYJÁK A Népstadion körül egész sereg kisebb sportlétesítmény van. Többek között szépen gondozott kézilabdapályák is csalogatják a sportolni vágyókat. A napokban egy délelőtt arra jártunk. Az egyik kézilabdapályát népes embergyűrű vette körül. A kíváncsiság odavitt. Akkor láttuk, hogy a vörössalak sporto-ói nem kézilabdáz- nak, hanem rúgják a labdát. Kevesen tudják, hogy a kispályás labdarúgás egyre jobban hódít. Már bajnokságokat is rendeznek belőle. Amikor ott jártunk, éppen a Hétfői Hírek —Rádió mérkőzés folyt a bajnoki pontokért. A szurkolók nagy részét, a közeli autóbusz garázs dolgozói tették ki. Egy késői érkezőnek éppen magyarázta társa: — Ha előbb jöttél volna, láthattad volna, hogy az előmérkőzésen hogyan kapott ki a tavalyi bajnok MTI 5:4-re, pedig félidőben 4:1-re vezetett. — Itt most mennyi az eredmény ? — érdeklődött a későn jövő. — Még nem esett gól! — hangzott a válasz. Ahogy elnéztük a két együttes játékosait, feltűnt, hogy a csapatok tagjai között kevés az igazán fiatal játékos. Többségük idősebb, de akad közöttük java korban lévő is. Így azután egy csöppet sem lehet csodálkozni, hogy a mérkőzés után a következő párbeszéd zajlott le, az életük delén jóval túllévő szurkolók között: — Te Józsi, hány éves vagy te most? — Hamarosan negyvenhét. — Majdnem annyi, mint én. Tudod mire gondoltam? — Sejtem. — Ahogy mostanában elnézem ezeket a mérkőzéseket, többször is azt forgattam a fejemben, hogy ilyenek között még mi is megellnénk a helyünket. — Látod, nekem is többször eszembe jutott. Mert nézd, ezen a kis pályán nem nagyon számít a korkülönbség, nem kell olyan nagyokat futni, mint a nagy pályán. Egy kis helyezkedés, egy kis labdakezelés, no meg egy kis lövőtudomány és__ — És . . . — vágott közbe a társa — az se kutya, hogy csak kétszer húsz perc 02 egész, öt percig még pihen is az ember közben. Ezzel megindultak a garázs felé, de látszott, hogy „ tovább szőtték a szót. Nem lehetetlen, hogy egy megalakítandó csapatról beszéltek. Talán hamarosan meg is indítják az üzemrészek közötti kispályás bajnokságokat . ..(tari) 12 ttes birkózó a Bulgáriában Nagyszerű eredményeket értek el a legutóbbi években a bolgár birkózók. S ha még alaposabban akarjuk értékelni a bolgár birkózósportot, akkor azt is el kell mondanunk, hogy a legutóbbi 8 év alatt olimpiákon világ-, és Balkán-bajnokságokon, nemzetközi fesztiválokon 23 arany- és 44 ezüstérmet nyertek a bolgár birkózók. Két évvel ezelőtt két hetet töltöttünk Bulgáriában. Jónéhány város mellett több falut is meglátogattunk. Az egyik északbulgáriai, 7000 lélekszámú községben, Belenében, drótkerítéssel körülvett sporttelep, benne gondosan ápolt, füvesített labdarúgópálya mellette pedig 8000 (!) nézőt befogadó, betonelemekből készült mélyített kiképzésű birkózóstadion kápráztatott el mindanynyiunkat. S ez csak a kisebbik meglepetés volt. A nagyobbat az jelentette, hogy a Nemzetközi Falusi Sportjátékok mindkét versenynapján délelőtt és délután egyaránt roskadásig megtelt a nézőtér, s a későn érkezettek csak alig valamit láthattak a két szőnyegen folyó mérkőzésekből. 20 km-es körzetből jött össze a hatalmas tömeg. Vajon hogy csinálják ezt — kérdeztük az egyik bolgár sportvezetőtől? — 1944. szeptember 9-e (Bulgária felszabadulásának a napja) előtt is sokan birkóztak nálunk — mondta. — Ezalatt azt értem, hogy a birkózók száma már ekkor mintegy 2000 volt. A felszabadulás után edzők, instruktorok és diákok százai nevelkedtek a Szófiai Testnevelési Főiskolán, ahol a birkózás számára külön tanszék nyílt. Edzők és sportpedagógusok vállvetett munkájának eredményeképpen az amúgy is népszerű sportág valódi tömegsporttá fejlődött. Hogy ez valóban így van, annak bizonyítására íme néhány meggyőző számadat: 1953-ban Bulgáriában 4500, 1954-ben 7167 és 1960-ban több mint 20 ezer birkózót tartottak nyilván bolgár barátaink Sportmozgalmukban a birkózás az egyik legfontosabb helyet foglalja el. A sportág igen közel áll a néphez, a bolgár népi hagyományokban mély gyökerei vannak. Bulgáriában már századokkal ezelőtt a vásárokon és más ünnepeken, a falusi piactereken nagy hévvel mérték össze erejüket a „daliák”. Az így rendes erejüket nézők ezrei figyelték , s a győztesek jutalmul borjút vagy juhot vittek haza vállaikon. A régi viadalokról népdataik is megemlékeznek. A falusi lakosság sportszervezete, az Urozsáj megalapítása óta mind tömegesebb és szervezettebb jelleget öltött, s a falusi birkózók száma egyre növekszik. 20 ezer bolgár birkózó közül nem kevesebbet, mint 12 ezret a falusi sportkörök tömörítenek magukba. Bulgária ilyenszempontból megelőzte a világ minden államát, s hogy a sporti vezetők elgondolása — a birkózósportnak a falura való alapozása — helyes volt, azt a fal- irakból már eddig is kikerült , számos kiváló versenyző is bizonyítja. 1j Sok-sok nagyszerű győzelem kísérte már eddig is a bolgár birkózók, s köztük a népi tömegversenyeken feltűnt falusi versenyzők útját. Kevés ország birkózósportja (vagy talán egy sem) engedhetne meg magának például azt, amit bolgár barátaink megengedhettek maguknak 1959 nyárutóján, amikor egyszerre 3 nagy nemzetközi versenyen állítottak ki 5 közel egyforma képességű versenyzőgárdát. A magyar válogattott ellen mérkőző bolgár birt hozók döntetlent értek el, a Splitben indultak több első helylyel tértek vissza, s a Belemben rendezett Nemzetközi Falusi Sportjátékokon elindult versenyzők pedig négy első helyet szereztek. Ez utóbbi viadal bolgár versenyzői falvak lakói voltak, akik közül Szirakov az 1957. évi isztanbuli VB-n szabadfogású birkózásban világbajnokságot, az 1959. évi teheráni VB-n és a Melborne-i olimpián ezüstérmet nyert. Az ugyancsak falun feltűnt Ahmedon az 1958. évi szófiai szabadfogású VB-n legyőzve a háromszoros világbajnok török káplánt, aranyérmet szerzett. Első lett csoportjában a teheráni szabadfogású VB-n is. Végül a Belenében ugyancsak első helyen végzett Völcsev 1958 ban Szófiában és 1959-ben Teheránban ezüstérmet. Rómában pedig tavaly bronzérmet nyert Azok a sikerek, amelyeket a bolgár birkózók nemzetközi viszonylatban attak, jórészt annak köszönhet, hogy a birkózás Bulgáriában már olyasfajta tömegsport, nmi nálunk az asztalitenisz, azzal különbséggel, hogy a bolgár falvak birkózói nemcsak a spartakiádók idején találkoznak. 54 ország 300 versenyzője vett részt birkózásban a római olimpián, s Bulgária versenyzői a 3 helyet biztosították maguknak Törökország és a Szovjetunó mögött. Bolgár barátaink 17 sportágban vettek részt a római olimpián. A nemhivatalos pontversenyben elért 17. helyezésükkel szerzett 40 pont közül 30-at (!) a bolgár birkózók szereztek Talán ez mindennél jobban mutatja, hogy érdemes volt fáradozni, érdemes volt a falu sportszervezetre, az Urozsát alapozni...Nagy József * arany- ezüst- bronzérem érem érem XV. olimpia (Helsinki) — — — XVI. olimpia (Melbourne) 13 — XVII. olimpia (Róma) 13 3 BÖRZSÖNYI kirándulás Gyalogoltunk. Tájoló, térkép és tájismeret nélkül, közben a felhők fölött már búcsúzott a nap. — Tulajdonképpen hova is megyünk? — kérdeztem Laci barátomat, aki gyakorlott természetjáró hírében állt, s aki néhány órával ezelőtt meghívott, hogy ránduljunk ki a Börzsönybe. Akkor még ő is vidámabb volt, mint most, mert ráncolt képpel válaszolta: — Mondtam, hogy Törökmezővel Aztán sürgetett, mondván, hogy ilyen ütemben soha nem érünk, oda. Egy órája szálltunk le a vonatról Kismaroson. De szép hely is az a Kismaros. Zöldellt a fa, a fa a Duna-parton, de talán az tetszett leginkább, hogy a község határában valaki hangosan megjegyezte: — Ezek is természetjárók. Mi tagadás, jól esett. De aztán hirtelen elkeseredtem. Szemerkélni kezdett az eső, én otthon hagytam esőkabátomat. — Ne törődj vele! — vígasztalt a túravezető. — A híd után jobbra fordulunk,gy félóra alatt fönt leszünk. Bizonyára csalódott képpel nézhettem rá. Mert eddig csak félórát gyalogoltunk, még egy fél hátra van, s az összesen egy óra. Ez pedig még a kezdő számára sem túlságosan, kiadós túra. Szóval a híd alatt jobbra fordultunk. Most mintha már dézsából öntötték volna, úgy evett az eeö. Laci magára öltötte viharkabátját, aztán szánalmas tekintettel nézett még szánalmasabb öltözékemre. — Ilyen a turistakeresztelő — dörmögte —, ezen túl kell esni. A szemem sem rebbent, pedig már a gyufám is ázott a zsebemben. Nem mehettünk tovább. Akkora zivatarba kerültünk, hogy be kellett állni egy fa alá. Állt tünk, álltunk, már a fa koronája is szaporán hullajtotta nyakunkba a vízcseppeket. Közben beesteledett, aztán szabaddá vált az út. Nekivágtunk a hegynek, útta-lan utakat jártunk támpont nélkül. Sehol egy átjelzés. — Jól megyünk? — kérdeztem aggódva. — Jól! — hangzott a válasz. Bátortalanul megkockáztattam egy megjegyzést: — Én még egyetlen jelzést sem láttam. — Mert sötét van! Az élet parancsa, hogy a gyengébbnek meg kell hajolnia az erősebb előtt, s már furdalt a lelkiismeret, hogy kételkedni mertem társamban. Alávetettem tehát magam az akaratának, s teljesen megnyugodtam. Pedig már három órája dagasztottuk a sarat. Megmásztunk egy bozótost, egy meredek és egy mégmeredekebb hegyet, már mindketten verejtékeztünk a fáradtságtól, amikor Laci szelíden szólt: — Mennyi az idő? — Háromnegyed tizenegy. — Az sok. Akkor valami nem stimmel! — mondta. Tovább mendegéltünk. Tizenegykor kibújtunk az erdőből. A távolban lámpafény pislogott. — No végre, már azt hittem, eltévedtünk! — -mondta megkönnyebbülten útitársam. Takaros ház ablaka előtt álltunk, bent a rádió szélt. — Kérdezd meg, melyik a turistaház! — kaptam az utcárt. Nyugdíjas vasutas nyitott ablakot. Furcsán nézett rám, ő ezt kérdezte: — Milyen taristaházat keresnek? — A török-mezeit! — S miért Kismaroson keresik? ■ Ereinkben meghűlt a vér. ■ Négyórai gyötrelmes gyaloglás után ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk. •Sz. A.