Népsport, 1962. július (18. évfolyam, 127-149. szám)
1962-07-01 / 127. szám
# Veteránok Wimbledonban Kiküldött munkatársunk riportja (Wimbledon, június 30.) Az aki eljött, tűnő évek rohanásával nem múló sportszeretet és a sorsolás szeszélye különleges élménynyel ajándékozta meg a wimbledoni versenyek nézőit. Röpke órácskára visszahozta a múltat, ízelítőt adott az annyit emlegetett „szép játék” korszakából, amelyet, úgy látszik, az erőtenisz egyszer s mindenkorraelűzött a wimbledoni fűről. A férfi páros mérkőzések első fordulójában két veterán játékos, két hajdani wimbledoni bajnok két egymástól nagyon eltérő stílus képviselője került szembe egymással A francia muskétások talán legnagyobbika, Jean Borotra 83 éve ellenére is hű maradt Wimbledonhoz és fiatalabb honfitársa, Jalabert oldalán az idén is elindult a férfi párosban. A sorsolást végző bírák szándékosan sem találhattak volna számára érdekesebb ellenfelet, mint az erőtenisz első wimbledoni bajnokát, a még csak 42 éves, de a rendszeres versenyzéstől már visszavonult Bob Falkenburgot, aki kihasználva véletlen londoni tartózkodását, társult az angolok volt Davis Kupa-játékosával, G. L. Paishsel és a párosban szintén pályára lépett. Az elég szerencsétlen elhelyezésű 11-es pályán (csak egyik oldalról közelíthetik meg a nézők) került sor a mérkőzésre, ahol hirtelenében olyan tömeg kerekedett, hogy azt a közmondásos tűt valóban nem lehetett volna földre ejteni. Találkozót adtak itt minden összebeszélés nélkül egymásnak a sportág ínyencei és legjobb szakemberei, hogy hódoljanak a nagy verseny elsöprő lendületű forgatagában a múltnak. Ott sorakozott egymás mellett Fred Perry és Drobny a két volt wimbledoni győztes, akik most a legnagyobb angol lapokban tájékoztatják olvasóikat a versenyekről, ott láttam Dan Maskellt és Evelyn Dewhurst-öt, az angol teniszsport két elismert edzőjét — előbbi már Fred Perryt is oktatta, utóbbi pedig a legendás hírű Susanne Lenglen-nak volt partnernője, előtűnt egy pillanatra Mrs. W. Dupont (Margaret fr shome), az amerikai tenisz egykori kiválósága, az amerikai női csapat jelenlegi vezetője és Margaret Smith-nek, az ausztrálok fiatal bajnoknőjének szélhas alakja is. Borotta egy negyedórán át látványosan játszott. Egymást követték szellemes, finom, váratlan ütései, taktikai megoldásai. A nézők szinte egyfolytában tapsoltak és senki sem volt közöttük, aki ne ismerte volna el, hogy ez az igazi tenisz, ilyen játékot szeretnének látni napjaink nagyjaitól is. Aztán jött a második negyedóra és hengerelt az erőtenisz. A hatalmas termetű Bob Falkenburg, aki egyébként nem hagyta abba a sportolást, s jelenleg a golfozás szenvedélyének hódol versenyszerűen, félelmetes adogatásaival és lecsapásaival fáradó ellenfeleivel szemben gyorsan eldöntötte a mérkőzést. A reminiszcencia, a szép tenisz után azonban megmaradt a nézőkben, s múltat idéző találkozók kapcsán fokozottan kapott helyet a sajtóban is a nagy kérdés, a változatlanul eldöntetlen vita: kik voltak a jobbak, a régiek-e, vagy a maiak? „Ha Lenglen ma játszana, mindenkit legyőzne” — képviselte az egyik szélsőséget Evelyn Dewhurst. A másikat pedig Falkenburg azzal a kijelentésével, hogy „az erőtenisz igazán nagy képviselői füvön mindig előnyben voltak és lesznek”. És vajon mi az, ami a teniszt az erőből való játék felé az „ ütéspont” elvének irányába oly ellenállhatatlanul sodorja. Azt hiszem, nem járok meszsze az igazságtól, amikor állítom: az a rendkívül hétköznapi felismerés, hogy az erőt könynyebb és rövidebb idő alatt lehet fejleszteni, mint a technikát, illetve ha a gyors haladás érdekében a legszükségesebb alapmozdulatokra (adogatás, rirem, röpte) szűkítik a technikai oktatását, hogy több idő maradjon az erő fejlesztésére. Ha például a férfi mezőnyben domináló ausztrál játékosok testi felépítését összehasonlítjuk amerikai, angol és európai ellenfeleikkel, akkor máris szembetűnő a különbség. S ezek az „erős” ausztrálok nagy adogatásokra épített, kifejezett erőteniszt játszanak! Tehát az erő, s ami vele együtt jár: a gyorsaság és a kitartás az, ami dominál a füvön, de amint az idei európai versenyek eredménye mutatta, salakon is — a legdöntőbb tényező! Antal Aladár nem bánta meg. Bizonyítottak a jugoszlávok Pénteken este hat óra felé a röplabda-szurkolók meglepetéssel tapasztalták, hogy a Kisstadionban zárt kapuk fogadják őket. A sportág vezetői ugyanis, noha eső nem fenyegetett, az elég erős szél miatt úgy határoztak, hogy a játék zavartalanságának biztosítása érdekében a nemzetközi torna mérkőzéseit a Sportcsarnokba helyezik át. Így hát elindultak az embereit a Sportcsarnok felé. Ott már javában melegítettek a csapatok. Különösen a jugoszlávok készülődtek nagyon szorgalmasan. Bizonyítani akartak . .. Legutóbb Skopljéban legyőzték a bolgár és a magyar válogatottat, azokat a csapatokat, amelyek az eddigiek során a nagy nemzetközi versenyeken mindig jobb eredményeket értek el, mint ők. Most sajnálattal vették tudomásul, hogy a bolgár csapat lemondta a budapesti tornán való részvételét, mert szerették volna bebizonyítani, hogy hasonló mezőnyben, idegenben is megállják a helyüket. Edzőjük a torna megkezdése előtt a következőket mondta: — A bolgárok részvételével véleményem szerint az első napon, a bolgár—jugoszláv mérkőzésen dőlt volna el a második hely sorsa, így viszont... Az edző nem fejezte be a mondatot, arckifejezéséből azonban az tűnt ki, hogy „így viszont” az első hely megszerzését sem tartja lehetetlennek. A bolgárok helyett szereplő magyar B-válogatottat és az NDK együttesét ugyanis a jugoszlávok nem tartják olyan erős ellenfélnek, hogy vasárnap fáradtan legyenek kénytelenek kiállni A-válogatottunk ellen. Szakembereink és a szurkolók egyaránt alig várták a jugoszláv—magyar B-válogatott mérkőzés kezdetét. Meg akarták ismerni a jugoszláv együttest, azt a csapatot, amely odahaza oly szép sikert ért el. Nos, nemsokára megismerhették Zsivkovicsot és társait, akik időnként a röplabdázás minden szépségét bemutatták. Azzal a csapattal, amelyet még egy évvel ezelőtt is az úgynevezett európai második garnitúrába rangsoroltak, egyre inkább számolni kell. Sokszor zsngott atöbb száz főnyi közönség tapsa Zsivkovics parádés megoldásai, Bulatovics és Kosz hatalmas leütései, valamint az örökmozgó Petrovics nagyszerű mentései nyomán. Egyöntetű volt a vélemény, hogy ebben az együttesben nemcsak kitűnő egyéni játékosok vannak, hanem mint csapat is kiváló teljesítményre képes. Amilyen nagy tetszést aratott azonban a jugoszláv csapat játéka, olyan csalódást keltett az NDK válogatottja. Pedig ezt a csapatot a nemzetközi közvélemény úgy tartotta nyilván, hogy az utóbbi egy-két évben igen komoly fejlődésről tett tanúbizonyságot. Csakhogy azok az NDK-játékosok, akik ezt az elismerést kivívták, ezúttal nem mindnyájan szerepeltek a csapatban. A szakvezetők fiatalítottak, de ez a fiatalítás erősen túlzottnak mondható. Még Webnerrel, legjobb játékosukkal sem találkoztunk, pedig ez a 27 éves játékos egyáltalán nem öreg még. Igaz, megismertünk helyette Schneider személyében egy másik játékost, aki csaknem olyan jól játszott. Ez azonban kevés, mert a többiek messze elmaradtak tőle tudásban. S ami meglepő volt. A válogatottunk mégis játszmát vesztett a német csapattal szemben. Hiába, a könnyelműsködés mindig megbosszulja magát. Reméljük, fiaink a jugoszlávok elleni döntőn nem lesznek hajlamosak hasonló könnyelműsködésre. (góllal) Miért szeretem? A sport megsokszorozza az alkotó energiát — mondja Berényi Ferenc Derkovits-díjas festőművész Elöljáróiban érdemes elmondani, hogyan lett festőművész, mert ebből könynyefoto megérteni az egész embert. Huszonegy éves koráig vidéken élt, ahogy mondja: „esze ágában sem volt” festeni. De egyszer meglátott egy festő műtermében egy félig kész képet, nézegette, aztán otthon hevenyészve meg is próbálta. A kép tetszett a festőnek. Biztatta is Berényit. Neki elég volt a műteremben szerzett élmény és a biztatás ahhoz, hogy hatalmas energiával festeni kezdjen. Nem telt bele sok idő, felkerült a Képzőművészeti Főiskolába. Az út további része már nem ilyen romantikus, de nem kevésbé küzdelmes. És a sport? Gyerekkorában természetesen futballozott, de egyszer megsérült, ínszalag-szakadása történt és abbahagyta. A főiskola bevégzéséig már egyáltalán nem érdekelte a sport így, valóban, ezzzel a kifejezéssel, hogy „nem érdekelte”. — Egy kicsit le ie néztem azokat, akik vasárnaponként vagy délutánonként sportoltak — mondja Berényi Ferenc. — Az volt a véleményem, hogy pocsékolják a drága idejüket. Én teljes öntudattal és magabiztosan, hogy az egyedüli helyes úton járok, bújtam a múzeumokat és minden erővel és időben festettem. Igaz, nekem több is volt a tanulnivalóm. A főiskola elvégzése után átmenetileg általános iskolában rajz- és mértanitanári állást vállalt, s mindjárt az egyik ötödikes fiúosztály főnöke lett. — Furcsa helyzet volt — mondja —, amikor először mentem be az iskolába, sajnos, rövid nadrágban, a nyolcadikos fiúk jóindulatú barátkozással a vállamra veregettek és mondták: „Na, srác, te jó néhányszor elbukhattál, hogy még mindig suliba jársz.” Szóval nem volt tekintélyem. Keresni kezdtem a módot, hogyan teremthetnék a fiúkkal közvetlen kapcsolatot. Ez pedig, úgy találtam, a labdarúgás is lehet. Az ok egyszerűnek látszott. Az óra alatt és a szünetben a fociról beszélgettek, mégpedig nagyon nagy érdeklődéssel. Hogyan is közelíthetem meg a gondolatvilágukat. Talán úgy, ha szakmai hozzáértést mutatok labdarúgásban. Vettem tehát egy „nagyszakállú” szakkönyvet és tanulmányozni kezdtem. Aztán bekapcsolódva a fiuk beszélgetésébe, mutattam a labdarúgó-szaktudásomat. Nagy volt a csodálkozás, de az elismerés is. A várt hatás bekövetkezett, a , ,rövid nadrágos” osztályfőnök kapcsolata igen közvetlenné vált az osztályával, s eközben egyenes arányban nőtt a megbecsülése se. Viszont... a megmozdított kő gördült a mozgástörvények alapján tovább. Az osztály hamarosan követelte az elmélet mellé a gyakorlatot, így jött a következő lépés, tán a nehezebbje. A kétórás rajzszünetében kimentek az udvarra és délután a Népligetbe focizni, az osztályfőnök szakszerű edzésvezetése mellett. Teljes sikerrel. A következő évben a hatodik osztály végigverte az iskola valamennyi alsóbb és felsőbb osztályának csapatát, és iskolabajnok lett, ugyanakkor a jelesrendűek száma 16-ra szaporodott, majd ismét egy év elteltével a budapesti iskolák bajnokságában az előkelő 3. helyet szerezte meg az akkor még csak 7.-es osztály. Ugyanakkor a Bp.-i bajnokságban „kölyök” korukban bronz-, ,ifi”-korukban ezüstérmet nyertek. — Pedagógiai trükknek szántam — mondja Berényi —, aztán egyéni érdeklődés lett belőle. A sport előtt erőszakosan becsukott szemem lassan kinyílott. Úgy is mondhatnám, hogy törököt fogtam, de szerencsére nem eresztett. Szerencsére, mondom, mert úgy érzem, a testneveléssel való foglalkozás, annak ismerete nagyon fontos és szükséges tartozéka az életemnek, a művészetet gyakorló ember életének, gondolkodásának, egyéniségének. Szerintem a sport és a művészet rokonok. Ennek a rokonságnak számos ponton észlelhetők a hasonlósági jegyei, például mindkettő erős küzdelmet jelent, a nagyobb teljesítményt egyikben sem lehet szenvedély, áldozatvállalás, erős akarat, kitartás, szorgalom nélkül elérni. Aztán amint a művészet sem képzelhető el belső válságok nélkül, úgy a sportbeli fejlődés sem. Ezeken a válságokon egyaránt csak magasabb erkölcsiséggel és céltudattal lehet túljutni. Említhetnék még számos örök párhuzamot a sportról és a szellemi életről, de ezek szerencsére már közismertek és elfogadottak. Mégis, egyet említek közülük, amely a művészethez szorosan kapcsolódik. Szerintem nem lehet a szellem friss, ha a test lusta, renyhe, tohonya. A frisseséget ebben a párhuzamban a művészi látásmódra is értem. Elmondja Berényi Ferenc: az említettek miatt helyteleníti, hogy a fiatalok képzőművészeti szervezetében gyenge a sportélet. Véleménye szerint elsősorban nem a szervezésen múlik, hanem a helytelen felfogáson. Sokan művészi elfoglaltságaikra, mások fáradtságra hivatkozva húzódnak félre a sporttól. — Nem ismerem el jogosnál? ezeket az érveket — mondja —, , annál kevésbé sem, miért egy időben magam is ezt vallottam. Ezzel szemben állítom, hogy a sport feloldja a szellemi fáradtságot és megsokszorozza a szellemi, művészi alkotó energiát. Magatartásával hitelesíti a véleményét A Képzőművészeti SK három labdarúgócsapatának, a felnőttnek, az ifinek és a kölyöknek az edzője és egyben intézője. (Természetesen minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül.) A felnőtt csapat még csak papíron felnőtt, korengedménnyel játszanak a felnőttek között lesz, a gárda ugyanis azonos azzal, amely kilenc évvel ezelőtt abba a bizonyos 5. általánosba járt és Berényi „pedagógiai trükkje” révén szerveződött csapattá. Azóta is együtt játszanak, bár szétszóródtak az élet számos területén, akadt közöttük szovjet ösztöndíjas, színművészeti főiskolás, csepeli elektrotechnikus, Ikarus-gyári lakatos, tisztviselő, nyomdagépmester és így tovább. — Heterogén foglalkozású, homogén csoport a csapatom — mondja —, amely együtt maradt kilenc éven át. Először én tartottam össze őket, most már összetartja őket a maguk közössége, illetve összetart bennünket a mi közösségünk. Művésztársai közül többen mondják Berényire: irigylik, hogy ilyesmire 16 futja az idejéből. Panaszolják, hogy nemcsak a sportra, hanem még arra, is alig telik az idejükből, hogy az emberekkel, a közösséggel, a „témával” kapcsolatot találjanak. — Énre csak azt felelem — mondja Berényi —, ez felfogás kérdése. Én a sporton keresztül a legemberibb, legközvetlenebb kapcsolatban állok egy társadalmilag erősen tagolt csoporttal. Ami pedig az időt illeti, a sport számomra egyrészt „életkapcsolat”, egyúttal azonban a szellemi fáradtság ldpihenése és energiagyűjtés is. Valóban, Berényi óriási energiával és sikeresen dolgozik, amit mutat a varsói, a berlini,prágai, moszkvai és számos hazai kiállításon való szereplése, valamint a nem rég elnyert Derkovits-díj. Mégis jutott ideje rá, hogy elvégezzen egy társadalmi gyakorló oktatói tanfolyamot, a XI. kerületben egy sportakadémiát, most pedig jelentkezett a Testnevelési Főiskolán ősszel induló edzőképző tanfolyamra. A sporttal való foglalkozás beletartozik az életembe — mondja Berényi Ferenc. — Nem helyet kell keresnem szmára az elfoglaltságaim között, mert helye van, csupán az arányokat kell megtalálnom. Ha az ember ismeri a fontoságát, akkor az arányt sem tévesztheti el Zágoni Ferenc IVEM TÖRNI, a minap fáradtan menttem hazafelé. Nemcsak a hosszú napi munka miatt voltam kissé letört, hanem a bal combom, jobban mondva a lovaglóizmom is fájt. Ez egy régi sérülésem emléke: ha változik az idő, főleg, ha rosszabbra fordul, bizony napokra előjön. Ilyenkor nehezen megy a járás. És érdekes, teljesen öntudatlanul erőltettem a gyors mozgást. Versenyeztem a siető emberekkel, mint a gyerekek, elkapott a régi érzés, ami valamikor a pályán ösztönzött. Mert, amikor futottam, akármilyen nehezek is voltak a körülmények, akadályozhatott akár egy friss sérülés fájdalma is, ha már egyszer elkezdtem a versenyt, mindenkor végig is harcoltam. És majdnem mindig az első hely volt a tét. Ez volt az, amit igazán szerveztem a sportban. Néhány második helyemet ma is többre értékelem nem egy győzelemnél. Ilyen volt például életem harmadik komoly, szögescipős versenye 1947-ben, az országos főiskolai bajnokságon. Előtte, a rajtoknál kicsit meghúzódott a lábam. Fogalmam sem volt róla, mit jelent ez, milyen következményei lehetnek. Az előfutamok után azonban már komolyan fájt a combom. Az edzőm megkérdezte: r— Tudsz futni? Vállalod?I .+• « Igen, megpróbálom ~ mondtam én kicsit megszeppentene HOGY VALAKI MEGELŐZZÖN .~ Akkor mindent bele is veregetett a vállamra. Nincsenek emlékeim a versenyről. Az egész pálya, a versenytársaim szinte ködben úsztak körülöttem. Egyet éreztem: a lábam minden lépésnél nagyon fáj! És egyet tudtam: nem szabad megadni magam a fájdalomnak . . . Tima Franci mögött másodiknak végeztem. Ha jól emlékszem, II.1-et értem el. Ma már tudom, hogy helyesebb lett volna nem „legénykedni”, de magára a küzdelemre még mindig büszke vagyok. Úgy érzem, ha nem küzdöttem volna mindig teljes szívvel és lélekkel, ha nem akartam volna minden gátló körülménynek fölébe kerekedni, a későbbi, az igazán nagy versenyeken sem tudtam volna megállni a helyemet úgy, mint ahogy sikerült. Egykor gyermekkoromban nem tűrtem, hogy valaki gyorsabban menjen az utcán, mint én. Később a pályán igyekeztem gyorsabban futni ellenfeleimnél. Ma már csak nektek tanácsolhatom, fiatal barátaim: akarjatok gyorsabban úszni, futni, jobban vívni, szebben tornázni, mint mások. Ha nagyon akarjátok, el is éritek a magatok elé tűzött célt. Soksok boldog pillanatot fog ez jelenteni, s a küzdenitudásnak hasznát veszítek későbbi életetekben is. És ez maradandóbb, értékesebb emlék lesz a sportból, mint az aranyérmek és a serlegek. Goldoványi Béla A sportsérülésekről tanácskoztak a sportorvosok • Pénteken reggel megkezdőött az Orvos Egészségügyi Dollgozók Szakszervezete sportorrvos szakcsoportjának kétnapos 7 ankétja. A hallgatóság köré- ben a legtöbb fővárosi és vidéki szakemberek mellett több 2 külfödi* sportorvos is helyet foglalt. Mivel a sport tömegéül fedésével kapcsolatban ha h ízánkban is gyakoriak a sport- sérülések és sportártalmak, ezért a sportorvosok idei 7 ankétjén a sérülések megtárgyalását tűzték napirendre. El* ^ sőnek dr. Dániel Elemér pro* f fesszor, a Sportkórház sebészeti osztályvezető főorvosának főreferátuma hangzott el a sportsérülésekről, majd dr. Z. J. Birjukovának, a Moszkvai Orvostudományi Akadémia tanárának nagy érdeklődéssel kísért előadása következett. Az ankét első napját további húsz csatlakozó előadás és hozzászólás zárta be, s valamennyi a sportártalmak és sérülések megelőzésével, korszerű kezelésével és gyógyításával foglalkozott. A második napi programban 11 előadás szerepelt, köztük nagy érdeklődést keltett Ulmeanunak, a Bukaresti Testnevelési Intézet tanszékvezetőjének előadása. (MTI) Ismerik, ugye, azt est, apát, aki egész lelkével azért szurkol, hogy fia szülessék és amikor valóban egészséges fiúgyermek kapálózik a pólyában, máris merész terveket sző a gyermek jövőjét és — teszmésztesen sportpályafutását illetően. Nos, Keleti Emil nemcsak ilyen fiúváró apa volt, hanem, súlyemelő-edző is, így hát senki nem csodálkozott azon, hogy fiát már a pályában súlyemelőnek szánta. Szépen és edzőhöz illő pontossággal eltervezte, hogy előbb úszni fog a gyerek, majd atlétizálni és miután így megszerezte a fizikai alapot, elviszi a súlyemelőterembe és súlyemelőt farag belőle. Kezdetben minden tervszerűen ment. Az ifjabb Emil kitűnő tanuló volt, jókötésű kis fickó, aki az úszómedencében már kezdte mutogatni oroszlánkörmeit, amikor egy napon súlyos gyomorvérzést kapott. Az apát telefonon értesítik, lélekszakadva ér haza. Nem szégyelli a könnyeit, sírva rohan végig a Podmaniczky utcán, karjában a szürke testű gyerekkel. Az utolsó percben érkezik a kórházba, az orvosok napokig harcolnak a kivérzett gyerek életéért. Alig van túl a veszélyen, újabb vérzés jön, majd egy év múlva a harmadik. Még egy súlyos vakbélműtét , a nemrég még izmos kis vasgyúró úszópalánta összetört roncs. Teste összegörnyed, nem is tud kiegyenesedni. Apa és fia együtt temetik álmaikat. Egy fiatal orvos veti el a gondolat magvát, próbálják meg fokozatosan tornával, erősítéssel talpra állítani a gyereket. A mag jó talajba hull, az apa és a fiú megkezdik a munkát. Kis célokat tűznek maguk elé és szívósan harcolnak érte. Az apa éjjel-nappal töri a fejét, gumiszalagból expandert készít, kis kézisúlyzókat hord haza. Centiméterről centiméterre haladnak előre ... Nyolc hónapig tartott, míg a kis Emil felegyenesedett. Már érezte az erejét, az ötszörösre összehajtott gumiszalagot is ki tudta húzni. Az apa most már új, merész célt tűzött maga elé: végrehajtani régi tervét és ezzel valóra váltja fia álmát is, Emil sportolni fog. Könnyű dolga volt a gyerekkel, mert az olyan hevesen vágyott a sportolás után, hogy minden utasítást, elképzelését szó nélkül végrehajtotta, így is két év telt el, míg apa és fia együtt léphetett be a súlyemelőterem ajtaján... Ifjabb Keleti Emil ma a Műegyetem, utolsó éves hallgatója és a MAFC legeredményesebb súlyemelője. Többszörös ifjúsági bajnok és a felnőttek között is már szép sikereket aratott. Azt tervezi, hogy majd akkor ér el igazán jó eredményeket, ha befejezte tanulmányait. Az apa nem remél tőle igazán nagy eredményt, bár tudja, hogy a fiúnak óriási akaratereje van. Ő tökéletesen elégedett így is, hiszen minden elképzelése valóra, vált: fiából jó mérnök és minden nehézség ellenére súlyemelő lett! Pap Jenőné „A magyarok helyes úton haladnak” A megállapítás Francois Thébault-tól, a neves francia szakírótól származik. „Magyarország Csehszlovákiától elszenvedett veresége a negyeddöntők legmeglepőbb eseménye volt — írja a neves újságíró. — Ez a magyar csapat, amely minden ambíció nélkül érkezett Chilébe, hamarosan a győzelemre esélyesek sorába lépett az angolok elleni kitűnő szereplése és a bolgárok felett aratott elsöprő győzelme után. Ez a kilátás annál is csábítóbb volt, mert a magyarok az 1954-es indokolatlan vereség után mindenki szemében megérdemeltek volna egy kis ellen-s szolgáltatást a sorstól. Már csak azért is megérdemelték volna mert Hidegkúti és társainál: utódai a támadójáték képviselői voltak, olyan felfogásban játszottak, amely ennek a világbajnokságnak legritkább jelenségei közé tartozott. A szerencse azonban nem állt a magyar csapat oldalán. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogyha ez a magyar csapat jobb is volt csehszlovák ellenfelénél, még messze volt nagy elődeinek támadó szellemétől. Solymosi Mészöly, Albert, Göröcs személyében azonban olyan bázissal rendelkezik a válogatott, hogy optimizmussal tekinthet a jövőbe.” ■ ......... a Vasárnap, 1962. július 1. *—