Népsport, 1964. szeptember (20. évfolyam, 173-193. szám)

1964-09-01 / 173. szám

A hármas akadályverseny győztese­i a® R2TSZ és a Ciger .n nyolc nap alatt három bajnoki márká­jú rést játszottak élvonalbeli labdarúgó­csapataink. Mint arra számítani le­hetett, ez nehéz feladatot jelentett vala­mennyiük számára. Akadtak együttesek, amelyek nagyszerűen megbirkóztak a ne­hézségekkel, de többségben azok voltak, amelyek csak részsikereket vallhatnak ma­gukénak. Mindenesetre érdekes: egyetlen csapatunk sem volt képes arra, hogy mind­három találkozóját megnyerje. A hármas akadályverseny győztese­i az MTK és a Győr! Nyolc nap alatt öt pontot szereztek. Igaz, hogy az MTK a táblázat legalján kullogó csapatokkal mérkőzött. Legyőzte a DVTK-t, a DVSC-t, s pontot szerzett Pécsett. Meg kell azonban jegyezni, hogy az MTK mindhárom mérkőzésen meg­lehetősen mérsékelten játszott, s nagyobb tudású együttes legyőzésére a jelenlegi for­májában aligha lett volna képes. Kétség­telen viszont, hogy ez alatt a nyolc nap alatt a kék-fehér játékosok küzdőszelleme erősödött. A győriek kétszer játszottak otthonuk­ban. Legyőzték a Komlót, a kapus nélküli Újpesti Dózsát, s 0:2-ről egyenlítettek Sze­geden. A hármas akadályverseny után, öt pont birtokában, változatlanul versenyben vannak a győriek a Tatabányai Bányásszal a harmadik helyért. Persze az is lehet, hogy végül még negyedikek sem lesznek, sőt még lejjebb is csúszhatnak. Négy pontot szerzett a Bp. Honvéd, a Vasas és a Tatabányai Bányász. A Bp. Honvéd teljesítménye lett volna a legérté­kesebb, ha­­ győz Csepelen. A kispestiek ugyanis szép győzelmet arattak Dorogon, lelépték a Ferencvárost, de nem bírtak a Csepellel. Az volt a baj, hogy Csepelen idegesen, kapkodva küzdöttek, siettették a játékot, s a legnagyobb helyzeteket is el­­ügyetlenkedték. A csepeli 0:1-gyel esetleg elszalasztották annak a lehetőségét, hogy beérve a Ferencvárost, bajnokságot nyerje­nek. A Vasas éppen a bajnokjelölt ellen bizonyította be, hogy sokkal többre képes, mint amennyit ez idáig nyújtott. A rang­adón a piros-kékek minden tekintetben ellenfelük fölé kerekedtek, annak ellenére, hogy néhány Vasas-játékos még mindig nem játszott tudásához mérten. A Tatabá­nyai Bányász legyőzte a Szegedet, s meg­szerezte azt a két pontot is, amelyre a bányásztalálkozókon — Komlón és Dorogon — az eddigi hagyományoknak megfelelően joggal számíthatott. A harmadik csoportba az Újpesti Dózsa és a Pécsi Dózsa sorolható. Három-három pontot szereztek. A Pécsi Dózsa teljesít­ménye az értékesebb, hiszen a vidéki lila­­fehérek pontot vettek el az MTK-tól, s Csepelen 3:0-ra győztek. A többiek közül feltétlenül említést ér­demel a DVTK és a DVSC. Ez a két együt­tes ugyan csak egyszer-egyszer győzött, de nem kisebb csapatok szerepeltek ellenfelük között, mint a debrecenieknek a Ferenc­város, az MTK és a Csepel, a diósgyőriek­nek pedig az Újpesti Dózsa, az MTK és a Pécsi Dózsa. A két vidéki csapat éppen a neves fővárosi együttesek otthonában bizo­nyította be, hogy sokkal jobb teljesítmény­re képes, mint amilyent főleg tavasszal nyújtott. A debreceniek különösképpen fel­javultak. Ha Szűcs György előbb vette volna át az edzések irányítását, aligha es­tek volna ki az NB I-ből. A vasutasok az MTK ellen, de a Ferencváros ellen is, meglepően korszerű felfogásban játszottak. A Ferencváros nemcsak eredményeivel, hanem játékával is nagy csalódást keltett. A bajnokjelölt a debreceniek ellen is csak vergődött a pályán, s aztán következett az 1:4 és 0:3. Ez a hármas mérkőzés bizonyí­totta leginkább, hogy a zöld-fehérek együt­teséből milyen nagymértékben hiányzik Albert Flórián és Perecsi. Támadójátékuk teljesen összeroppant, mert a fáradt játéko­sok formájukban erősen visszaestek — Vargán kívül például a két Fenyvesi, Orosz, Novák, Galambos és Rákosi is — főleg a csatárok, s az idegi terhelést úgy­szólván senki sem bírta. A Vasas ellen tak­tikailag is megbuktak, felállásukkal eleve lemondtak az irányítás, a gyakori támadás lehetőségéről. A bajnokság nagyszerűségét, az erő­viszonyok kiegyenlítettségét bizonyítja az a tény, hogy még a huszonnegyedik forduló után sem dőlt el véglegesen, melyik csapat lesz a bajnok, s a DVSC mellett melyik lesz a második kieső. Persze nagyon nagy a valószínűsége an­nak, hogy a bajnoki aranyérmek a Ferenc­város játékosainak birtokába vándorolnak, a második kieső pedig a DVTK lesz. De lehet, hogy csak az utolsó forduló dönt... Béklyókban vergődtek az izmok Ha film készült volna vasár­nap Csepelen a mérkőzés finá­léjáról, s a hármas sípszó után az operatőr lencséjével befogta volna az egész pályát, vala­mennyi arcot ott a gyepen, akkor a kész film egy kockájá­ba egy színmű nagyjelenetének zárópillanatát sűríthette volna a legélethűbb szereposztással. Az öröm és a bánat hűbb ki-,­­fejezőjének nem talált volna­ jobb arcokat az ottani huszon­kettőnél. " A Csepel legyőzte a Bp. Honvédot. Egy mérkőzés csak a többi közül — mondhat­ná valaki. Igaz. Valóban csak egy a sok közül. De ezen a va­sárnap délutánon Csepelen talán a bajnoki cím sorsa dőlt el. A nagy feladatok megkettőzik az akaratot? Igen. A legtöbb esetben. De ugyanakkor súlyos terheket is raknak a feladat előtt állók vállaira. Ahogy múl­nak a percek, úgy nehezülnek a béklyók az izmokra, az idegekre egyaránt. A mérkőzés bevezető idősza­kában még minden ment. Lát­szólag. Az eldurrogtatott lövé­sek még nem okoztak szívszo­rongást. Majd a legközelebbi bemegy. Talán még az első ki­hagyott helyzet után is így érez­ték ezt a piros-fehér játékosok. De a legközelebbi sem ment be. És a következő sem. Ezután már egyre kétségbe­esettebben lendültek előre­­ a vendégek. Sietni kellett, egyre jobban sietni. És a csepeliek hátsó sorai nem engedtek. Sőt, egyre szilárdabb lett a fal. A sietés már az idegeskedésbe csapott át. Elérkezett az a bizo­nyos hetvenötödik perc. A tava­szi fordulóban eddig vezetett A neve a Népstadion vil­lanyújságján többször is meg­jelent. Nemcsak az összeállí­tásban, hanem kétszer a gól­lövők között is. A mezőny­ben eleven, higanymozgású, lendületes volt, s bár őrzője Havasi mindenüvé követte, jelentős érdemeket szerzett a Vasas biztos győzelmében. Örült is a mérkőzés után. — A Ferencváros kitűnő csapat, s mint mindig, most is nagyon készültünk elle­nük. Ismét bebizonyosodott, hogy mennyit számít az aka­raterő, a lelkesedés, na meg a higgadtság is. Részletekre is kitért. — Persze nekünk köny­­nyebb dolgunk volt, hiszen sokkal nyugodtabban léphet­tünk pályára, mint a Fradi. Nekünk nem volt veszteni valónk. S ők ellenünk kü­lönben is rendszerint idege­sebbek szoktak lenni, hát még most, amikor a bajnoki címük is veszélyben forgott. A pályáról úgy láttam, hogy kapkodtak, türelmetlenül játszottak, s taktikai elkép­zelésük sem vált be. Sok volt a csapatban a védőjátékos, túlságosan átengedték a te­ret a kezdeményezésre. Egész hadrendük azt tükrözte, hogy döntetlenre játszanak!... Mi pedig a játék irányítására törekedtünk. Számunkra a Ferencváros által választott taktika előnyös volt, mert lehetőséget adott a labda gyakori birtoklására, a kom­binációk kialakítására. Né­hányan éltek is a mieink közül ezzel a lehetőséggel, főleg Mathesz Imre, aki csa­patunk egyik karmestere volt. — És milyen érzés volt Havasi ellen játszani? BESZÉLTÜNK Farkas Jánossal . Egész héten azon töp­rengtem, vajon melyik védő ügyel majd rám. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem Galambos vagy esetleg Havasi. Őszin­tén szólva Galambos ellen jobban szerettem volna ját­szani, mert ő technikailag képzettebb, mint Havasi, s az ilyen játékosok kevésbé kemények, nemigen durvás­­kodnak. Nos, Havasit kap­tam, s utólag már nem is bánom, hiszen két gólt lőt­tem. Meg kell azonban azt is mondanom, hogy megíté­lésem szerint erről Havasi nemigen tehet, hiszen az első gólnál kirobbantam a tömeg­ből, a másodiknál pedig Gé­czi hibázott. — Sokan úgy látták, hogy Géczi öklözése után már a kapuvonalon túl volt a lab­da, amikor beljebb segítette, így volt? — Szó sincs róla. Amikor Pál Tibi beívelt, Machos és Géczi ugrott fel a labdáért. Éreztem, hogy nem fogják elérni, s azt reméltem, hogy Machos Feri fején megcsú­szik a labda. Ezért robban­tam a kapu elé. A labda elém is hullott, de nem Feri fejéről, hanem Géczi öklé­ről, mégpedig magas ívben puhán. Láttam, hogy a kapu­ba tart, de ha már elérte volna a gólvonalat, nem nyúltam volna hozzá. De még majd egy méter hiány­zott. Ezért aztán bevágtam. — A Vasas vezetőitől érte­sültünk arról, hogy Farkas magánéletében kedvező vál­tozások történtek... — Ez valóban így van. Itt az ideje, hogy megkomolyod­jam, már sok-sok baj volt velem. S itt van Tokió, az olimpia, ahol feltétlenül ott akarok lenni... A legele­mibb követelmény magam­mal szemben az, hogy spont­szerűen éljek.. De ne csak Tokió előtt, Jan­csi! Utána is!... 1:0-ra a Csepel Kispesten, s ekkor kapta az egyenlítő gólt, később pedig azt, amely a két pont sorsát eldöntötte. És ugyanúgy, mint akkor Kis­pesten, Csepelen is „bejött” az a helyzet. A 75. percben, Ko­mora közeli lövésébe ezúttal azonban egy kicsit bele tudott nyúlni Török. És nem ment be. A csepelieknek egy helyzetük volt. De az­­ bement. jelenet volt ... amikor Csepelen a mérkőzés elején Kocsis buktatta Tichyt, majd az 54. percben Tichy hátulról szándékosan rálépett Rottenbiller lábára..., amikor Sípos a II. félidő derekán fel-­s vágta Kalmárt, Marosi pedig az utolsó percben Kallót. A játék­­­­vezető nemcsak szabadrúgásokkal torolta meg ezeket az eseteket,­­ hanem Marosit ki is zárta a játékból. ... amikor a Népstadionban a rangadón a 30. percben Pál ■ fellökte Dálnokit, később pedig a hátvéd elgáncsolta Pált. A 35.­­ percben Rákosi felvágta Puskást. A szabálysértők figyelmeztetést­­ kaptak. ... amikor az MTK—DVSC mérkőzésen a 11. percben Nagy elgáncsolta Csekőt. A hajrában került a csapatba... Gál Béla az idény elején ke­rült a DVTK-hoz. A Miskolci Építőmunkás csapatában lettek figyelmesek rá a szakemberek s a fiatal játékos az NB I-es klub tagja lett. Eleinte bizony még a tartalékcsapatba is csak nehezen tudott bekerülni, az első csapat összeállításánál pe­dig szóba sem jött. Az MTK el­leni mérkőzés előtt azonban kö­zölték Gállal: úgy készüljön, hogy vasárnap az első csapat mezét húzza magára. Nos, a fiatal labdarúgó be­mutatkozása jól sikerült. Igen ügyesen játszott, mit sem tö­rődve azzal, hogy újonc az él­vonalban. A legnagyobb elisme­rést pedig a Pécs elleni mérkő­zésen kapta. A középhátvéd olyan elegánsan és jó ütemben szerelte a vendégek támadá­sait, hogy a lelátón igen sok­szor összeverődtek a tenyerek e közbelépések láttán. A diósgyőri labdarúgó vasár­napi higgadt játékával bebizo­nyította, hogy rászolgált a biza­lomra. » A­zo itt az egyetlen csapat, vasas amely tavasszal és ősszel is legyőzte a Ferencvá­rost, s több ilyen már nem is lehet, mert hiszen a Tatabánya tavasszal kikapott a Ferencvá­rostól, a Győr pedig döntetlenül játszott az 1. helyezettel. A Ferencváros a­ négy csapattal szerezte meg eddig mind a négy pontot. A Tatabánya, a Győr, a Vasas és az MTK három­három csapattal, az Újpesti Dózsa két, a Dorog és Csepel pedig egy­­egy csapattal szemben vitte el mind a négy pontot. A többiek ilyesmivel nem dicsekedhetnek. 1964-ben most sor- Csoszur­dult elő az hogy a Ferencváros nem rúgott gólt. A zöld-fehérek egyébként öt na­pon belül hét gólt kapta­k, de gólarányuk még mindig sokkal jobb, mint a Honvédé. Ferencváros 57:27 — 2.11 Bp. Honvéd 55:29 — 1.80 u­m­k­k­ai mérkőzésen nem UtOlSó öt kapott ki a Tata­bánya. A Vasas a legutóbbi négy, az MTK és a Győr pedig a legutóbbi három mérkőzésén nem szenvedett vereséget. Negyedik helyen, VahS££Jw bajnokság nézőszámát tekintve, a mostani a negyedik helyen áll a 13 315 mérkőzésenkénti átlaggal. Első helyen az 1950 — 60. évi bajnokság áll mér­kőzésenként 14 554-es néző­átlaggal. Ha a hajrában sok lesz a néző, akkor az idei né­zőszám még a 3. helyire is fel­kerülhet. Szerdán: D­ebre­furcsaságok. Cen—Csepel no, Vasárnap: Csepel—Bp. Honvéd 1:0. — Vasárnap mindkét baj­nokjelölt, tehát a Ferencváros és a Bp. Honvéd is gólképtelennek bizonyult. Őszi bajnok... a sze'r£z, K5t nők”? Pillanatnyilag ez a helyzet: 1. Bp. Honvéd, Győr 16—16 pont, 3. FTC, Vasas 15, 5. Tatabánya 14 ... És a töb­biek: 6. Újpesti Dózsa 12, 7. Szeged, MTK 10, 9. Dorog, Cse­pel 9 pont, 11. Debrecen, Pécs 8, 13. Komló és Diósgyőr 6 — 6 ősszel szerzett pont. A második vonalból i­­t is tudni kell. En-V­ESZITGfil nere nagyszerű példájával találkoztunk a Szállí­tók—Dunaújváros mérkőzés szik­rázó második félidejében. Ekkor szerezték meg ugyanis a hazaiak győzelmüket — 11-esből. Mint ilyenkor lenni szokott, a vesztés­re álló csapat edzője rendszerint vitatja a büntető jogosságát, a já­tékvezető egyes ítéleteit, nemegy­szer emelkedett hangon. Nem így Borbély Tibor, a dunaújvárosiak oktatója. Szinte jó volt halla­ni a higgadt, csendes sportember olykor ellenfelet dicsérő, más­kor saját játékosát bíráló sza­vait. Nem a játékvezetőben keres­te a hibát. Nos, így is lehet veszí­teni. Pedig pontszűkében áll­nak a dunaújvárosiak. Az edző azonban sportszerűségből jelesre vizsgázott ezen a mérkőzésen. NB I tartalékbajnokság 1. Vasas 24 16 2 6 71:31 34 2. Újpesti Dózsa 24 15 3 6 60:30 33 3. FTC 24 14 3 7 49:31 31 4. Bp. Honvéd 24 15 1 8 57:38 31 5. Csepel 24 10 7 7 48:35 27 6. Tatabánya 24 11 5 8 55:41 27 7. MTK 24 10 7 7 59:45 27 8. Győr 24 9 5 10 30:36 23 9. Dorog 24 8 4 12 44:53 20 10. Pécs 24 7 5 12 23:49 19 11. Komló 24 7 5 12 27:62 19 12. Diósgyőr 24 7 4 13 31:41 18 13. Szeged 24 7 4 13 36:61 18 14. Debrecen 24 4­­ 19 25:62 9 Taps és gúnyA labdarúgó-bajnokság hajrájában vagyunk. Még egy­két hét és a sportág hívei ünnepelhetik a bajnokot és a helyezetteket. Amint ilyenkor lenni szokott, a döntés közelsége, a tét nagysága idegesebbé teszi a játékosokat és a csapatokat. Több a hiba, kevesebb a játék, a küzdőeré­nyek kerülnek előtérbe, gyakoribbak a szabálytalanságok. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a kezdeményezés, amely az őszi idény elején játékosokat, egyesületi vezetőket és szur­kolókat a durva játék elleni küzdelemre szólította fel, sikeres volt. A játékosok túlnyomó többsége a legizgalmasabb pilla­natokban sem engedi elragadtatni magát, s ha előfordulnak is szabálytalanságok — a nagy akarati erőfeszítés hozza ezeket magával —, sem szándékosságot, sem pedig megfélemlítési tö­rekvést nem lehet ezekben felfedezni. Amennyire örvendetes labdarúgásunk ilyen irányú fejlő­dése a pályán, annyira sajnálatosak azok a tünetek, amelyek újabban a nézőtéren kezdenek otthonra találni. Nem vitatjuk a szurkolás jogát, sőt magunk is szorgalmazzuk, hogy a szur­kolók lelkesen és kitartóan buzdítsák kedvenc csapatukat. Szurkolás és szurkolás között azonban nagy különbség is le­het. A sportszerűtlen szurkolás mindenképpen ártalmas. El­veszi a nézőtől a sport igazi örömét, alantas indulatokat éb­reszt, feleslegesen feszült hangulatot teremt a pályán és a nézőtéren, zavarja a csapatokat és a játékosokat igazi tudásuk kifejtésében. A buzdítás, a kedvenc csapat lelkesítése, a sze­retet, a bizalom kifejezése a játékosok iránt — ez a sportszerű szurkolás módja, s ezzel nem fér össze az ellenfél gúnyolása, idegesítése, a játékosokra, a játékvezetőre és a jóindulatú szurkolókra nyomasztóan ható fenyegető légkör teremtése. Mintha nem is sportról, hanem valami másról, élet-halál kér­désről lenne szó. Az utóbbi hónapokban örvendetes jeleit láttuk, hogy egye­sületek, csapatok körül lelkes és hűséges szurkológárda kezd kialakulni, amely értékes támasza lehet a klubnak és a sport­nak. De csak akkor, ha a szurkolás sportszerű módját­ vá­lasztja és tanulja meg. Újabban azt észlelhettük, hogy e szur­kológárdák rossz befolyás alá kerültek. Nem elégednek meg a szurkolásban való nemes vetélkedéssel, hanem agresszíven lépnek fel, gúnyolják az ellenfelet, sőt nem egy esetben fele­nyegető légkör megteremtésével akarnak hatással lenni a küz­­delem alakulására. A szurkolásnak ez a módja sportszerűtlen, el nem nézhető és meg nem engedhető! Jó lenne, ha egyesületeink többet foglalkoznának tagsá­gukkal, szurkolóikkal, a csapat támogatására szerveznék őket, és nem a mérkőzések légkörének mérgezésére, arra nevelnék a fiatal szurkolókat, hogy a taps és ne a gúny fegyverével éljenek, tehát sportszerűen szurkoljanak. Most kell vigyázni, amikor még nem késő. Ha ugyanis tartósan meghonosodnak pályáinkon a szurkolás sportszerűtlen válfajai, akkor ennek káros hatása hamarosan érződni fog labdarúgásunkon is. Dühöngő ifjúság - kimono­an A dübörgő motorkerékpáros falkák bőrmellényes lovasai láttán az egyszerű, békés polgárember megbotrán­­kozva húzódik be a kapuk alá Angliában. Dühöng az ifjúság — mormogja Osborne szavaival, s közben örül, hogy még időben sikerült kitérnie az útból. Csakhogy dühöngés és dühöngés között óriási lehet a kü­­­lönbség. ........ • Vasárnap az országos cselgáncsbajnokságon láttunk néhány fiatalembert, aki egészen pozitív módon dühöngött. Dühöngött azért, mert a magyar cselgáncssport évek óta, ha halad is előre, csak kimért lépésekkel teszi azt. S dühöngött azért, mert tudta, hogy ez a dühöngés az egyetlen mód arra, hogy meggyorsuljon a fejlődés üteme. Egyelőre — sajnos — még elég kicsi ezeknek a felpapriká­zott kimonós ifjaknak a száma. Oláh Pál, Havasi Imre, Kris­tóf János, Bodor Tibor — a most kivételesen nem a szőnye­gen, hanem a nézőtéren sérülése miatt dühöngő Szénási — Pulai János, és még néhányan azonban olyan harciasan, bát­ran, „vérremenően” judóznak, mintha halálos ellenfelükkel állnának szemben. (Gongszóra viszont örömmel összecsókolóz­­nak egymással, s ez meggyőzhet mindenkit, hogy haragról szó sincs, csupán arra jöttek rá, hogy cselgáncsozni csak így érdemes.) Jó lenne, ha sokan követnék példájukat. Akkor olyan ver­senyeket láthatnánk, hogy a cselgáncsot a leglátványosabb sportágak között emlegetnék, s akárcsak az ökölvívó-mérkő­zéseken, elővételben elfogynának a belépőjegyek. Jó lenne, ha a nehéz fiúk, olyanok, akik testi felépítésük folytán vérbeli nehézsúlyú versenyzők lehetnének, jelentkez­nének cselgáncsozni. Mert ilyenek egyelőre nem mozognak a magyar judószőnyegeken. Pedig igazán óriási lehetőségek vár­nak rájuk! Dühöngjetek csak tovább, kimonós fiatalok, hogy a sport­ág rajongói egyre jobban­­ megnyugodhassanak!... Szervusz vakáció! T­artóztattuk volna, de azt mondta: siet, nem maradhat. Avarillatú szelek cibálták, hideg éjszakák lehelete űzte, a költöző madarak vitték szárnyaikon. Elmúlt a nyár, él a vakáció. Ilyenkor a mezsgyén, nyár végén, ősz ele­jén fáj a szívünk, sajnáljuk a nyár örömeit, de amikor ezzel az érzéssel lassan leszámolunk, már gyönyörködni tudunk az ősz színeiben, a téli pihenőre készülő természet változatossá­gában, örülni tudunk a gyümölcstől roskadozó fáknak, a gaz­dag termésnek. Kuba örökké kék ege alatt mondta egy hon­vágytól gyötört japán újságíró: „Én szeretem a négy évszakot. Nem tudnám elviselni az örök nyarat!” A gyerekek is valahogy így vannak a vakációval és az iskolával. Ilyenkor az első tanítási napok idején még fáj a szívük az elveszett paradicsomért, a sok szabadságot, gond­talanságot, örömöt adó vakációért. De azt sem tudnák el­viselni hosszútávon. Hiányoznának az iskolai órák, a tanárok, a pajtások, hiányozna az új ismeretek megszerzésének öröme. Szép volt a nyaruk. Talán egy pajtás sincs, aki ne nyaralt, táborozott volna valahol. Úgy térnek meg mind az iskolába, hogy aki régen nem látta őket, nem ismer rájuk: megnőttek, megizmosodtak. Igen, a nyár, a vakáció nagy része játékkal, szabadban végzett munkával, sporttal telt el. Nagyon jól van ez így. Az azonban már cseppet sem örömteli, hogy a gyere­kek nyáron tapasztalt rohamos testi fejlődésének üteme az iskolaévben jócskán meglassul. Különösen a fővárosban és a nagyobb városokban gond, hogyan is biztosítsanak a gyerekek életkorának megfelelő mennyiségű mozgáslehetőséget. Meg­jönnek vidékről, a vizek partjáról, a nyári táborokból, ahol egész nap korlátozás nélkül játszhattak, sportolhattak. Itt bilincsbe veri őket az aszfalt- és kőrengeteg. A vakáció lehe­tőségeit itt nem lehet biztosítani, de valamennyi szülőnek, pedagógusnak, társadalmi szervnek minden erejével arra kell törekednie, hogy a nyár és a többi évszak ilyenfajta különb­ségét a minimálisra csökkentsék. A lehető legtágabb ,,bör­tön” legyen a város a gyerekek számára a következő vaká­cióig.

Next