Népsport, 1964. november (20. évfolyam, 220-241. szám)

1964-11-01 / 220. szám

A TORNA KÖLTŐJE Tokió után­­ Mexikó előtt Jugoszláviában Sopocani és Rigómező fenséges táját, a tör­ténelem megszentelt őrhelyeit búcsújárókként keresik fel a fiatalok. Századokon át egymást keresztezte és kergette itt száz csapás. . .. Sopocaniban az ódon mo­nostor freskósorozata XIII. szá­zad eleji emlék. Az első kép fő alakja: megörökített szerb atlé­ta. Ősz hajú pásztor kér tőle segítséget. Sok évszázados szim­bólum ez az ifjú atléta! Az ar­cát szemlélvén, a turisták meg­állapítják: „No, nézzétek csak, arca, szeme tiszta Cezar! A tor­nász!”★ Diocletianus római imperátor Porta Aureájától északkeletre esik Tivolit, Nemzet Háza ... A tornateremben vagyunk ... A forró jelen színhelyén min­den fénylik, mint az eleven élet. Ép, üde, új minden. Gumipadló, vadonatúj tornaszerek, puha sző­nyegek a talajtornához, birkó­záshoz ... A nagy sportkombinát népte­­lenebb a megszokottnál. Legjobbjaik Tokióból még nem érkeztek vissza... De sürgés­forgás mindenütt... Az után­pótlás gyakorol szorgalmasan, mint ahogy Miroszláv Cerar is 12 éven keresztül ezeken a sze­reken tette! Az utánpótlás kitar­tása is hasonló az övéhez, aki tizenkét éve minden délután vasakarattal sajátította el en­nek a lendületes sportnak min­den csinját-binját, minden fo­gást a korláton, minden lendü­­lést a gyűrűn, a lovon, a nyúj­tón. Mire való neki ez az aszkéta­­fegyelem, a szakadatlan ismét­lés? A kimért, szabályos, soha be nem fejeződő kemény edzés? Azért gyakorolt olyan ponto­san, szabályosan, szépen, mert a szertorna mozdulatharmóniáit éppúgy szabályokhoz kötik, mint az emberi szellem önkifejtését, a költészetet. Ez is művészet. A mozgás művészete. A motívu­mok elmélyítése, a kristálytiszta egyszerűség elérése, hosszú rendszerezést, gyakorlást köve­tel. Csak fakalapáccsal már­ványt kivésni nem lehet. A mozdulatok szobra csak az aka­rat, az önfegyelem acélvésőjé­vel formázható­__ ... Sok kisgyerek, sudár, de még vékonypénzű ifjú gyakorol itt. Ilyen volt — nem is olyan régen — még Cezar is . .. Édes­apja látta, hogy a fiú tüdeje gyenge, izmai cérnaszálak, de lelkében erős. A gyerek az is­kola focicsapatában játszott. So­­k­at gáncsolták az erősebbek. Lelke tele volt a gyengék meg­­alázottságával. Futott lelkesen a labda után, de a többiek min­dig ellökték a góllövéstől. Fájt a társak csúfolódása. Úgy érez­te magát, mint a kis Grujicák régmúlt századokban, akiket ap­juk — ó, csúffá tevő próba! — a török ellen lányszoknyában vetett be. És ahogy a népmesék szeretettel beszámolnak róla — végül a szoknya alól váratlanul előrántott szablyájával lekasza­bolta az ellent, így követhetjük a kis Mirót a focipályáról a tornaterembe. Mondta is az apja: „A szerek nem futnak el előled, mint a labda! Volt elég tornász, atléta, vitéz Macedóniában elég. Van kinek az örökébe lépned!” Borisz Gregorka, az edző úgy bánt vele, mintha a fia volna. Azt a kitartást plántálta még mélyebben Miró lelkébe, ame­lyet népük a keserű századok­ból örökségképpen hagyott rá­juk. Miró ifjonti nekibuzdulá­sából ismeretek, növekvő tu­dás, önfegyelmezés lett. Később már az edző sem győzött cso­dálkozni, persze, csak magában, mert keveset dicsérő, kevés sza­vú ember. Deli ifjúvá serdült a tanítvány. Megszerezte a jogi diplomát. Nemcsak Tivoliban, hanem a világvárosok tornacsar­nokaiban is ismertté vált a ne­ve. Nápolytól Moszkváig, Lu­xembourgtól Krakkóig, Belgrád­­tól Prágáig. Ez csak a szerénységét növel­te. Tokió előtt legnagyobb külföl­di szereplési alkalma Prágában, a­ Sportok Palotájában volt. Endóval, Sahlinnal, Menichel­­livel vetélkedett. S ő kapta az első díjat. Szerénységét bizonyítja, hogy a győztesnek kijáró taps fájt neki. A második és harmadik helyezettre nézett, de már nem volt tekintetében az egykori trák—macedón gladiátorok dia­dalittassága. Modern és a sport­­etikának megfelelő volt, amit tett. Nem tűrte az ünneplést. Kivonult a tapsvihar elől. A győ­zelemnek mindent feledtető percében, hiúság nélkül, méltá­nyos tudott lenni a rangos, többszörös olimpiás legyőzöttek­kel szemben. Mennyire rokon a költészet és a sport! Lelke iga­zát mondta ki szavak nélkül, mint szavakkal a poéták. Bebi­zonyította: nem a személyi győ­zelem a végső cél, hanem a fe­lülemelkedés önmagunkon — az egyre jobb eredmény. A sport, a vetélkedés nagy dicső­séget hozhat. Mégis legfőbb kin­cse, hogy lefaraghatunk ma­gunkból valamit, ami még fe­lesleges, nyers és méltánytalan. Aki a győzelmet kivívja, s a vi­lág sportját viszi előbbre, min­dig más és más. Mint a staféta­botot, úgy adta át Cerar is a győzelmet Tokióban azoknak, akiket Prágában legyőzött... Ez a tornászpoéta filozófiája ... Most húszéves. Fiatal. A há­borúból kilábaló emberiséggel együtt serdült. Vele együtt em­­beresedik. Grujica szép balladá­ja él benne.. De már búcsút in­tett a múlt szenvedéseinek. Mi­roszláv Cerar, az életerő és em­beri élni akarás megtestesítője Mexikóra, a XIX. olimpiára ké­szül... Vele együtt reméljük, hogy a megosztott emberiség nagy eszméiért vívók és vívódók kezébe sem Mexikó előtt, sem utána mérgezett kardot senki nem csempészhet!... Lejegyezte: Erdős Jenő 2 Vasárnap, 1964. november 1. Túrázzanak már az iskolások is! Már régen megnyitották kapui­kat az iskolák, és a gyermekek ezrei lépték át a küszöböt új ter­vekkel, új fogadalmakkal. A sportolni vágyó ifjúságot várják a szakosztályok, hogy a szellemi fejlődés mellett a testi se szen­vedjen kárt. Vajon természetjáró-szakosztá­lyok is várnak-e azokra a diá­kokra,­­akik sportjuknak a tú­rázást választják? Hogyan áll ez a kérdés az iskolákban, vagy hogyan állt eddig. Az MTI Országos Tanácsá­nak határozatában ez áll: „A középiskolákban intenzív ter­mészetjáró és táborozási életet kell kialakítani.” A megvalósítással baj lehet, mert valamennyi megyei szövet­ségnél és szinte valamennyi szakosztálynál a megbeszé­lések egyik fő pontja és problémája az, hogy nehéz hozzáférni az iskolákhoz, minden próbálkozás zátony­ra f­ut és a legnagyobb igyekezet is merev falba üt­közik. Természetesen akad kivétel is, ahol a megoldás teljes mérték­ben sikerült, így Csongrád me­gyében szinte azt lehet monda­ni, hogy valamennyi középisko­lában jól működő természet­járó-szakosztály van. Ez annál is figyelemre méltóbb, mert egy alföldi megye mutat példát az egész országnak. Jó úton jár még ebben a kérdésben Veszp­rém és Heves megye. Melyek azok az áthághatat­lan akadályok, amelyek miatt nem alakulnak meg a középiskolákban a termé­szetjáró-szakosztályok? Az iskolaigazgatók egy része elzárkózik a természetjárás elől, azzal az indokkal, hogy a gyer­mekek ennek ürügye alatt majd csavarognak és így nagyobb veszélyt lát a túrázásban, mint hasznot. A sportköröket a test­nevelő tanárok vezetik, akik — érthetően — egyéb sportágakat kultiválnak és sok esetben nem is nézik jó szemmel a termé­szetjárást, mert elvonja a gyer­mekeket más szakosztályból. A más szakos tanárok között — néhány lelkes természetbarát kivételével — nem nagyon akad olyan, aki a szabad idejé­ben még túrákra vinné a diá­kokat, miután egész héten, nap mint nap együtt van velük. Pe­dig erre serkentené őket a Mű­velődésügyi Minisztérium közel 5 éve megjelent rendelete is, amely kötelezővé teszi a termé­szetjáró-szakosztályok megalakí­tását. A Magyar Természetbarát Szövetség a saját területén mindent megtett, hogy a középiskoláknak segítsen. Több száz pedagógust képezett ki túravezetővé, minden évben ifjúsági, túravezető tanfolyamo­kat tart, így a fiatal túraveze­tők száma már eléri az ezret. A szervezett természetjárók kö­zött sokan vannak, akik vala­melyik iskolában tagjai a szü­lői munkaközösségnek, és szí­vesen bekapcsolódnának ezen a téren is az iskolai munkába, de sok helyen az igazgató elzárkó­zik. Hiba az is, hogy míg a többi szakosztálynál van anyagi ösztönzés a vezetők részére, ad­dig ez a természetjáró-szak­osztályokban nincs meg, így a többi sportággal szemben má­sodrangú szerepet játszanak. Mindezeket most kell fontoló­ra venni, hogy közös összefogás­sal minden iskolában legyen ter­mészetjárás és a gyermekek ko­rán megismerjék és megked­veljék ezt az egészsége®, olcsó és szép sportágat. WIEN­E­R WALDER - földöntgéssel és frecdávxd­ ­ Érdemes volt...? Ezgy híl­t­tel a be­. ...................................... fejezés után már így vetődik fel a het­­ventagú osztrák küldöttség to­kiói részvételének a kérdése­­ Bécsben. Az osztrák sportemberek most joggal keresik a kudarc okát. Aki keres , talál, s Bécsben találnak is. Hat versenyzőben, köztük el­sősorban a kalapácsvető Thun­ban, a kajakozó Spitzben, a ví­vó Losertban és a műugró Mrkvickában nagyon bíztak az osztrákok. És hogy nem sike­rült, abban a szakmai okokon kívül egyebek is közrejátszot­tak, amiről ma már széles kö­rökben szó esik az osztrák fő­városban. Az aranyéremre is esélyes Thun gyenge szereplésének pél­dául nem is a sérülése volt az igazi oka, hanem az, hogy túl­ságosan korán érte el csúcsfor­máját, és amikor a bizonyítás ideje elérkezett, Thun letört. Vajon az edzésmódszer volt-e a rossz szereplés oka, vagy pe­dig a túledzettség? — kérdezik most sokan. De történtek ennél furcsább dolgok is Tokióban az osztrák sportolókkal, s ezek a ti­zenkilenc kísérő működésére bi­zony nem a legjobb fényt ve­tik. A magasugrónő, Pfiegel pél­dául nem tudta mikor fog ug­rani, pedig női edző is volt kint. .. Mrkvicka nyugodtan filmezett akkor, amikor indul­nia kellett volna: „elfelejtették" értesíteni versenyéről, s így érem helyett egy tekercs színes filmet hozott haza. Elég sokba került ez a film ... A sokszoros vívóbajnok Lo­­sertnak a négy közé jutásért folyó küzdelemben, szakember helyett két ú­jságíró (!) segéd­kezett. Osztrák barátaink nagy várakozással tekintettek az olimpia elé. Nem sokra, de legalább néhány éremre számí­tottak. Most keseregnek, és ... az edző az orvost, az orvos a versenyzőt okolja a sikertelen­ségért. A versenyző pedig? Min­denkit, aki él, csak saját ma­gát nem. — Tipikus osztrák felfogás — mondják a bécsiek. Égzengés ..., földrengés ..., aztán megy min­den újra a maga útján ugyan­úgy, mintha semmi sem történt volna.­­ Égzengés ugyan wm,^nJ°lfs piff-paff volt Bécsben a múlt héten. Ami­kor szállodai szobámban a csil­lárok „csárdásba” fogtak, az ablakok és a falak pedig remeg­ni kezdtek, gyorsan az utcára siettem. A kedélyes bécsiek azonban még a földrengésből is viccet csináltak, bár lehet, hogy a jókedvű kiabálás és a sok-sok ugratás csak lepel volt, amely félelmüket takarta. A piff-paf­­fal, az egyébként elég rosszul világított stadionban találkoz­tunk. A mérkőzés alatt úgy lö­völdözött néhány feltűnni vágyó fiatal szurkoló, mintha leg­alábbis a bécsi vidám­parkban lett volna. A petárda, a színes rakéta eléggé új lehet még Bécsben labdarúgó-mérkőzése­ken, a jobbérzésű sportemberek viszont úgy mondták: inkább a WSC-csatárok lőttek volna jól a 2x45 perc alatt Géczi kapujára és akkor most nyugodtabban mehetne a dornbachi együttes a pesti visszavágóra. 2 Az osztrák Jah*?TM9°~veze­­tok különben mar I ■ Ü » • ■ . 1 r -­a vanu­lóságot iS a jövő évi nagy program (ahogy ők nevezik) szempontjából né­zik. A londoni VB-selejtező küz­delmeiben ugyanis a hatodik csoportban, 1965-ben a követ­kező mérkőzésekre kerül sor: Ausztria—NDK április 25. NDK—Magyarország május 23. Ausztria—Magyarország jú­nius 13. Magyarország-Ausztria szep­tember 5. Magyarország—NDK október 10. NDK—Ausztria október 31. Ausztriának tehát Magyaror­szággal és az NDK-val szemben kell bizonyítani, illetve kihar­colnia a 66-os londoni VB-n való részvétel jogát. Az osztrák labdarúgó-válogatott az elmúlt hetekben két kitűnő eredményt ért el, legyőzte Jugoszláviát és a Szovjetuniót. Ez a teljesít­mény kétségtelenül nagyszerű fegyvertény, biztonságot kellene hogy kölcsönözzön vezetőknek és játékosoknak egyaránt. Ez a biztonság azonban — enyhén szólva — hiányzik. Hogy miért? Mert sok vezető szerint: 1. a két győzelem rosszul játszó, tar­talékos ellenféllel szemben szü­letett meg, 2. a bajnokság szín­vonala nem megfelelő. 1 Ra Bteren “‘Sír*. .............................deklődik valaki, a kérdezett tömör véleménye — egy legyintés. És ebben a le­gyintésben minden benne van. Az is, hogy a múlt vasárnapi hét első ligás mérkőzést mind­össze 35 500 néző tekintette meg, s hogy a stadion kettős mérkő­zésén (Wacker Wien—Rapid, Austria Wien—LASK) mindösz­­sze 6500 néző volt, a WAC— Wiener Neustadt találkozón pe­dig 500 (ötszáz) elszánt szurkoló — bosszankodott__ Igaz, hogy a WSC—Wacker Innsbruck mérkőzésre 13 000 né­ző volt kíváncsi, s a tizenkét­­ezres befogadóképességű pályán összecsapott a rendőrség és a szurkolók egy része is, de a WSC-ben most jó munka folyik, így nagy az érdeklődés bajnoki mérkőzései iránt. Első helyen áll az első csapat, a tartalékbajnok­­ság táblázatának élén szintén a WSC áll, az ifjúsági csapat a harmadik, az „úttörő” csapat pedig a nyolcadik. Jól mennek tehát a dolgok a dornbachi pi­ros-feketéknél amióta Decker vette át a szakmai irányítást, bár a tizenegy jó képességű já­tékost még neki sem sikerült egységes, ütőképes csapattá ko­vácsolnia. Bizonyára ez az oka annak is, hogy a vasárnapi Ra­pid—WSC rangadóra tíz bé­csi lap nyolc az egyhez adja a Rapid győzelmét. De a mai osztrák bajnokság­nak más érdekességei is van­nak. Így például: 171 gól esett eddig a nyolc forduló 56 mér­kőzésén (3 gólos átlag), és ebből a sokszoros válogatottak közül Buzek, Viehböck, a Spanyolor­szágból visszatért Senekovitsch 3—3-at, Rajreider, Hameri, Ne­­mec 2—2-t, Flögel, Gager, Hirn­­schrodt mindössze 1—1 gólt rú­gott. És előttük egy-két kivétel­lel csupa kevésbé ismert, vagy éppenséggel ismeretlen labda­rúgó, köztük az élen kilenc gól­lal vezető Latzke és a nyolc gól­lal második F. Cejka áll. I­l?n 9 fpipmár most a vezetők­fU (t lCJCn­,fcj hiszen a jÖVg • ••••• 1 gy. ^(jrmas találkozó első mérkőzéséig alig valamivel több mint hat hónap áll a válo­gatott és a válogatók rendelke­zésére. S a kapitány és az edző személyében éppen most történt változás. Ha azt kérdezzük, mi lesz jö­vőre? — az osztrákok széttárt karokkal csak ennyit monda­nak: — Semmi! Rosszak vagyunk, és nincs is remény, hogy jobbak leszünk... Mintha ezt már sokszor hal­lottuk volna, és aztán követke­zett a meglepetés. Hat hónap múlva kezdődik a nagyszerű hármas torna — Londonért... Jobb félni, mint megijedni — tartják az osztrákok. Reméljük, nem lesz igazuk ... Nagy József A kétszeres bajnok­­ közelről Folyik még a vita a szakemberek között, hogy egyénileg ki nyújtotta a legnagyobb teljesítményt Tokióban. Abban azonban megegyeznek a vélemények, hogy Peter Snell, a fekete mezes új-zélandi futó volt az olimpia egyik legnagyobb alakja. Nemcsak azért, mert megnyerte mindkét klasszikus középtávot, hanem azért is , ahogyan nyerte. A 800-as döntő második körében szinte reménytelenül bezárt helyzetből, az előtte futókat kikerülve valósággal végigvágtázta a túlsó egyenest, hogy az utolsó ka­nyarba már elsőnek forduljon, és látszólag minden erőlködés nél­kül, biztosan előzze meg a kétségbeesetten küzdő mezőnyt, öt nappal később, 1500-on tulajdonképpen csak kétszáz métert futott igazán, 1200-tól kezdve, amikor egyszerre előretört a hullámzó, lök­­ dösődő élbolyból. Snell nemcsak a hajrá, hanem a formábajövés mestere is. Ezt Róma óta már sokszor, az idén is bebizonyította. Eredményei nem voltak éppen meggyőzőek, hosszú szünet után, augusztus vé­gén combsérülése miatt feladással kezdte, s úgy érkezett Tokióba, hogy egyik távon sem szerepelt a világranglista első tizenötje között. Itt azután szinte napról napra javult a formája, nagyszerű időket futott, miközben váltig kétség­ben hagyta az újságírókat afelől, hogy végül is melyik távon indul. Egy nappal a rajt előtt, reggel a falu edző­pályáján, átmozgatás közben találtam. Válasz helyett azonban ő kérdezett: — Nem ismerem a beosztást. Nem tudja, hogy 800-on melyik előfutamba kerültem és hányan jutnak tovább? Minden további faggatás elől kitért. De akkor már sejtettük, hogy a legegyszerűbb megoldást választja: mindkét távon indul. Az első, a 800-as győzelme után a stadion úgynevezett interjú-szobájában újságírók és fényképészek hada várt rá. S köztük izgatott, szőke, kék szemű asszony Ica, Sally, a bajnok felesége. Hálás interjúalany. Boldogan, büszkén és érthető elfogultsággal csacsogta, hogy nagyon bízott férje győzelmében, persze, azért nem volt teljesen biztos, hiszen mindig történhet valami baleset. Igazi rajongó, mindent megértő bajnok­feleség, bár ő maga sohasem sportolt komolyan. — Két és fél évvel ezelőtt, amikor megismer­tem Pétert, nem sokat tudtam a futásról, őszin­tén szólva nem is érdekelt — mesélte. — De azután hamarosan rájöttem, hogy Peter mennyire szereti a futást és nincs is kifogásom ellen. Ma már rendszerint elkísérem az edzésekre, sőt időt is mérek neki. Az ifjú pár tavaly Kaliforniában töltötte a nászutat, „stílszerűen”, Snell amerikai verseny­­körútjával egybekötve. S Sally asszony még csak nem is gondol arra, hogy lebeszélje a ver­senyzésről az urát. — Nagyszerű dolog, hogy Peter aranyérmeket szerez, győzelmeket arat, de bizony sok csalódás is érte már pályafutása során. Bizony nagyon örülnék, ha már abbahagyná, s kicsit meg­pihenne, erről azonban még nem lehet szó. A futás az életéhez tartozik, a munkaadói is na­gyon jók, megértőek, tudják, hogy a futás mit jelent neki. Az izmos,­­szinte tagbaszakadt, 26 éves új­­zélandi egy dohány­vállalat tisztviselője. Naponta kétszer edz, kora reggel, majd délután 5 óra körül, munka után. Csendes, hallgatag fiatalember, nem szívesen nyilatkozik, kerül minden felesleges szót, nem szereti az érzé­kenykedést. Szemtanúk szerint, amikor a dön­tőre a pályára indult, felesége megölelte és sok szerencsét kívánt. Snell egy pillanatra elgondol­kozott és azután ennyit morgott a foga között: „Kösz”. Amikor végre az interjúszobában megjelent, nekünk, újságíróknak nem sok örömet okozott. Hagyta türelmesen minden oldalról fényképezni magát, de jóformán csak annyit árult el, hogy aránylag könnyen győzött és az idővel elégedett. Az 1500-as döntő után viszont már bőbeszé­dűbb volt. **Őszintén elmondta, hogy a látszólag nagyon biztos győzelem nehe­zére esett, fáradtnak érezte magát, és ha erő­sebb az iram, nem tudja, jutott volna-e elég ereje a hajrára. Nem is gondolt arra, hogy megjavítsa Elliott világcsúcsát. De­­ az 1500 méter kevésbé is érdekli, tipikus angolszász mó­don az angol mértékű távokban gondolkodik. — A jövőben már teljesen a mérföldre össz­pontosítok — jelentette ki. — Úgy érzem, képes leszek 3:50-ig leszorítani a világcsúcsot, utána pedig abbahagyom Megemlítették neki, hogy a döntő résztvevői közül többen panaszkodtak, hogy nagyon ke­mény, könyöklős verseny volt. Az amerikai Burleson például azt mondta, hogy teljesen be­zárták, össze-vissza lökdösték és ettől kezdve már csak szinte nézője volt a hajrának. Snell rándított egyet a vállán. — Amikor kilenc klasszisfutó találkozik, ilyennel mindig számolni kell - válaszolta. — Az egész mezőnyben Burlesontól tartottam a leginkább. Ha bezárták, csakis az ő hibája volt, megtalálhatta volna a módját, hogy kikerüljön a bolyból. Azután láthatólag megunta már a sok kérde­zést, k­aronfogta Sally asszonyt és a kijárat felé igyekezett. Búcsúzóul még annyit jegyzett meg, hogy náluk, otthon most kezdődik a nyár, az igazi versenyidény. Pedig de jó volna egy kis golfozással kipihennie magát... Subert Zoltán Ki jut a kupadöntőbe? (Folytatás az 1. oldalról) szenvedett vereséget a bajnok­­csapattól. Nos, remélhetően most is így lesz. Bízom abban, hogy bekerülünk az MNK dön­tőjébe. Az összeállítással kapcsolat­ban elmondta az edző, hogy Tóth lesz a kapus és a hátsó alakzatok a megszokott össze­tételben szerepelnek. A táma­dósor érdekessége az, hogy Keglovich a jobb-, Povázsai pedig a balszélső poszton sze­repel. A Ferencvárosban még nincs összeállítás A győriekhez hasonlóan pén­teken az Üllői úton is telt ház volt — hosszú idő óta először. Azaz majdnem telt ház ... Hu­szonkét labdarúgó sétált ki a pályára alig fél három után, mindegyiküknél labda. Az együt­tes valamennyi számottevő lab­darúgója ott volt, csupán Mát­rai hiányzott a sorból, aki Bécsben csúnya rúgást kapott, s ezt az edzést kihagyta. Aztán felharsant Mészáros ed­ző sípszava, és kezdetét vette a munka. Az edzés pergő volt és szórakoztató. Minden gyakor­latot labdával csináltak a játé­kosok. És ha a labda ott van, akkor minden „elviselhető”. Még a vágták is... Ott futkároztak a gyepen az olimpiáról visszatért labdarú­gók is. Közülük a fiatal Varga Zoli volt a „legvirgoncabb”, aki láthatóan nagy kedvvel mozgott. Már szürkült, amikor Géczi a kapufa tövénél felráncigálta kö­nyökvédőit, a csatárok pedig el­foglalták „tüzelőállásaikat” a kapu előterében, s aztán „ami belefért” ... tűz alá vették a kaput. Eleinte, bizony, el-elsü­­vítettek a labdák a kapu mel­lett, később azonban már nem győztek felkelni a kapusok a földről. A zöld-fehérek szombati ed­zésén már Mátrai is részt vett, de vasárnapi játéka még nem biztos. Mészáros edző még nem tu­dott összeállítást adni szomba­ton. — Egyelőre csak az „utazó ke­retet" tudom megadni — mond­ta az edző. Több játékos bajló­dik sérüléssel, ezek játéka vég­legesen csak a mérkőzés előtt dől majd el. Egy-két játékost pedig szerdára a Wiener SC elleni mérkőzésre szeretnék pi­hentetni. Az alábbi 16 játékos utazik Győrbe: Géczi, Aczél, Horváth, Mátrai, Dálnoki, Páncsics, Havasi, Pe­­recsi, Orosz, Fenyvesi II, Ju­hász, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr., Novák.

Next