Népsport, 1970. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1970-11-26 / 277. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚ Mélyponton LOSONCZI A csepeli középpályás évek óta az élvonalban játszik. — 1966 óta vagyok az első csapat tagja. Azóta a kettőben még edzőmérkőzésen sem szerepeltem — mondta levertem — Most viszont — több mint egy hónapja a tartalékok között kergeti a labdát. Ezért is kerestem fel őt, vajon mi lehet az oka ennek? Bizonyos fokú önbírálatra számítottam, mégis meglepett, amit mondott. — Sokat várnak tőlem, s azt hiszem, joggal. Előkészítő vagyok és gólt is kellene lőnöm. Nem bírtam. Állandó önsmarcangolásban éltem. Annyira bántott a rossz játékom, hogy végül magam mentem oda Keszthelyi Miska bácsihoz, hagyjon ki a csapatból. " Komlón már nem szerepelt neve az első csapat összeállításában. Azóta még a cserepadra semkerült. A Csepel legutóbb Prágában vendégszerepelt. Az együttessel tizenöt játékos utazott. Losonczi Flórián nem volt közöttük. — Nem érte váratlanul? — De igen. Kicsit arculütött, hogy még a legjobb tizenötbe sem tudok bekerülni. Bizonyára így látták helyesnek a vezetők, s talán... igazuk is van. Eddig minden külföldi úton ott voltam. Losonczi egyébként népszerű Csepelen. Talán azért szeretik (szerették?), mert intelligens, lát a pályán, s sokszor talált a hálóba. Mostanában ez egyre ritkábban sikerül neki. — Miért? — Az egyik okot már említettem. A másik: elég lassú vagyok, és a mester többször is mondta: túlkomplikálom a játékot. Olyan sokszor hallottam már ezt, hogy az önbizalmam teljesen elszállt Idén csak az egyszerűt erőltettem. Hovatovább egy lépést sem merek tenni a labdával. Szinte megijedek, ha nálam van. Közeledik az őszi idény vége. Losonczit már nem valószínű, hogy viszontlátjuk az első csapatban. — Jelenlegi formám alapján ez biztos. Idegileg is teljesen kikészültem. Mintondtam, szinte kicsontoztam magam. A szellemi fáradtság sokkal rosszabb, mint a fizikai. Komolyan mondom, már álmomban is a futballal foglalkozom. — Talán az akarásban van a hiba? — Nem, ezt határozottan visszautasítom. Készülök, s nagyon akarok. Mondhatnám azt is, hogy rossz szériában vagyok és legyintenek egyet. De nem teszem. Edzek és edzek. — Kikapcsolódás? — Rengeteget olvasok. Persze nem csak most, hanem, máskor is. Egészen komoly könyvtáram van. — Az írók közül ki a kedvence? — A klasszikusokat és a moderneket egyaránt kedvelem. A másik szórakozásom: a kisfiam. Négy éves és Péternek hívják. — És a jövő? Egy pillanatig elmerengett. Talán apró gyerekekre gondolt, akiket a futball szeretetére nevel majd? Nem! — Pillanatnyilag futball nélkül képzelem el a jövőmet. Csak majd mint egyszerű szurkoló ülök ki a lelátóra. — Más területen? — Sajnos, csak érettségim van. De feltétlenül főiskolát végzek vagy egyetemet. Még sokáig beszélgettünk. Labdarúgásunk jelenéről, s arról, hogy az egykori ifjúsági válogatott Losonczi Flórián miként képzelte el a jövőjét hét-nyolc évvel ezelőtt. Abban is megállapodtunk: nem olyan nehéz kikerülni a hullámvölgyből__ A Csepel—Slavia Prága KK- mérkőzés előtt beszélgettünk. Azóta — ha csak néhány percre is — újra pályára lépett bajnoki mérkőzésen. És ezzel — talán — elindult felfelé. Németh Péter A szélsőjáték diadala A Belgrádban meglepetésre 2:0 arányban végzőtlön Jugoszlávia-NSZK labdarúgó-mérkőzésen magyar játékvezetői hármas működött. Megkérdeztük Vízhányó Lászlót, a találkozó vezetőbíróját, mi a véleménye a látottakról. Az első félidőben az NSZK csapata támadott, bár volt egy olyan érzésem, hogy döntetlenre játssza ezt a mérkőzést. A sérülés miatt nem játszó Müller nagyon hiányzott a támadósorból. Szünet után a jugoszlávok két szélsője olyan játékot produkált, amit régen láttam zöld gyepen. Főleg Dzsajics okozott sok gondot a vendégek védelmének. A két gólt is a szélsők fejelték. A hazaiak komolyan készültek erre a mérkőzésre. A moszkvai 0:4 hideg zuhanyként hatott,és ez meglátszott teljesítményükön. A második félidő alapján nagy meglepetésre, de megérdemelten nyerték a találkozót. Nekem a vendégek csalódást okoztak. — Hogyan értékelték a közreműködését? — A sajtótól hetes osztályzatot kaptam, a két csapat vezetői gratuláltak. Két kollégámmal, Katonával és Mártonnal jó volt az összhang. Az iVH ! Mi-hól jelentjük Újra a MÁV DAC! Totórovatunk készítője a múlt héten makacs embernek bizonyult. A Békéscsabai Egyetértés mérkőzésre ugyanis fix 1- est tippelt. Többen mondták neki, hogy ez nagy bátorság, mert igaz: a Békéscsabai Előre otthon nagyszerű játékerőt képvisel, de az Egyetértés veretlen, s idegenben eddig csupán egy pontot vesztett! Intelmünk nem volt alaptalan: az Egyetértés 2:0-ra győzött! Az eredmény, az eddigi, nagyszerű győzelmi sorozat méltán dicséri az Egyetértés csapatát. Feltartóztathatatlanul halad a bajnoki címhez vezető úton. Sajnálatos viszont, hogy sportszerűtlen magatartás miatt elég gyakran bírálják a soroksáriakat. Békéscsabán Galambost és Szántait kiállították s Rákóczi edző is fegyelmi elé kerül. A forduló nagy meglepetését, mint már annyiszor, most is a MÁV DAC szolgáltatta: Egerben győzött! A Dózsa nagy mellénnyel lépett pályára, s amikor rákapcsolt, már nem tudott megbirkózni a győriek kemény, csupaszív, szervezett játékfelfogásával, s nem utolsósorban mozgékony,a gyors támadójátékéval. Az Eger most egy ponttal vezet a MÁV DAC előtt, de az őszi utolsó fordulóban idegenben játszik, a győriek pedig otthon. A legutóbbi forduló egyébként a kapusok parádéja volt A háló őrei közül a székesfehérvári Devecseri, a debreceni Szabó és a soroksári Varga a mezőny legjobbjának bizonyult, bravúrosan védett. Kitettek magukért mások is, például a győri Tóth. Félelmetes... Négy döntetlen egy győzelem. Ez a MÁV Előre utolsó öt mérkőzésének mérlege. Bravúros sorozat, hiszen a székesfehérváriak vetélytársak otthonából hoztak el értékes pontot, vagy pontokat. Meg kell mondani, nem is annyira jó játékkal, mint inkább küzdőképességgel, harcossággal, nagyszerű védekezéssel és némi szerencsével is. Ózdon az utolsó percekben rúgták a győztes gólt, most a Knopp utcában pedig a 86. percben egyenlítettek, de úgy, hogy a BKV helyzetei alapján már gólokkal vezethetett volna. Monoki Béla, a fehérváriak kitűnő jobbszélsője ezt el is ismerte: — Egyenesen félelmetes az, amit a BKV Előre produkál. Tuba, Kisuczky, Burányi, Kovács az ötösről is képtelen volt gólt rúgni. Nem is tudom, hogyan csinálják__ Kaphattunk volna egy hatost is__ De 1:1 volt az eredmény, s ez végül is dicséri a vendégeket. Az utolsó fordulóban a MÁV Előre otthon játszik, s ha nyer, egy ideig aligha lesznek kiesési gondjai. •• Orom Debrecenben A DVSC nagyszerű játékkal lepte meg híveit. Győzelmének értékét csak növeli az a tény, hogy a Ganz-MÁVAG is kitett magáért, legalábbis a mezőnyben. A fővárosi Fenyvesi ügyes helyváltoztatásaival, keresztbe futásaival sok zavart okozott, s amikor gólt is fejelt, átmenetileg csaknem pánikba esett a vasutascsapat. Ezt az időszakot azonban átvészelte, s Nagykaposi sokáig emlékezetes fejesgólja után egyre-másra rohamozott, főleg a mozgékony Rozgonyi vezérletével. Jó erőnlétük, lelkesedésük, ügyes játékuk végül is szép győzelmet eredményezett. — Ez az év a csapatépítés időszaka volt, megkerestük a leginkább megfelelő játékmódot, a sajátos stílust is — — mondta Pyber István edző. — Most már együtt van a csapat, tavasszal megpróbálunk még egyet lépni előre. 69 fizető néző a Kőér utcában Amikor a nagy közönséghez szokott, zalaegerszegi játékosok kifutottak a Kőér utcai pályára, nem akartak hinni a szemüknek. A nézőtéren alig lézengtek páran. A Bp. Spartacus— ZTE mérkőzésnek csupán 69 fizető nézője volt!... Pedig a szövetkezetiek csapata a negyedik helyen áll! A ZTE kevés eséllyel indult. Szőcs János edző a partvonal mentén így kesergett: — Filógipszcsizmával otthon az ágyat nyomja, Bolemányinak bordatörése van, Vörös is befed. ■ ■ Madár életében először balhátvéd lesz ... Mit várhatunk ezután?... A ZTE 2:0-ra kikapott. . Meg kell azonban mondani, hogy mezőnyben nagyon ügyesen, ésszerűen játszott. És ha Józsi nem hagy kihasználatlanul egy óriási gólhelyzetet, s a Spartacust népi segíti Fortuna, akkor aligha maradt volna alul a vidéki gárda. A 2:0-ban a fővárosiak közül Nagy István, Kácsor és Mezei szerzett érdemeket. • Vadas nem engedte Nemrégiben bíráltuk azt a tényt, hogy a Czabán Samu téri pályán valóságos zsibvásár alakult ki. Kifogásoltuk Pagella, s mások magatartását, s azt is, hogy a játékvezető ezt tűrte. Nos, a Várpalota ellen nyoma sem volt a beszédnek, a vitának. Vadas György kitűnően bíráskodott, nem engedett beszédet, szabálytalanságot, s pompásan alkalmazta az előnyszabályt. A fővárosiak legjobbja éppen Pagella volt, sportszerűen, hasznosan játszott. Sárosi László, a Szállítók edzője a mérkőzés után meg is jegyezte: — A hetei beszélgettünk Pagellával — nem hiába... A hét 11-e Devecseri (Székesfehérvár) — Csinos (Oroszlány), Máté (Győr), Józsai (Egyetértés), Várkonyi (Ózd) — Nagy (Bp. Spartacus), Köves (Pécs) — Túrai (Szállítók), Mile (Szolnok), Takács (BVSC), Horgonyi (Debrecen). Tóth Tibor, az Egri Dózsa csatára tört a góllövőlista élére. 10: Tóth T. (Eger), 9: Halápi (Egyetértés), 8: Pávlicz (Zalaegerszeg). Extra Hungáriám non est vita Szeretnénk jó labdarúgást látni! Extra Hungáriám non est vita... Régi mondás. Még fejüket homokba dugó eleink találták ki így: Magyarországon kívül nincs élet... E parlagi szűklátókörűség mintha újra honos lenne napjaink magyar labdarúgásában... . (IV.) Cikksorozatunk első három írásában (Le a magas lóról! ..Keringés ezer méterek körül. Ez az utolsó óra!...) azt vizsgáltuk, h hogy vajon törvényszerű-e az az út, amelyet a magyar labdarúgás „Marseille-től Manchesterig”bejárt? Abból indultunk ki — a tettek alapján —, hogy nem történt lényeges változás. Az egyesületek, az edzők, a játékosok (ismételten tisztelet a kivételeknek!) valamiféle „Extra Hungáriam non est vita”-szemlélet révén, mértékül a magyar labdarúgás belső állapotát vették, és a határainkon belüli erőviszonyok, edzésmunka, eredmények stb. alapján csak szavakban törekedtek jobbra, többre annál, ami van. Pedig a Marseille utáni kezdet többet mutatott. Egyetlen tétova lépés Marseille után mindenki fogadkozott. Ha tudat alatt, de ekkor játékosaink is érezték a felelősség súlyát. Érezték, hogy kevesebbet adtak vissza a társadalomnak, mint amennyit kaptak. Nem is tiltakoztak a bírálatok, vagy a felelősségrevonás miatt. Akkoriban vált szállóigévé Mészöly mondása: „A mi időnk lejárt!” ... Marseille-t tehát fogadkozások követték, s labdarúgóink még a több munkát is vállaltak! A téli alapozási időszaban úgy tűnt, minden korábbinál alaposabb munka kezdődött el. Felső sportvezetésünk pedig a bajnoki rendszer átszervezésével lehetőséget adott a sorok rendezésére, a kísérletezésre, a fejlődés alapjainak lerakására. Tavasszal javult is a mérkőzések irama, színvonala, küzdelme, s megtisztult a légkör. A kedélyek kezdtek megnyugodni. Talán túlságosan is! Ahogy távolodtunk Marseilletől, úgy halványult a felelősség és a több munka vállalásának tudata. Pedig közben lezajlott minden idők legszínvonalasabb világbajnoksága, amely egyértelművé tette: a korszerű labdarúgás magas fokú fizikai felkészültséget, ahhoz idomuló magas szintű technikát, rugalmas taktikai készséget igényel. Valamint olyan klasszisjátékosokat, akik a „zongorát is cipelik”. Nálunk azonban csak egy tétova lépés történt előre, de — ahogyan Terpitkó András dr„ az MLSZ elnöke is megfogalmazta a közelmúltban — utána megálltunk. Tehetség és munka A válogatott szakvezetőivel beszélgetve — de már korábban is, egyesületek vezetőivel beszélgetve —, olyan nézettel találkoztunk, amely már-már törvényszerűnek veszi a magyar labdarúgás „szürkeségét”, mondván: „az objektív alap, a klasszisjátékosok hiányoznak”. Holott inkább így kellene fogalmazni (Zalka András és Pálfai János így is fogalmazott): „Vannak tehetségek — Fazekas, Branikovits, Mucha, Kocsis (Bp. Honvéd), Kozma, Müller, Halmosi, Somogyi (Rába ETO), Kincses II, Kocsis (Pécsi Dózsa), Kovács (Videoton), Karsai, Becsei, Gass, Répás, Rothermel stb. — de nem folyik olyan szintű munka, nem alakul ki olyan szintű gondolkozás, amely még a középszerűből is képes lenne nemzetközi szinten jelentős labdarúgói formálni.” Az ilyen trnnka hiányát jól bizonyítja az NB I-es labdarúgó-mérkőzések irama, színvonala, az összemérések a nemzetközi élvonallal; a magyar labdarúgók fizikai, technikai és gondolkodásbeli, (életmódbeli) szintje, valamint , a nemzetközi csatározások során mutatott játék, illetve az eredmények stb. Tehát nem a tehetség hiánya, hanem a tehetség kibontakoztatásának módja okozta (és okozza) a magyar labdarúgás visszaesését, illetve helyben járását. A megoldás tudata ismét oda kell visszakanyarodnunk, hogy mindenki tudja — legalábbis szavakban — azt: mit kellene tenni?! Labdarúgóink is. A napokban Koffer József és Albert Flórián közös könyvét (Rúgd a labdát) lapozgatva, a következő sorokra bukkantam, amelyeket Albert vetett papírra: „Balczó Bandinak ... töretlen küzdőképességét, harci szellemét, lankadatlan szorgalmát, teljes odaadását ma már a futballsport követelményeként említeném”. Lám, e sorok tanúbizonysága szerint is, közel van a példa. Kartávolságnyira. Nem kell érte külhonba zarándokolnunk. De hát akkor miért nemkövetik Albert és társai? A legfelsőbb sportvezetés — de fogalmazhatunk úgy is, hogy a társadalom — megteremtette a korszerű labdarúgás megvalósulásának feltételeit. A már említett intézkedések (a bajnoki rendszer átszervezése, a szakmai munka rendjének meghatározása stb.) mellett a társadalom biztosítja labdarúgóinknak munkájuk zavartalan feltételeit (jó életkörülmények, sportolási feltételek stb.). Labdarúgóink legjobbjai valóban dédelgetett gyermekei a társadalomnak, amit bizonyít az is, hogy manapság egy-egy NB I-es labdarúgó „üzemeltetési” és „fenntartási” költségeire évente kb. 250—300 ezer forintot áldoz (természetesen a labdarúgó munkahelyi bérével, felkészülési pénzével, az edzői, orvosi, gyúrói stb. fizetések ráeső hányadával, az utazási és szállásköltségekkel, a pálya- és szerelési költségekkel stb. együtt). Azaz minden minden adott, csak az nem: ki és hogyan követeljen mindezért?! Hiszen labdarúgóink jó részének öntudata, gondolkodásmódja, életszemlélete, erkölcsi felelősségérzete nincs olyan szinten, hogy önszántukból, maguktól egyenlítsék ki számlájukat. A megoldás tudatától mégis el kell jutnunk a megoldás gyakorlatáig. A kényszer pillérei A megoldás gyakorlatának alapfeltételeként Zalka András és Pálfai János — egymást kiegészítve — a játékosok, illetve az edzők státuszának rendezését jelölték meg. Mindkettő valóban fontos, nélkülözhetetlen feltétel a jelen körülményei között. Nos, a közeljövőben napvilágot látnak majd azok a határozatok, amelyek — a korábbinál egyértelműbben — rendezik ezeket a státusproblémákat. Néhány más — ugyancsak a közeljövőben napvilágot látó rendelkezés pedig további lehetőséget ad a labdarúgás szakvezetőinek, az egyesületeknek, a szakosztályok vezetőinek, hogy minden korábbinál bátrabban és eredményesebben követeljenek labdarúgóinktól, Így tehát a kényszer (a szükséges és jogos kényszerpilléreivé valóban az egyesületek válnak. Ezzel tovább szélesedik az a demokratizmus, amely — a magyar társadalom egészéhez hasonlóan — a magyar sportélet szervezetében is uralkodó tendencia. Egyesületeinknek ugyan eddig is lett volna módjuk élni a kényszer lehetőségével, de néhány valóban meglevő tény (a különböző szintű gazdasági-társadalmi vezetők konkrét beavatkozása a sportvezetésbe, a labdarúgók felpöffesztett társadalmi presztízse, a különböző — nemcsak sportvezetők részéről megnyilvánuló — elvi és gyakorlati engedmények stb.) miatt a könnyebb ellenállást, harc helyett az engedményeket, a belenyugvást választották, s óvakodtak a „népszerűtlen” feladatok végrehajtásától. Ezért követte oly kevés tett a szavakat! A cselekvés igénye Sok-sok aggasztó jel (a kupakudarcok, a közönség távolmaradása a labdarúgó-mérkőzésektől, az edzők könnyed menesztése, a labdarúgók egy részének felelőtlenül sportszerűtlen élet- és gondolkozásmódja stb.) figyelmeztet arra, hogy most már minden szinten cselekedni kell! A felső sportvezetés csakúgy, mint a közvélemény igényli a határozott, szigorú, megalkuvás nélküli tetteket. Rendet a magyar labdarúgásban! Ezen belül pedig olyan szakmai munkát, amely a magyar labdarúgás sajátos hagyományaira épülve egészül ki a nemzetközi élvonal hasznos (és használható) tapasztalataival, hogy legnépszerűbb sportágunk ismét visszanyerje hazai és nemzetközi rangját. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor legyen felelősségre vonás, büntetés, mint ahogy az élet más területein van. , Ez a legkevesebb, mit elvárhatunk mi, valamennyien, akiknek szerelmük a labdarúgás. Akik alig várjuk a mérkőzések napjait. És akik végre nemcsak a televízió külföldi közvetítéseiben szeretnénk jó labdarúgást látni. Ezt az igényünket csak erősíti az, hogy tudjuk: lehetne több és jobb annál, ami van. Rózsa András Kedden utazik az Ú. Dózsa Az Ú. Dózsa labdarúgócsapata kedden tengerentúli vendégszereplésre utazik. A lila-fehérek december 20—22 körül térnek vissza Budapestre, s addig hat mérkőzést játszanak. A túrát Kolumbiában kezdik. Első ellenfelük, Bogotában a Santa Fé együttese lesz, majd a Mendelin ellen lépnek pályára. A következő állomás Peru, itt is két mérkőzést játszanak. Végül az U. Dózsa Brazíliába látogat. Ötödik mérkőzését Porto Alegrében, a hatodikat pedig Curitibában vívja. A portyára a tervek szerint 17 labdarúgó utazik. ■ Szegeden a SZEOL — Dunaújváros bajnoki labdarúgó-mérkő-■ zés második félidejében Fejes László, a vendégek edzője odaszólt a cserepadon ülő Bartóknak: vetkőzzön, mert rövidesen pályára lép. A fiatal labdarúgó ült egyhelyben, csak a gyúró pattant fel a kispadról, s kezdte lehúzni a melegítőt Bartókról. Az pedig csak nézte, miként serénykedik körülötte a nálánál jóval idősebb gyúró. Az ember önkéntelenül is dühbe gurul: hát egyedül már le sem tud vetkőzni? Nem ártana, ha Bartók elgondolkodna ezen, s levonná a megfelelő következtetéseket. Mert ez a magatartás mindenképpen elítélendő. Úgy látszik, a fiatal játékosnak fejébe szállt a dicsőség, az ifjúsági válogatottság, s az a sok elismerés, amit eddig rövid pályafutása alatt kapott. Segítsék a vezetőket abban, hogy magához térjen. Most még nem késő! Csütörtök, 1970. november 26.3