Népsport, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-03 / 1. szám

XXX. 1. ♦ 1974. január 3. NÉPSPORT • LABDARÚGÁS • REVÜ • LABDARÚGÁS • REVÜ • LABDARÚGÁS • REVÜ • LABDARÚGÁS • REVÜ „NEMSOKÁRA VISSZAJÖVÖK ” Éterszag. Ahogy megcsapja az orrom, azonnal ku­tatni kezd a szemem: hol lehet a műtő? Nem látom. Dodó bácsit viszont észreveszem. A fo­lyosó végén, a 215-ös szoba ajtaján lép ép­pen be. Civilben. Utána sietek. Dodó bácsi civilben ... Itt, ezek között a falak között egyszer már messziről jött vissza. Nagyon messziről... — Most viszont csak Kispestről. Az ün­nepekre ugyanis hazaengedtek. A csalá­domhoz. Együtt ünnepeltük az újévet. — Pezsgővel? — Nem tiltottak el tőle az orvosok, de nem ittam egy kortyot sem. És már nem is cigarettázom. — A tavaszi műtét óta? — Előtte szoktam le. Jókor. Nem is hiányzik. Pedig itt, a klinikán lenne rá időm. Nincs sok elfoglaltságom. — Valamiért mégiscsak itt kell lennie ... Keserűen mosolyog. — December 15-én jöttem be. Nem ön­szántamból! A chorzówi mérkőzés után sokkos állapotba kerültem, s ez nálam ér­szűkületet okoz. Nem vagyok kiabáló típus, s miután magamba fojtom az indulatokat, betegség lett a vége. Az emlékezetes mű­tétre is ezért került sor. Persze, nemcsak az az 5:0 tette be a kaput, hanem a Video­ton és az MTK elleni vereség is. Az őszi elsőség elvesztése! A csapat szereplésével együtt ingadozik az én egészségem is. Sajnos .. . — Olyan csapat pedig nincs, ahol állan­dóan biztosított a sikerélmény. Jóízűt nevet. Az arca kipirul. (Egyéb­ként sem fehér. Nem úgy néz ki Mészáros József mesteredző, mint ak­i több mint két hete a IV. számú sebészeti klinika lajkó­­ja!) — Eredetileg is úgy beszéltem meg az orvosokkal, hogy a szünet alatt bejövök egy kis „generálozásra”. Más azonban a terve­zés és más az élet. (Az orvosoktól tudtam meg: tévén néz­ték az UEFA Kupa-mérkőzést. Az ötödik gól után előkészítettek egy ágyat. Várták Mészáros Józsefet. Biztosaik voltak abban, hogy nem múlik el nyomtalanul ez a csú­fos kudarc ...­ — A néhány napból hetett lettek. A gon­dos kezelés szerencsére újra visszaadta az egészségemet. Nem vagyok már ágyhoz kötött be­teg. — Miért kell akkor itt lenni? És meddig? — Mindennap infúziót kapott. Hét órán keresztül kapom csöppenként a relaxát. — Nem leányálom ... — Nem. De így minden sejtembe eljut­­ez a gyógyszer, amelyik elősegíti azt, hogy ereim rugalmasak legyenek. Soltész László professzor, aki operált, s mióta itt vagyok, nap mint nap beszélget velem, azt mondta: „Január közepéig itt­­kell len­nied.” — És mikor láthatjuk a pálya szélén? Széttárja a karját . — Erre nem tudok válaszolni. Csak az orvosaim. És mint a színházban, végszóra hozzánk lép Soltész professzor. — Dodókám, hogy teltek az ünnepek? — kérdi. — Köszönöm, jól. Mészáros József bemutat. A professzor­tól kérdem: mikor látjuk a mestert újra edzésen? — Remélem, hamarosan. Mészáros felé fordul: — Nagyon hiányzik a csapat, a munka? —* Nagyon. Búcsúzunk. Az infúzió kezdete közeledik. Ezt mondja búcsúzóul Mészáros:­­— Nemsokára visszajövök. Várjuk! Lantos Gábor Csajkovszki vezényelt... Csupa ismerős arc, csupa vá­logatott játékos, világhírű em­ber: Weber, Overath, egy kölni szurkoló, Flohe, Cullmann és Csajkovszki edző. Tichy Lajost és a nagy játékszert figyelik szeretettel. Mindez egy csendes decembe­ri délelőttön történt az 1. FC Köln edzésén. Tichy Lajos, a Bp. Honvéd ifjúsági csapatának edzője ugyanis egy hetet töl­tött a Bundesliga vezető csapa­tánál. Hazaérkezett, s most annyi a mesélni valója, hogy napestig tudna beszélni.­­ Az egész tanulmányút bra­vúros sportteljesítménnyel kez­dődött. Budapesttől Kölnig 1300 kilométert autóztam megállás nélkül. Reggel hatkor indultam, és este 10-kor már Kölnben ke­restem parkírozási lehetőséget. Nem láttam a fáradtságtól, az egész másnapot átaludtam. Va­sárnap reggel nekivágtam vol­na a városnak, de kiderült, hogy ilyenkor tilos autózni. Akit raj­ta kapnak, 500 márka büntetést fizet. Az emberek kerékpárral és lóháton közlekednek az autó­sztrádán, de előkerültek a régi, díszes hintók, fogatok is. Hétfő délelőtt aztán felkeres­tem a csapatot. Régi barátom, „Tsolk” — az újságírók csak így írják Csajkovszki nevét — fogadott. Azonnal meginvitált a tornatermi edzésre, sőt, szere­lést is kerített, s máris ott fu­tottam Overathék között. A tor­naterem külön téma, 40x20 mé­teres csarnok — műfű borítás­sal. Csajkovszki vezényelt, mi róttuk a köröket. Az edzés fény­pontja a kétkapus játék volt. Heten-heten játszottunk kézi­labdakapura. Sajnos, gólt csak a körön belülről lehetett lőni, a „jobbost” nem tudtam elen­gedni, mégis élmény volt Overathtal együtt futballozni. Egy órát játszottunk, s ami­kor már úgy éreztem, hogy azonnal összeesek , kiálltam. Csajkovszki ekkor elmondta, hogy bizonyos szempontból rosszkor érkeztem, mert a szombati mérkőzést szerdán és szombaton kupatalálkozó köve­ti, így az edzések intenzitása „visszafogott”. — S valóban az volt? — Náluk a „visszafogott” ed­zés olyan, mint nálunk a leg­erősebb napi két foglalkozás­t együttvéve. Aránylag rövid ideig vannak a pályán, de egyetlen játékos sem áll, sen­kit nem kell noszogatni, min­denki csinálja, amire a leg­nagyobb szüksége van. Minden játékosnál labda van, s a gya­­kolatoknak szinte mindegyikét ezzel hajtják végre. A gim­nasztikát is sok futással fűsze­rezve végzik. Meglepően sok időt és nagy figyelmet fordíta­nak a részletekre. Hosszú ideig gyakorolták például egy-egy szabadrúgás-variáció, vagy a büntetők pontos végrehajtását. — Mindent összevetve: hasznos volt az út? — Feltétlenül! Tele a jegy­zetfüzetem, néhány dolgot már tavasszal szeretnék bevezetni a Bp. Honvéd ifinél. — Maradt a végére egy slusszpoén? — Sajnos, igen, bár ne ma­radt volna ... Másfél évvel ez­előtt a Bp. Honvéd ifivel nemzetközi tornát nyertünk Ahrweilerben. Az ottani öreg­fiúk emlékeztek rám és baráti vacsorára hívtak. Hangulatos este kerekedett a dologból. Reggel hatkor, amikor már haza akartam indulni Buda­pestre, becsapott a ménkű. A szálloda előtt feltörve találtam a kocsimat — természetesen üresen. Berohantam a rendőr­ségre, de ott közölték, hogy csak 9-kor nyit a hivatal... Elfutott a méreg, beültem a kocsiba, s meg sem álltam hazáig. Egy biztos: nem me­gyek többé Ahrweilerbe. Na­gyon drága vacsora volt! — És az FC Kölnhöz? — Ha bármikor hívnak, szí­vesen megyek! Szerdán érkezett • A Bp. Honvéd, a Ferencváros, az Új­pesti Dózsa és a Vasas labdarúgócsapata szerdán délelőtt bevonult a tatai edzőtábor­ba. A négy együttes 20-20 fővel vesz részt a foglalkozásokon. A csapatok négy hetet töltenek a termekben, a tatai tó körül és a pályákon. • A Videoton játékosai szerdán délelőtt vizsgálaton vettek részt. Kovács Ferenc ed­ző örömmel hallotta az orvosi véleményt: mindenki egészséges! Fejes és Burka is tel­jesen rendbe jött, így a többiekkel együtt kezdik az alapozást. A 20 főnyi keret: Kovács L. és Szabó J. (kapusok), Vass, Kovács J., Nagy 111, Mes­ter, Hartyáni, Nagy 11, Karsai, Wollek, Szalmásy, Kuti, Csukovics, Tieber, Fejes, Szabó K., Burka, Garamvölgyi, Bogáti és Jankovics mezőnyjátékosok. A Videoton ja­nuár 31-ig Székesfehérvárott gyakorol. Dél­előttönként teremben lesz edzés, délutánon­ként pedig a Sóstói stadion környékén.­­ A VM Egyetértés labdarúgói szerdán egy órakor vágtak neki az idei év első ed­zésének. Néhány napig még Budapesten maradnak a Csömöri útiak, azután Gödöl­lőre mennek, ahol január 29-ig tartózkod­nak majd. Rákóczi László edző a követke­ző kerettel dolgozik: Hajdú, Lengyel , Bodnár, Vágvölgyi, Józsa, Szigeti, Straub, Szepesi, Siklósi, Selenka, Komáromy, Nagy L., Túrás, Szuromi, Weimper, Pénzes M., Ananiadisz, Ulmann. Először alapoz a csa­pattal Ananiadisz, Pénzes és a katonaság­tól most leszerelt Ulmann. A régiek közül hárman hiányoznak. Sóvári bejelentette, hogy visszavonul, Halápi és Galambos pe­dig nem kapott helyet az első keretben. • Január 2-án orvosi vizsgálat volt Szombathelyen. Az első keret tagjai már január 3-án utaznak Sopronba, ahol — rö­vid szünet beikatatásával — január vé­géig maradnak. Ajándék­csomag az MTK-tól Apró figyelmesség csu­pán, mégis elég ahhoz, hogy egy édesanya tele­f­­ont ragadjon és megkér­jen bennünket arra: a nevében mondjunk köszö­netet az MTK labdarúgó­szakosztályának. A tele­fonáló édesanya fia, Ba­kos Tibor, az MTK tarta­lékcsapatának játékosa, jelenleg tényleges kato­nai szolgálatát tölti a Kossuth KFSE együtte­sénél. Klubja gondolt rá, s ajándékcsomaggal lep­te meg újév alkalmából. Apró figyelmesség csu­pán ... De kedves. Hasonmások úgy hasonlítanak egymás­ra, mint egyik tojás a másik­hoz. Mindkettő „műfajának" kiválóságai közé tartozik, mégis: valahogy úgy alakult, hogy eddig sohasem találkoz­tak. * Közös vonás sorsukban az is, hogy színpadon „alakíta­nak”, a közönség kegyeit igye­keznek elnyerni. Márton And­rás, a József Attila Színház fia­tal művésze és Göröcs János, a sokszoros válogatott labdarúgó a „lebukás” legcsekélyebb ve­szélye nélkül bemutatkozhatna bárkinek — a másik nevében... Hogy helyettesíthetnék-e egymást a színpadon, vagy a futballpályán? Erre szeret­tünk volna választ kapni. Márton Andrással színházi öltözőjében beszélgettünk. A tükörre ragasztott fényképre­­ mutatva mondja: ■— Ennek a fotónak a tör­ténete ismertetett meg Gorocs-­­ csel. Előadás után, amikor be­léptem az egyik angyalföldi étterembe vacsorázni — tust hú­zott a zenekar. A prímás ott termett, ölelgetni kezdett és így áradozott: „Titikém, hogy maga micsoda remek futbal­lista! Az egész banda csak maga miatt jár a mérkőzésekre. Mondtam is a múltkor a brácsásnak, hogy olyan játékos, mint maga, nincs több az országban.” Csak álltam és nem tudtam mit mondani. Szép este kerekedett, a zenekar végig nekem játszott, sőt, az egyik pincér is odajött hozzám a totó­­szelvényével, mondván: én már csak tudom... Másnap a szín­házban derült fény a rejtélyre. Bodrogi Gyuszi, aki nagy futballdrukker, titokban ezt a képet ragasztotta a tükrömre. Nézegettem a kicsit messziről készült, nem túl éles képet, de képtelen voltam rájönni, mikor fotóztak futballmezben. Engem, aki életemben nem sokat rúgtam labdába... (Egy­szer egy labda került a színpadra és a srácok azt mondták, dekázzak vele néhányat. Erre elkezdtem a mérleget keres­ni ...) Később aztán kiderült, hogy a kép Göröcs Jánost áb­rázolja, de én szentül meg voltam győződve, hogy valame­lyik tréfás kedvű fotós montírozásáról van szó. — Szeretné személyesen is megismerni Göröcs Jánost. — Most már feltétlenül! Kaposvárra szerződtem egy sze­repre és van ott néhány fiatal kolléga, aki azzal ugrat, mi­ért nem játszom már fél éve a Tatabánya csapatában. Leg­alább válaszolni tudnék rá ... Elhatároztam, hogy a legköze­lebbi budapesti bemutatóra, a Makrancos Katára tiszteletje­gyet küldök Jancsinak és akkor kiderül: vajon ő is vállal­ja-e a „rokonságot”?• A választ azonnal közölhet­jük: Göröcs János boldogan vállalja „ikertestvérét”. Teszi ezt azért is, mert nem győz mentegetőző válaszokat kita­lálni azoknak a tinédzser korú lányoknak a kérésére, akik fényképet szeretnének a „mű­vész úrról”. — No, meg úgy hallottuk, a lányával is tisztázni kell né­hány kérdést... — Igen, Andreát még meg kell győznöm. Ő ugyanis egyik este „kiszúrta” Andrást a tévé­ben és azóta engem ünnepel, mint neves filmszínészt. Csak az a megfejthetetlen számára, hogy miért nincs a „színpadi kosztümöm” hátára is odavarr­­va a 8-as szám, amiről mindig megismert. Talán őt még sike­rül meggyőznöm, de azt a taxisofőrt, aki az egyik „kiruc­canás” után mindenáron a szín­házhoz akart vinni a lakásom helyett, már soha! Remélem egyébként, hogy hamarosan ta­lálkozunk, jó néhány kérdést tisztáznunk kellene.. — Beugrana helyette valamelyik szerepébe? — Csak ezt ne kérjék tőlem! Olyan lenne, mintha ő pró­bálna jobbösszekötőt játszani. Hallottam ugyanis, hogy nem éppen labdavirtuóz... Lakat T. Károly / L Labda nélkül maláriás a csapat Az Anopheles megcsípte! Észre sem vette. Felült a repülőgépre, s ha­zaindult Budapestre.­­ A vámcédulára nem írta fel, amit magával hozott, Nigerből. Mentségére legyen, nem is tudott róla. Csak napok múlva derült ki — lázrohamok után —, hogy mint annyi európai embert, sok-sok Af­­rika-kutatót, őt is megtámadta a betegség, amelyet az orvostudomány így diagnosztizál: egysejtű, állati élőlények által előidézett vál­tóláz, illetve mocsárláz. Közismert nevén: malária. Persze, ez nem lett volna baj, ha hazaér­kezése után is naponta szedi a kinintartalmú gyógyszert. Azt, amely négy éve — amióta Ni­gerben él — mindennapi életéhez hozzá tarto­zik. — Miért hagyta abba? — Eszembe se jutott, hogy most kapom meg ezt a betegséget. És pont Budapesten tör ki rajtam a láz, napokkal a hazaérkezés után. De a malária lappangási ideje két hét. A pihenés helyett kórházba kerültem. A gyors orvosi be­avatkozás mentette meg az életemet. — Más emléke is van Afrikából? — Szerencsére. Négy évvel ezelőtt érkeztem Nigerbe. Két évig a Zinder-tartomány váloga­tottjánál tevékenykedtem. Ezután kerültem az országos válogatott élére. A VB-selejtezőben, sajnos, nem valami sikeresen szerepeltünk, de nem vagyok elkeseredve, mert nagyon jó ké­pességű együttest sikerült kialakítanom. — Magyar szemmel milyen játékerőt képvi­sel? — Nehéz erre válaszolni, mert nem ismerem a jelenlegi magyar színvonalat. Csak az ered­ményeket. Néhány napos késéssel odakint is a kezembe kerül a Népsport. Ebből tájékozó­dom. A játékerőnkről csak annyit: a Real Madrid volt nemrég az ellenfelünk, s az ered­mény: 3:3. — Szeretnek edzeni a játékosok? Nevet. — Csak akkor, ha a labda a közelükben van. — És ha nincs? — Akkor ... ? Felhúzza a vállát. — Akkor azonnal kijelentik: „Maláriánk van...” „Most nem edzhetünk, mert tiltja a vallásunk.. — És ilyenkor mit tesz? — Nem vagyok orvos, sem teológus. Adok ne­kik labdát. — Kedvelik a játékosok? ! — Engem igen. Hamiltont viszont nem. — ?? — A segédedzőm. Őt ugyanis nem lehet be­csapni sem a""maláriával, sem a vallással. Sok mindenről beszélgettünk még. Többek kö­zött az is szóba került. — Előfordul, hogy egy játékos nem jelenik meg az edzésen? — Sajnos, igen. Sőt, még az is, hogy a mérkő­zésre sem jönnek el. Nem is olyan régen az egyik legjobb játékosra három órát vártunk. Az­tán kibökte valaki, hogy hol van... Az egyik vezetővel elmentünk a megadott címre. Egy hölgy társaságában találtunk a csatárra. Hát, ott sem könnyű, az biztos! — Meddig szól a szerződése? — Még egy évig. Aztán majd meglátjuk. A jö­vő héten megyek vissza. És Dombóvári András ezzel elköszönt. De még kért egy pohár vizet, s lenyelt egy kinintablet­­tát N. P.

Next