Népsport, 1979. október (35. évfolyam, 233-258. szám)
1979-10-01 / 233. szám
XXXV. 233. ♦ 1979. október 1. LABDARÚGÁS TAKÁCS LÁSZLÓ (Ferencváros) . - Egy döntetlenre végződött rangadó eredményének igazságosságát saját szempontjait figyelembe véve mindenki másként értékeli. Véleménye szerint valós eredmény az 1-1 ? A Ferencváros a második félidőre erősen elfáradt, voltak olyan szakaszai ennek a játékrésznek, amikor bizony a levegőben lógott a vereség, úgy tűnt, képtelenek megállítani a piros-kékek rohamait. Minek tulajdonítja a visszaesést? „Az 1-1 nem valós, gólokkal kellett volna nyernünk.. . Annak ellenére, hogy én még fiatal játékos vagyok, s így nagyon nehezen formálok véleményt egy rangadóról, bátran kijelenthetem: a végeredményt igazságtalannak tartom! Megmagyarázom, hogy miért... Az 1-1 nem, valós, mert helyzeteink alapján, gólokkal kellett volna megnyernünk a mérkőzést. Ahogyan a Népstadionban szoktunk, ezúttal is remekül kezdtünk ... Érezni lehetett a pályán, hogy mindenkiben nagy az elszántság, ráadásul sikerültek is az elképzeléseink. Nyilasi Tibi „fején” volt a vezetés, s ha az a labda bemegy, talán ugyanolyan elsöprő győzelmet aratunk, mint az Újpest ellen. Biztos vagyok abban, hogy a Vasast a kezdést követően kapott gyors gól teljesen letörte volna. . Sajnos, a labda —, ha milliméterekkel is —, elkerülte a kaput, de még mindig nagy pluszt jelentett, hogy mi tudtunk vezetni, irányítani. Még a hozzávetőlegesen gyengébb második félidei szakaszunkban is voltak helyzeteink, elég, ha az Ebedli Zoli „biciklicsere” után kimaradt hatalmas ziccert említem. Egy szó, mint száz: a mérkőzést nekünk kellett volna megnyernünk ... ” Szünet után valóban volt egy időszak, amikor erősen lelassult, körülményessé vált a játékunk, kiestünk az ütemből. Ennek nem erőnléti okai voltak, sokkal inkább az, hogy a büntető megítélése mindenkit alaposan is megzavart, egy kicsit megbomlottak a fegyelmezett csapatjáték szálai, kerestük a helyünket, mindenki a másiktól várta, hogy újítson. Több sem kellett a Vasasnak, remekül ráéreztek bizonytalankodásunkra, támadni, rohamozni kezdtek, s ekkor bizony alaposan beszorultunk. Közrejátszott ebben persze egy kis fásultság is, no, mag a kellő frisseség hiánya. Szerencsére nagyobb baj — a vereségre gondolok —, nem lett a kihagyásunkból, sőt, mint már arról az előbbiekben szó volt, még ebben az időszakban is megnyerhettük , volna a mérkőzést! A kesergésre persze semmi ok: a Népstadionban lejátszott három rangadót vereség nélkül zártuk, s ez önmagáért beszél ... VÁRADI BÉLA , (Vasas) LÁSZLÓ (Kp. líasavéel) : Az utolsó negyedórában alaposan feljavult az Újpesti Dózsa, majdnem kiegyenlített. A hajrában miért kapkodtak? A lelátóról úgy tűnt, hogy ezen a rangadón nagyobb kedvvel, sokkal bátrabban, vállalkozóbb szellemben játszott, többet mozgott, mint az eddigieken, így van-e ez, s ha igen, mi a magyarázata? „Nem volt bennem izgalom, inkább csak versenyláz” . Sajnos, hasonló eset már máskor is előfordult. Ez rossz beidegzés nálunk, pedig mesterünk, Tichy Lajos, tűzzelvassal fellép ellene. Már sokszor beszéltünk róla. Más csapatokat megnyugtat a biztos vezetés, ránk pedig mintha bénítólag hatna. A lila-fehérek cseréi is gondot okoztak. Zámbó fazont adott a Dózsa játékának, Gyöngyösi is mozgékonyabb volt, mint Bodnár. Anynyi minden történt pillanatok alatt a Gyimesi gólja után az ellenfélnél, hogy elbizonytalankodtunk. Tóth Andrást nem támadtuk meg a gól előtt, s aztán, amikor 2-1 lett, már mindenki arra törekedett, hogy ne kapjunk még egyet, rohantunk hátra. Most is beleestünk korábbi hibáinkba. Így a biztos győzelemből nehéz hajrá lett. „ Én is úgy éreztem, hogy jobban játszom, mint korábban. Talán egy kicsit már megszoktam a rangadók légkörét. Megmondom őszintén, nagy dolognak tartom, hogy akár nagy meccsről, akár könnyebb összecsapásról van szó, nálunk a fiatalokat nem bántják, ha hibáznak. Inkább segítik az idősebbek. Így félelem nélkül léptem most is pályára. Nem volt bennem izgalom, inkább csak versenyláz. Jól ment a játék, már az első gól előtt éreztem, nem lehet baj. A kapufa, amit rúgtam, még Inkább megnövelte önbizalmamat. Jó volt este játszani. Azt hiszem, erre mondják, hogy eszményi labdarúgó-idő. Olyan frissnek éreztem magam, mint még soha. Öt pontot szereztünk a lehetséges hatból! Ez arra mutat, hogy egységes a csapat, képes arra, hogy egyenletesen szerepeljen. Még egy rövid kitérő erejéig, a saját személyemről. Úgy éreztem, hogy az eddiginél többet kell és illik tennem a csapatért, amelynek április óta tagja vagyok. Ha továbbra is így segítenek edzőim, társaim, akkor biztos, hogy többre leszek képes. Főként akkor, ha az embernek már vannak sikerélményei. A mostani, Dózsa elleni győzelem pedig az volt. TÓTIS ANDRÁS (IT. Dózsa) : A Bp. Honvédnak a mérkőzés sorsát eldöntő második góljánál, Bodonyi beadásának pillanatában megtorpant, a játékvezető felé fordulva reklamált, s eztán már csak nézte, amint Gyimesi a hálóba vágta a labdát. Miért? Ismét kikaptak, a csapat változatlanul rossz formában van. Ezek után, van-e valós reményük arra, hogy kiverjék a BEK-ből a kitűnő Dukla Praha együttesét? „Nem fogjuk meg egymás kezét, nem küzdünk egyformán...” . Az említett támadás a velem ellentétes oldalon bontakozott ki, átrohantam segíteni. A 16-os oldalvonalánál egyszerre futottunk a labdára Bodonyival. Én értem el előbb, a birtokomban volt már, haza akartam adni, amikor Bodonyi két kézzel megfogta a karomat, s visszarántott. És miközben én elvesztettem az egyensúlyomat, elviharzott mellettem. Olyan nyilvánvalónak véltem a szabálysértést, hogy Palotai sípszavának biztos tudatában megálltam. A síp azonban nagy meglepetésemre, nem szólalt meg, s nekem már nem volt időm újabb közbelépésre, mire felocsúdtam, Gyimesi már gólt lőtt. Megkérdeztem a játékvezetőt illő tisztelettel: miért nem fújt? Azt felelte: nálam maradt a labda... " Az, ami mostanában Újpesten történik, valamennyiünket sokat foglalkoztat és lesújt! A vereségeket, de méginkább a rendkívül mérsékelt, sok hibával tarkított csapatjátékot két kitűnő játékos kiválásával sem lehet magyarázni, bár kétségtelen tény, ha valaki megsérül, nem tudjuk azonos értékű, tudású játékossal helyettesíteni, mint ahogyan ez az előző években sikerült. A legnagyobb bajt azonban abban látom, hogy ebben a rendkívül nehéz helyzetben nem fogjuk meg egymás kezét, s nem küzdünk egyformán. Szívvel! Többes számban beszélek, mert nem akarok senkit sem megsérteni. És amíg nem történik alapvető változás, nem számíthatunk továbbra sem másra. Olyan tempóra, lendületre, akaraterőre lenne szükség, amelynek segítségével legutóbb a Megyeri úton, a Dukla Praha ellen megfordítottuk a vesztésre álló mérkőzésünket. Sőt, egy döntetlenhez ennél is sokkal nagyobb küzdőképességre, akaraterőre, harcosságra, s játéki egyetemre, bátorságra van szükség. Némi túlzással azt mondhatom: Prágában csak akkor vívhatjuk ki a továbbjutást, akkor lehet reményünk a győzelemre, ha mindenki tudása legjavát adja és soha nem látott lelkesedéssel lép pályára. Ha nem így lesz, a Dukla lesöpör bennünket, hiszen nagyon jó csapat, tele válogatottakkal, akik mindent megtesznek majd azért, hogy viszonylagos előnyös helyzetüket kihasználják. Meggyőződésem: ha továbbjutnánk, hamar magunkra találnánk a bajnokságban is! Szünet után kezdett igazán bátor támadójátékba a Vasas. Ekkor húsz percen át beszorították ellenfelüket, már nem két-három, hanem négy-öt piros-kék játékos rohamozta esetenként az ellenfél kapuját. Miért nem kezdték hasonló lendülettel az első félidőt? • Sikerült-e maradéktalanul megvalósítani edzőjük taktikai elképzelését? „A hét gól nagyfokú óvatosságra intett bennünket” . Hogy nem mertünk igazán támadó szellemben kezdeni, annak az volt az oka, hogy nagyon tartottunk a Ferencvárostól, s azt hiszem, nem is ok nélkül. Az Újpesti Dózsa elleni teljesítményük s a hét gól, nagyfokú óvatosságra intett bennünket. Ha minket is lerohantak volna, akkor ugyancsak nehéz helyzetbe kerülünk. Hát ezért kellett biztonsági alapállásból kezdeni a játékot, mindjárt az elején lefékezni a Fradi szokásos kezdeti nagy lendületét, csillapítani támadókedvét. Megkülönböztetett figyelmet kellett szentelni kulcs- embereire, a gólveszélyes támadókra s a játékot szervezőkre egyaránt. Meg kellett fogni ezeket az embereket s a mieink tartották is őket, mentek velük mindenhová. Ekkor inkább csak a gyors kontratámadásokra építettünk, de még így is volt két nagy helyzete Szebegyinszkynek. Olyanok, amikből egy rutinos róka egész biztosan két gólt szerzett volna. Már az első félidő végefelé kitűnt, hogy a fradistáknál fogyóban az erő, a kupameccs s a válogatottakból az osztrákok elleni mérkőzés nyilván sokatkivett. Megcsappant a lendületük, mi több, elkezdtek hátrafelé játszani. Mészöly Kálmán a szünetben kiadta az új jelszót: „Gyerünk, most már nekik kell menni, bátrabban támadni!” ... Nos, ezt tettük. Jött Zombori is, Halász is, én is többször nyomultam fel hol itt, hol ott. Egy kis szerencsével, nyerhettünk volna! Ami a taktikai feladatok teljesítését illeti, azt hiszem, összességében sikerült megvalósítani. Két szélsőhátvédünk véleményem szerint, jól tartotta Pusztait és Pogányt. Komjátinak azt az embert kellett felügyelnie, aki legtöbbször megjelent a középcsatár helyén. Ez Mészöly volt, s ez a fiú most nem tudta megismételni az újpestiek ellen nyújtott játékát. Zombori is, Halász is tisztesen helytállt az ember ember elleni csatában s a második félidőben kivették részüket a támadásokból is. Jómagam elég kötetlenül játszhattam, csak arra kellett ügyelnem, hogy Tepszics ne támadhasson kénye-kedvére. Egyébként szervezhettem, s támadhattam mindkét oldalon. A csatárjátékunk lehetett volna egy kicsit eredményesebb, s akkor maradéktalanul elégedettek lehetnénk. De így sem volt rossz ez a pontszerzés! Négy nappal a„entiesfontosságú kupavisszavágó előtt mindenki azt latolgatta a győri stadionban: vajon mire képes jelenleg a Rába ETO? Nos, az MTK-VMK együttesét pont nélkül eresz- tették haza, a fő kérdés méis megválaszolatlanul maradt. Ez a győzelem ugyanis a nyögvenyelős fajtából való volt. Pedig az első negyed óra két gyík gólja alapján már arra gondoltak a telhetetlenebbek, hogy fél tucat lesz a végállomás. Pozsgai azután gondoskodott arról, hogy a lelkesedők az álmokból visszahuppanjanak a valóság talajára. Az érdemekben gazdag veterán gyermeteg hibáját kihasználva szépítettek a kék-fehérek. De a későbbiekben is kínálkozott lehetőség a gólkülönbség javítására. Onhausz szemet gyönyörködtető műesését 11- essel jutalmazta Maczkó játékvezető. Úgy látszik, Gázer nem tudta, hogy az ajándékot illetlenség viszautasítani, mert a büntetőből a háló helyett Gáspár kapust találta el a labdával. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy a győri szurkolók vastaps helyett szorongva várják a mérkőzés végét. A Rába játékosai kétszer is felhozták a már vert helyzetben lévő ellenfelet, s ezúttal még csak meg sem büntette őket könynyelműségükért a futball. Remélhetőleg tisztában vannak azzal, hogy a torinói zebrák könyörtelenül megtorolják majd a hasonló üzemzavarokat! Sok beszédnek sa° van kiváltképpen a futballpályán, játék közben. Arról nem beszélve, hogy a játékvezetők ferde szemmel nézik a traccsolást és olykor a közönség látja kárát, ha a labdarúgók nem teszik fel a ,,szájzárat”. Ilyesfajta megállapításokat szűrhettünk le a DVTK—Dunaújváros találkozó krónikájából is. Nagfy Miklós játékvezető bő negyedóra alatt nyolcszor szakította félbe az amúgy sem folyamatos játékot — beszéd miatt. Nyolcszor intette olykor 30—19 méterre az akció színhelyétől a labdát, hogy szabadrúgást ítéljen „szövegelésért”. A szigorral többékevésbé egyetértett a publikum, csak akkor hangzott fel méltatlankodó füttykoncert, amikor a dunaújvárosi 16-os tájékáról másodszor került vissza a labda a felezőkörbe, egyik Kohász-csatár szónoki kedvét „megtorlandó”. Az általános terefere mellett azért egyéb is történhetett a küzdőtéren, mert Segesvári hirtelen a földre zuhant és ott is maradt. Az ellenfél kapusa, Veréb már másfél perce élesztgette a sérültet, de Nagy csak nem szakította félbe a másik térfélen folyó küzdelmet. Pedig lelkesen lengetett a partjelző, kurjongatott Veréb, mutogattak a játékosok, nem beszélve a nézők harsány figyelmeztetéséről. Végül aztán a Kohász futva érkező vezetői cibálták fel a nyirkos fűről a csatárt. A bíró szétfütyülte a 90 percet a beszéd miatt, ám néma maradt sípja, amikor tettekre lett volna szükség. Az a ritka eset fordult elő Diósgyőrött, hogy a szó többet nyomott a latban a tettnél! Mostani lehetett a véglegulu hajrá Békéscsabán. Legalábbis Végh Tibor, a Videoton védője olyat „bakizott” zavarában, hogy feltehetően hónapok múltán is ugratni fogják érte társai. Három perccel a végső sípszó előtt a csabaiak gyúrója magasba emelte a táblára festett 4-es számot, jelezvén: cserére határozta el magát Ondrik István. Végh csak a 4-est látta, azt, hogy a táblát az ellenfél gyúrója lengeti , nem vette észre. Lebaktatott a játéktérről és csak a játékoskijáróban döbbent rá, hogy a váltás a Békéscsaba együttesében történt. Vele egyidőben ugyanis a hazaiak négyese, Zsíros is elhagyta a játékteret — ő persze hivatalosan. Az önmagát lecserélő Végh jóvoltából a fehérváriak tíz emberrel fejezték be a csatát, pedig sem sérülés, sem kiállítás nem sújtotta a Videotont, csak egy ideges játékosa nyilvánított látványos önkritikát. Két langaléta iS • Tatabánya—STC mérkőzés egyik látványossága. A Tarjánból elszármazott egykori gólzsák, Kovács semlegesítése a termetben hozzá illő Csikire várt. Mindkettő emberére akadt a másikban, mert irgalmatlan birkózást mutattak be a földön és a levegőben egyaránt. Olykor nem éppen sportszerűen gyötörték egymást. Amikor nem voltak labdaközelben, csipkedték, taszigálták egymást. Kettejük mérkőzését Csíki nyerte meg, mert Szentmihályi Antal a 73. percben lecserélte Kovácsot. Csíki tehát meglepetésre győzedelmeskedett, csapata viszont ugyanilyen váratlan módon kikapott. Úgy véljük, a fiatal beállós szívesebben vette volna az ellenkezőjét. Drntpíolon egy órát már USUMiesen hoztak Végig a nézők a PMSC—Volán összecsapáson. A szakvezetők is hasonlóan ítélhették meg a látottakat, mert a második játékrész első felében négy cserét is végrehajtottak. Nekik volt igazuk. A kispadról érkezők közül Aranyosi egy gólt lőtt, egyet előkészített. Dohány is feliratkozott a góllövők közé, míg Kovács B. és Morvai összehasonlíthatatlanul ügyesebben futballozott lecserélt elődjénél. A vezető edzők nyilván pontosan tudják, kit miért állítanak a kezdőcsapatba. Most Pécsett mégis az a vélemény alakult ki: jobban jártak volna a mesterek és a nézők is, ha a cserejátékosok nem cserejátékosok lettek volna! VISSZHANG B3IF NB I REFLEKTORFÉNYBEN A FŐSZEREPLŐK NÉPSPORT 3