Népsport, 1983. december (39. évfolyam, 285-310. szám)

1983-12-27 / 306. szám

6 NÉPSPORT „SZERENCSE LE" - EZ VOLT A JELSZAVA Száz esztendeje született Kvasz András, a magyar repülés kiemelkedő személyisége Másfél évtizede immár, hogy a szerzőt a munka — s nem utolsósorban az érzelem — milliónyi szála köti szerkesztőségünkhöz. Békés megyei tu­dósítóként jószerivel nap nap után küldte híreit, be­számolóit, cikkeit viharsarki területéről, ahol egy­szerűen nem volt számára felderíthetetlen ügy, ki­bogozhatatlan csomó. Villámcsapásként, kivédhetetlen átokként tört rá a betegség, éltető eleme, a világ elsötétült előtte. Az újságírói ösztön azonban így, világtalanul is hajtja mind előbbre, s előbbre. Továbbra is lát­tatni akarja azt, ami előtte már­­ láthatatlan. Dolgozik, elképzelhető és gyakran elképzelhetetlen áttételek segítségével írja könyvét Békéscsaba test­nevelésének és sportmozgalmának történetéről. A készülő kötetből közlünk egy részletet. E­ régi könyvben található Nagyanyámtól kaptam, ő pedig bátyjától, az egykori aviatikustól. A negyedik la­pon, szemközt az első fe­jezet indító soraival ez a bejegyzés olvasható: „Min­ket, az eperjesi tanítókép­ző egykori növendékeit, akik az ötvenéves találko­zóra jöttünk össze Buda­pesten, örömmel tölt el kö­rünkben látni hős Kvasz András repülőgép-konst­ruktőrt és úttörő repülőt. Mi láttuk Eperjesen 1913- ban az ő félelmet nem is­merő, bátor kísérletezését és tisztelettel adóztunk ne­ki akkor is, most is. Ál­lítjuk, hogy az aviatikához, illetve a mai kozmoszre­püléshez, annak sikeréhez ő is hozzájárult. Budapest, 1961. augusztus 20.” És ti­zenkét aláírás. Ezek a meleg sorok an­nak a férfiúnak szóltak, aki a fővárosban, a kispesti út melletti Rákos-mezőn a pilóta-gépépítők második generációjához tartozott. Tehetségére, bátorságára, nagyszerű eredményeire jellemző, hogy már har­minckét éves korára lexi­­koni „adattá” vált. Több mint kilencven évig élt, ám több tövis jutott neki, mint babér. Arcvonásait nem ön­tötték bronzba, ma is álló szülőházának oldalán nem díszeleg emléktábla, egyet­len repülősklub sem vise­li nevét, de a szakmabeliek a magyar aviatika hősko­rának legjelentősebb szemé­lyiségei közé sorolják. Alakjának felidézését az te­szi időszerűvé, hogy 1983-ra esett születésének centená­riuma. Kvasz András aviatikus pályafutását a korabeli Bé­kés megyei újságokban és repüléstörténeti munkák­ban — a kezdeti szárny­­próbálgatásoktól az 500 mé­teres magasságban végzett távrepüléseken át az I. vi­lágháborús bevetésekig — követhetjük nyomon. Bé­késcsabán látta meg a nap­világot 1883. november 21-én. A kovács- és laka­tosmesterséget bátyjával együtt édesapja műhelyé­ben tanulta ki. A század­fordulót mindhárman Pes­ten köszöntötték, a Práter utcában mechanikai mű­helyt nyitottak. A sebessé­get imádó, minden új iránt fogékony András sorsát a La Manche csatornát átre­pülő Blériot 1909. őszi bu­dapesti felszállásai és a zseniális konstruktőrrel, Zsélyi Aladárral történt ta­lálkozása döntötte el. Csak­hamar „kitelepült” a rá­­kosi rétre, Zsélyi mechani­kusa lett, majd bátyjával Párizsba utazott és egy re­pülőgépmotorral tért haza. Mestere súlyos balesete után a megmaradt alkatré­szekből állította össze első gépét. (Ezt még négy sa­ját tervezésű masina követ­te.) A Kvasz II-vel 1911. augusztus 30-án este star­tolt és hurokrepülésben el­szállt a­ Rákos fölött, majd szerencsésen földet ért. Tel­jesítményéért díjat kapott. A siker felvillanyozta, és segítőivel nyomban vidéki körútra indult. Az első ál­lomás — mi sem természe­tesebb — Békéscsaba volt. Szülővárosa hősként ünne­pelte a szeptember 21 — 24-i, majd a november 12-i bravúros bemutató re­pülések alatt. A sajátjai mellett több örökölt és át­alakított monoplánnal — egy­ szárnyú géppel — járta be az­ országot. Az I. világ­háború kitöréséig nem ke­vesebb, mint 73 városban csinált propagandát a re­pülésnek. Gépei ée a törzs oldalán híres jelszava, a „Szerencse le” volt olvasható. A 4-es számú gépét sötétzöldre fes­tette — mint mondta, ez­zel a színnel a magyar re­pülés sötét helyzetét kíván­ta szimbolizálni. Az 1914 évi pöstyéni repülőnap után ő volt az egyetlen, aki — többszöri megszakítással — saját gépén repült haza Budapestre. Néhány nap múlva kitört az I. világ­háború. Behívták, felderítő­gépet vezetett és csakhamar orosz fogságba került. Ha­zatérve, 1919-ben az ősi Rákos-mezőn a 3. Vörös re­pülőszázadnál teljesített szolgálatot. Csanádi, Nagy­váradi, Winkler: A magyar repülés története című nevében további pályájá­ról így írt: „A Magyar Lé­giforgalomhoz került. Itt nehéz földi beosztása volt, és nem méltányolták addi­gi küzdelemes életpályáját. A felszabadulás után a bé­késcsabai repülőtér igazga­tó-gondnoka lett, innen ment nyugdíjba.” A leláncolt repülőember Miként a mondabeli Pro­­méteuszt az istenek,­­ őt a Horthy-rezsim láncolta földhöz. A vörös pilótát börtönbe zárták, majd egy tollvonással törölték az aviatikusok közül. A zak­latások elől hazaköltözött Békéscsabára, sógora házá­ban mechanikus műhelyt rendezett be, azután egy autójavító-műhely mestere lett. Visszatérve a főváros­ba, (protekcióval) bejutott a Szürke-taxihoz. Hosszú éveket töltött a volán mel­lett. Közben megnősült, há­rom gyermeke született, de csak László fiát nevelhette fel. (Belőle viszont nagy­tudású elektromérnök vált.) Végre a 30-as évek ele­jén egykori bajtársainak jó­voltából karnyújtásnyira került a repüléshez. A va­donatúj budaörsi légikikö­tőben kapott munkát. Arany vállapos repülőtiszti uniformisban, portásként kereste kenyerét... És mert ezt a tisztet iskolai végzett­séghez kötötték, újra diák lett és negyvenhét évesen elvégezte a polgári iskolát. Nem is állt meg a tanulás­ban. Már túllépett az ötö­dik X-en, amikor kertész­­oklevelet szerzett. A sokat tapasztalt ember látta, hogy az ország egy­re jobban rohan a II- vi­lágháború felé, ismét hátat fordított a fővárosnak. Kis házat vásárolt a békési ta­nyavilágban, ott kezdett el kertészkedni, ott telepített faiskolát. Újjászületve A felszabadulás után részt vállalt a csabai re­pülőtér újjáépítéséből. A Viharsarok című lap mun­katársainak 1947 februárjá­ban a következőket nyilat­kozta: „Az MKP javaslata, mely szerint hozzuk rend­be a repülőteret, csak nem­régiben hangzott el a Nem­zeti Bizottság ülésén. Én is ezt javaslom. Kapcsolód­junk be a hazai légiforga­lomba. Ilyen nagy reptér, mint a békéscsabai, nincs sehol az országban. Élni kell a lehetőséggel!” Javaslatát megfogadták. Az igazgatása alatt álló r­e­­pülőtéren le- és felszálltak az utasgépek Az „öreg Sast” 1950-ben a kevesek egyikeként nagy megtisztel­tetés érte. Megkapta a fran­cia Tissandier-diplomát! Ami pedig szülővárosának repülőterét illeti, nem­­­­védett. Ez az óriási térség ejtőernyősök, vitorlázók és motorosrepülők bázisává vált. Légterét hasította gé­pével többek között a koz­mosz magyar hőse, Farkas Bertalan és Magyari Béla is. Amikor Szarvas szülötte, Székely Mihály Bécsújhely­ről Pestre repült, a késő esti órákban hatalmas mág­lyát gyújtott, ezzel vezetve a rákosi reptérre jóbarát­ját. Amikor pilótatársai — az akkori időkben tetemes summának számító — 2 ezer koronában akarták megszabni a bemutató re­pülések tiszteletdíját, ő „ellenzékbe” vonult. Kije­lentette: ha csak egy tábla szalonnát kap, akkor is fel­száll, hogy segítse a ma­gyar aviatika ügyét! Olyan utódokat nevelt, mint a kitűnő Minár Gyula és a húszas évek végén az Atlanti-óceánt német gép­pel átrepülő Risztics János. A békéscsabai aviatikuso­­kat is támogatta. Tevéke­nyen részt vett Osgyán 111 gép építésében, és addig agi­tálta az otthon kísérletező Botyánszki Mihályt, míg az Pestre költözött és ott al­kotta meg kitűnő mono­plánjait. Akik ismerték, jól tudták, kitűnő elbeszélő, aki izgalmas repülőkaland­­jait utánozhatatlan, közvet­len stílusában, mély ön­iróniával meséli el hall­gatóinak. Megírták róla hogy a század elején több kerék­pár-, majd motorkerékpár-, később pedig automobil­versenyen rajtolt. Azt vi­szont csak a hozzá közel állók tudták, hogy verseny­gépből átalakított kerék­párján micsoda teljesítmé­nyekre volt képes . .. Túl hatvanadik életévén rend­szeresen megtette két keré­ken a Békés—Békéscsaba— Budapest közötti, mintegy 215 km-es távot. Amikor a MASZOVLET-től nyugdíj­ba ment, nem sokáig tétlen­kedett. Kettős ünnep... A budapesti kertészeti vállalat dolgozójaként előbb­­ a Hanságban tevékenyke-­­­dett, majd a főváros park-­­ jait gondozta. Vitalitására, jellemző: nyolcvankilenc­ évesen is vállalkozott a­­ nem kis megterhelést je­lentő brüsszeli útra. 1973. őszén a köztiszteletben ál­ló, mindig vidám, szívós, elpusztíthatatlan erejű aviatikus tüdőgyulladással ágynak esett. Kilencvene­dik születésnapján a kórház falai között kis ünnepséget rendeztek számára. Köszön­tötték a szülőváros Békés­csaba, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, a Magyar Honvédelmi Szö­vetség és a Közlekedési Múzeum képviselői, akik kitüntetést és ajándékokat adtak át a veterán pilótá­nak. Sajnos, a gondos or­vosi kezelés sem segített: néhány hónap múlva, 1974. január 27-én örökre le­hunyta szemét. Azon a repülőtéren, ame­lyen hetvenkét évvel ez­előtt nagysikerű fel- és le­szállásait végezte, jövőre, két sikeres „mini VB” után — motoros műrepülő-világ­­bajnokságot rendeznek! Biztosra vesszük: a vihar­sarki emberek ezt a párat­lan sporteseményt össze­kapcsolják a Kvasz-cente­nárium megünneplésével. Machalek István XXXIX. 306. ♦ 1983. december 27. Megoszt­a­nám a dobogót... Tekézés . A nem olimpiai sportágak versenyzői közül kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy zsinórban nyertek világbaj­nokságokat. Csányi Béla viszont olyan sportember, akinek tiszteletére négyszer hangzott már fel a Him­­nusz. A négyszeres világ­bajnoktól néhány kérdésre kértünk választ.­­ Ha kiválna az FTC- ből, bizonyára jó néhány hellyel hátrább kerülne a csapat a bajnokságban. Foglalkozott ezzel a gondo­lattal? — Ugyan. Én már tizen­öt éve tekézem a Fradiban, elképzelni sem tudom, hogy klubot változtassak. Egyéb­­ként nem egyértelmű, hogy csupán az én teljesítmé­nyemmel állunk előkelő he­lyen. A zöld-fehéreket ve­lem együtt emlegetik, a produkció csapatmunka.­­ Sokkal jobbak az ered­­ményei, mint a többieké. Hogyan éri ezt el? — Nekem a tekepálya az igazi munkahelyem. Any­­nyit gurítok, edzek, ameny­­nyit csak tudok. Számomra nincs kis verseny, mind­egyikre egyformán komo­lyan készülök. Soha nem hanyagolom el a futást és az úszást sem. Én nem hiú­­ságból mérlegelek . . . Per­sze, már annyit mondogat­ták, hogy magam is elhi­szem , ritka akaraterővel rendelkezem. 4- Na és hogy áll a te­hetséggel? — Azt a szakvezetés és az edzőm mondhatja el, én nem. Minden­esetre a négy arany már jelenthet vala­mit. 4­ Ellenségei vannak? — Miért lennének? A klubtársaim hallgatnak rám, nekem ez a lényeges. 4 Milyen súlya van a VB aranyéremnek a többi él­sportoló között? — Nem sok. Legalábbis nem érzem. Aki nem olim­piai sportágban szerez VB- aranyat, azt nem nagyon respektálják. Én más sport­ágbeliek között amolyan szürke eminenciásnak ér­­zem magam.­­ Barátai vannak a vi­lágbajnokok között? — Nincsenek, mondom, a tekézést szerintem lenézett sportnak tartják. Tulajdon­képpen mostanában kezdik elismerni, hogy nem is könnyű sport, és nemcsak gurigázni járunk a pályára. Barátaim csak a Fradiban vannak, más egyesületbe­liekkel nem érek rá kap­csolatot tartani, de nem is hiszem, hogy igényt tarta­nak rá.­­ Ha az esélyeket kelle­ne latolgatni: mit jósol ma­gának a következő évi VB- re? — Csak tippelni ne kell­jen! Én inkább a gyakor­­latban mutatom meg, mire vagyok képes. — Mit tenne az életében az első helyre? — Megosztanám a dobo­gót a tekézés és a család között. U. Gy. Emlékplakett a társadalmi munkáért Gyakorta esik szó manapság az élet minden területén a társadalmi munkások megbecsüléséről. Ha van terület, amely sokat köszönhet az önzetlen „közkatonáknak”, akkor az leginkább éppen a testnevelés és sport. Az önkéntes munkavállalók nélkül aligha zajlanának az alacsonyabb szintű bajnokságok, akadozna a tömegek testnevelése, elsorvadna a kisebb települések sportja. Éppen ezért elismerésük, megbecsülésük közügy. A SZOT testnevelési és sportosztálya ennek je­gyében tett gesztust a közelmúltban, s új emlék­plakettet alapított mindazok számára, akik élen járnak a dolgozók sportjának szervezésében. Kö­zel húszezer társadalmi aktivistáról van szó, az ő elismerésüket hivatott szolgálni a Testnevelés és Sport Emlékplakett. Az alapítók nemcsak azokra gondoltak, akik a­­ szakszervezeti sportban tevékenykednek, hanem mindazokra — így a társszervek aktivistáira, vagy külföldi szervezetek képviselőire is —, akik je­lentős érdemeket szereztek a munkahelyek, üdü­lők, lakókörzetek, szakmunkásképző intézetek sportjának fellendítésében. Az emlékplaketthez oklevél is jár, s mellé tárgy- és pénzjutalom ad­ható. Mindez apró figyelmesség, de nagyszerű új le­hetőség a társadalmi tevékenység elismerésére.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék