Nemzeti Sport, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1991-01-02 / 1. szám

II. 1. ♦ 1991. január 2. Quo vadis? ... Merre tartasz .hová mész? Esetünkben természetesen a labdarúgás szólíttatik meg ily módon, igaz, a kérdés önmagában véve költői, tudniillik, hogy az sem vár rá választ, aki felteszi. És mégis..., mindig és mindenki megpróbálja megfejteni a titkot: merre tartasz, hová mész ... labdarúgás? Milyen lesz a jövőd, a holnapod, a holnaputánod, a következő évtizedeid? Hogy leszel-e egyáltalán, s ha leszel, milyen arcodat mutatod majd a nagyérdemű felé? Nem gyűr-e maga alá a pénz és a showbusiness totális támadása, s egyáltalán ... lehetsz-e tökéletesebb, mint amilyen már vagy most, a jelen köz- és ünnepnapjaiban?. .. Miért most, éppen most?! Miért pont 1900-ben találta ki a Nemzeti Sport, hogy vendégként értékeljem a világifutball esztendejét? Annyi szép év volt korábban... Jó, hát 1954-ben nem kérhetett fel senki erre a feladatra, mert akkor spécies egyéves voltam. Még 1966- ban sem jöhettem szóba, miként 1970- ben sem, habár az utóbb említett két esztendőről már felejthetetlen emlékeim vannak. Jó ég, ’66! Nálunk Albert Flóri és Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán és Bene Feri, a portugáloknál Eusébio és Coluna, Augusto és Gennano, a nyugatnémeteknél Beckenbauer és Seeler, Schnellinger és Haller, a spanyoloknál Suárez és Gento, Amancio és Iribar, az angoloknál Banks és Moore, Hurst és Bobby Charlton... Mi mindent tudnék ma róluk összeírni! De ’66 most nem kell: ’90, az igen . .. nak nagy előnye a saját meglátásommal szemben, hogy Cubillas mondta, nem én. Közbevethetik: olykor még a perui sztár is tévedhet. Rendben van. De mit jegyezhettem föl Günter Netzertel, aki pedig igazán boldog lehetett volna, hiszen a nyugatnémet válogatott úgy haladt, akár Campbell Kék madárnak nevezett, száguldó autócsodája annak idején. Szóval, Netzer így vélekedett a Mondialén látott futballról: „Mostanában az az érzésem, hogy nincs szükség Beckenbauerekre. Az eredmény számít, az pedig nélkülük is megvan. A jelenlegi nyugatnémet együttes fizikailag valamennyi vetélytársát felülmúlja, és legjobb játékosa, Lothar Matthaus is mindenekelőtt a kiváló kondíciója révén érvényesül.” Egy nagy játékos talán melléfoghat. Kettő már aligha. Három aztán végképp’ nem. Tudniillik hosszasan beszélgettem Just Fontaine-nel, az 1958. évi világbajnokság francia gólkirályával is. Íme, a korábbi híres gólvadász néhány mondata: „A futballt nem lehet megunni, ám ezen a Mondialén nincs igazi futball. Ennek két fő oka van. Az első: a profi labdarúgás szupersztárjai hallatlanul hosszú és fárasztó szezon után gyűltek egybe a világbajnokságra, azaz inkább pihenniük, mint játszaniuk kellene. A második: a házigazda olaszokat kivéve, minden együttes elsősorban csak védekezik. Amíg nulla-nulla az eredmény, a remény legalább megvan ... Veszni látszik a futball eredeti lényege, nevezetesen az, hogy több gólt kell rúgni az ellenfélnél. Néző vagyok, a fordulatokért, a nagyjelenetekért fizetek. Különben nem adok egy centime-ot sem.” Ez a helyzet. S hogy miért mindig a világbajnokságot hozom elő? Mert az a futball legnagyobb, sőt, nyugodtan állítható, olimpiai méretű eseménye. A találkozók találkozója, a felejthetetlen megoldások színpompás karneválja. Sohasem gondoltam volna, de újabban sajnos hozzáfűzhető: már amikor. Jelzem, Mezey György már évekkel ezelőtt a labdarúgás válságjeleiről beszélt. Nem hittem neki. Azóta viszont — immár sokadszor — kiderült, ami eddig sem volt vitás. Tudniillik, hogy kettőnk közül Mezey a szakember, Estradára, leszerelni legfeljebb csak akkor tudták volna, ha forró vizet öntenek a kopaszra. A kolumbiai mulatott és a lelátón sokan mosolyogtak, mégsem csak erőművészek játszhatnak főszerepet az úgynevezett modern labdarúgásban? Kár volt elérzékenyülni. A kolumbiai csapat a következő fordulóban kiesett, a nyugatnémetek meg elvitték a Világ Kupát. Azért az is jellemző, hogy an a kameruniak mennybemenetele az egyik legfőbb bizonyíték arra, hogy ezen a VB-n mennyit vesztett látványosságából a futball. Makanaky sohasem tűnt volna ki a valódi művészek között, de abban a mezőnyben, amelyben gyárilag állították elő a labdarúgást, már-már virtuóznak tetszett. Igen, kérem, ipari futball a mai. Annak ellenére is állítom ezt, hogy feltehető: a jelenlegi élvonalból bármelyik válogatott tönkreverné a korábbi nagy alakulatokat. Akkor is, ha azok legjobbjai hirtelen visszafiatalodhatnának. A mostani mesterek — akik kétségkívül kiválóan megtanulták azt a szakmáit, amelynek hajdani királyairól azt mondta mindenki: olyasmit tudnak, amit nem lehet tanítani — sem időt, sem talpalatnyi helyet nem adnak a szó szoros értelmében vett játékra, s ha valaki mégis megpróbálkozikegy-egy mutatványnyal, azt azonnal a földre küldik. A szeme sem rebbent senkinek, hogy Buchival a döntő mérkőzés első húsz percében a pázsitba taposta Maradónál. Mások korábban jóval kegyetlenebbé bántak el Diegóval, szabályosan szerelni szinte meg sem kísérelték.Ez van, de nem hiszem, hogy ezt kell szeretni. Játsszanak vagy mások is! 1970-et juszt is felidézem. Az volt az az év, amikor végképp a futball bolondja lettem. Néztem a brazilokat — persze csak a televízióban —, és azt hittem, álmodom. A sárgamezesek a döntőben négy góllal lepték meg az olaszokat. Tetszik érteni: 4-1, a VB-döntőben! Pedig hát nem éppen műkedvelők futballoztak az itáliai csapatban. Sandro Mazzola, Facchetti, Riva, Rivera, mindmind a labdarúgás élő legendái voltak (és azok ma is). Ennek ellenére a hajrában — nincs ebben semmi túlzás — szédülten keresték a labdát. Az a negyedik brazil gól!... Az archív felvételeken általában csak annyi látható, belőle, hogy Pelé passzol, és Carlos Alberto bombáz, mint a B1-es. Az akció azonban Clodoaldótól indult. Ez, az akkor húszéves zsonglőr, a saját térfelén önfeledten cselezgetni kezdett: egy trükk,aztán még egy, majd még egy... Az olasz klasszisok körtáncot jártak. Aztán Clodoaldo megunta. Továbbgurította a labdát, játsszanak mások is... és innen már tudják. Ám, aki ma tizenhét éves, mint én voltam '70-ben, nem tudom, mit mesél majd húsz év múlva az idei világbajnokságról. Azt viszont tudom, mit mondott Teófilo Cubillas. A perui labdaművész, aki történetesen szerepelt az 1970-es világbajnokságon, és aki egy spanyol nyelvű amerikai tévéállomás kommentátoraként működött közre a Mondiale ’90-en, rezignáltan nyilatkozta, amikor Milánóban interjút kértem tőle: „A nagy korszaknak lassanként mindenütt vége (...) Emlékezzen csak: húsz esztendeje a braziloknak még volt Peléjük, Gersonuk, Rivelinójuk. Ma nincs. De vajon a nyugatnémeteknek van-e Materük, Beckenbauerük, Overathjuk, Müllerük? Aki igennel felel, az nem látta a húsz évvel korábbi generációt játszani. (...) Az egyik kezemen, pontosabban három ujjamon meg tudom számolni az igazán nagyokat. Maradónkról, Van Bastenről és Gullitról beszélek. Ám ezen a világbajnokságon a két holland semmit sem produkált, és eddig (Az interjú a negyeddöntők idején készült . A szerk.) Maradona sem futballozott úgy, ahogyan tud.” Összecseng a véleményünk a nagyszerű Teofilóéval. Viszont e nyilatkozat ——mi % ,5|| Az NSZK is szenvedett A világbajnokságot az NSZK csapata nyerte. Akár azt is lehetne mondani, hogy meggyőző fölénnyel, hiszen a nyugatnémetek mindenkit ledaráltak a pályáról. Pontosabban, mégsem mindenkit. A kolumbiaiak ellen időnként borzasztóan szenvedtek. A dél-amerikai együttes (a kameruni válogatottal együtt) nem volt hajlandó temetni az örömfocit és megőrzött valamit abból a játékból, amiért ezt a sportot mindanynyian örökre megszerettük. Játszott egy jobbszélső a kolumbiai válogatottban, úgy hívták: Estrada. Na, ez a majdnem kopasz csatár kilencven percre visszahozta a régi, szép időket. Ha hozzákerült a labda, nem szabadult tőle, hanem a mai futballban kiváltképp flegmásnak tetsző cselekkel kábította a németeket, akik szinte nem hittek a szemüknek, hogy iyesmit valaki megenged magának velük szemben. De hiába rontottak Egy brazil (!) ^ ' C vVíp luftot rúgott... A negyeddöntőben a csehszlovákokkal találkoztak és Matthaus tizenegyes góljával 1-0-ragyőztek. A legjobb négy között az angolokkal rivalizáltak és egyetlen góljukat úgy érték el, hogy Brehme szabadrúgása Parker testéről a magasba perdült, majd Shilton kapus fölött szerencsésen a hálóba hullott. Az 1-1 után tizenegyespárbaj következett, a németek sikerével. A döntőben az NSZK válogatottja megint egy gólt rúgott és azt megint büntetőből érte el (1-0). Azaz a világbajnok a három legfontosabb mérkőzésén nem szerzett akciógólt, ami ugye — legalábbis a semleges szemlélők számára — aligha jelentheti a futball diadalmas ünnepét. De számomra nem ez volt a legnagyobb csalódás a VB-n. Említettem már: a hajdani brazilok segítettek hozzá, hogy életfogytiglani foglya legyek ennek a játéknak. Ezért aztán azon a két világbajnokságon, amelyet eddig a helyszínen láthattam, úgy indultam a brazilok mérkőzéseire, mint hívő ember a templomba. Most is felültem Torinóban, a brazil—skót találkozón a lelátóra és vártam a csodát. Erre érkezett egy beívelés a dél-amerikai kapu elé, mégpedig úgy, hogy Dunga várta azt a legkedvezőbb helyzetben. Hirtelen lepergett bennem: egy valódi szamibafutballista, mint Carlos Alberto, Luis Pereira, Francisco Marinho, Junior (csak védőket mondok, de soroljam még?) ilyenkor a legnagyobb tumultusban is mellre vette a labdát, aztán csinált néhány cselt, vagy passzolgatott egyet-kettőt valamelyik társával és vidáman kisétált a tizenhatosról a lenyűgöző könnyedséggel megtáncoltatott lasztival. Dunga ellenben ki akarta vágni a labdát, lehetőleg minél messzebbre. Egy brazil! Ráadásul luftot rúgott... Azért kellett szurkolni, hogy legalább a második pattanás után korrigálni tudjon. Legyünk igazságosak: javított. A ráfutó skótok előd — eredeti elképzelése szerint — kilőtte a labdát, csaknem a nézőtérre... A világ meg vigasztalódni próbált Kamerunnal. Nem mondom, az afrikaiak olykor szellemesen játszottak — a „törzsfőnök” Roger Milla alakításai különösen megragadnak voltak —, de aligha kapnak annyi elismerést, ha igazi brazil csapat szerepel a VB-n. Kamerun nem Brazília, nincs Jairzinhója, Tostaója, Rivelinója, Zicója, Socratese... Ekeke mesés gólt lőtt Angliának, és a brit oroszlánok elleni negyeddöntőn nem kis balszerencsével szenvedtek vereséget a szelídíthetetlen oroszlánok, ám a NEMZETI SPORT 3 Végjáték * helyett Azért ne gondolják, hogy a labdarúgás alkonyára számítok. Hiszek benne: végjáték helyett játék lesz újból. Mert a mai futballban is vannak olyanok — noha nem annyira nagy számban, mint régen —, akik képesek elandalítani a publikumot. Maradona, Burruchaga, Van Basten, Gullit, Francescoli, Valderrama, Butragueno, Michel, Sztojkovics, Proszinecski, a VB-n részt sem vett Futre, aztán Donadoni, Giannini, Baggio... és mindenki hozzáteheti még a maga kedvencét. Közbevetőleg megjegyzem: erre a nem túlzottan vidám futballévre jellemző, hogy még a kétségtelenül technikás, és labdarúgásuk legszebb hagyományait továbbvivő olaszok között sem valamelyik játékmester, hanem Schillaci volt a világbajnokság sztárja. Félreértés ne essék: „Toto” kiváló labdarúgó, de nem a csodák csodája. Stílusa, egész mentalitása azonos a modern idők futballját meghatározó gladiátorok felfogásával, amely előtérbe helyezi a tökéletes erőnlétet, a kikezdhetetlen küzdőszellemet, s amelynek korántsem sajátja a bűvölet. De — ismétlem — nem tudok és nem is akarok szabadulni attól, hogy viszszatér még a pályákra a varázslat. Erről a VB-ről több, világszerte ismert és elismert szakember állította ugyan, hogy a játékot tekintve minden idők legkevésbé látványos futball-világbajnoksága volt, ám ezekből a vélekedésekből csak a hirtelen támadt aggodalmat, s nem a harang kongatását hallottam ki. Hogy végérvényesen üzem lett a színházból, azt egyetlen VB után nem lehet kijelenteni. Ráadásul rengetegen érezzük úgy: a világnak szüksége van a korábbi, káprázatosan csillogó futball-Hollywoodra. Mertsportlapban talán nem hat túlontúl patetikusan a kérdés): mi lenne vele — nélküle?... Hegyi Iván » - játék .#Tlesz...