Nemzeti Sport, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)

1991-11-01 / 299. szám

f . I­ terregnum, a Mészöly utáni, Glázer által kényszerűségből átpaskolt, csaknem kínos korszak. (Le kell szögeznem a félreértések elkerüléséért, hogy nem Glázert akarom, akarjuk bántani — és ezt muszáj leszögez­ni, mert ő végtelenül érzékeny ember lett a válogatott megöröklött kispadján. Őszin­tén mondom mégis, csak köszönet illeti, amiért elvállalta a feladatot és helyet fog­lalt azon a — fakíroknak is kegyetlenül — tüskés ülőalkalmatosságon. . .) De uraim, ott, az MLSZ elnökségében, ideje lenne véget vetni ám a bújócskázás­­nak is. Véget ért a kapitány szünet. Ki kell ne­vezni egy új szövetségi kapitányt! Mondom, szövetségit. . . Ez jelentheti azt is, hogy az elnökség kiválaszt valakit. Sőt, VALAKIT. De ab­ban a pillanatban azt is ki kell mondani, hogy mostantól az ő koncepciója határozza meg a VB-szereplésre vágyó magyar lab­darúgás szakmai arculatát. Azért szö­vetségi kapitány, És akkor most hogyan tovább? ...a szövet­ségben Nagyon sokan félreértik az MLSZ sze­repét. A Nemzeti Sport postája erről min­dennél jobban árulkodik (az igazi persze magáé az MLSZ-é lehet...), hiszen az „egyszerű olvasótól” a magát megnevezni nem kívánó „régi motorosig” igaztalan bűnlajstromot­ készít a szövetség munká­járól a levélírók egész hada. „Cserélje le az MLSZ a rossz edzőket!”­Nem cserélheti le! Nem a kompetenciá­ja. Mi több, bele sem szólhat az egyesüle­tek, a szakosztályok életébe, ezt ugya­nis évek óta nem teszi lehetővé a törvény, amely — örvendetes módon — végre meg­született. „Dobja ki az MLSZ a rossz bírókat.”­­ Nem dobhatja. Meg nem is az ő „hatás­köre”. Most már. .. „Csapjon a klubok közé az MLSZ, hogy kezdődjön minden meccs egy időben!” Nem csaphat. Ha csapni akarna, az el­lenpofont védené a Magyar Köztársaság törvénye, mert megkérdezné: „Milyen jo­gon szól bele az MLSZ egy társadalmi, szervezet életébe?" Uraim, vége a parancsszavak korszaká­nak! Másrészt viszont sokan félreértik az MLSZ szerepét az MLSZ-ben is. .. Parag­rafusalkotásra (szabálykönyv, versenyki­írás, pénzügyi tételek stb.) szóval az affé­le Kabos Gyula-i ijedt kishivatalnok iro­dai munkájára szeretnék redukálni a szö­vetség felelősségét. Akkor már inkább a hirtelenszőke Kabos Laci betyáros kiállá­sa: „Vazs mágyár gyerek vagyok!...” Apropó Va­s mágya, azazhogy: Vas me­gye. . . A megyeszékhelyen, Szombathe­lyen szerdán este véget ért a kapitányi in­ l I 1 ( I li I a­m ■ m wi |c3' it 9jy 9 poszton A szövetségi kapitány nálunk mindig fontos ember. Bárhol is tart a magyar lab­darúgás, az, aki betölti ezt a tisztséget, is­mert ember. Az unokák zokniját stoppoló nagymami is tudja a nevét. Ebből az kö­vetkeznék, hogy futballkapitánynak lenni jó. Helyesbítsünk: általában kellemes el­foglaltság. Kivéve manapság, Magyaror­szágon. Tudniillik ehhez pillanatnyilag egy valami hiányzik: A CSAPAT! Ettől az egyáltalán nem elhanyagolható ténytől so­kan köszönik, de nem kérnek a megtiszte­lő felkérésből. Ugyanakkor, az MLSZ ve­zetése azt ígérte, hogy ez év végéig kije­löli azt a személyt, aki a világbajnoki se­lejtezőkön vezénylő tábornoka lesz a ma­gyar válogatottnak. Mégis kik kerülhetnek szóba? Hivatalo­san még nem történt állásfoglalás, az MLSZ vezetői úgy tartották illendőnek, ha a norvégok elleni utolsó EB-selejtező mérkőzés utánra napolják el a jelöltekkel való kétoldalú megbeszéléseket. Ez így helyes, mert valljuk be, az amúgy is ne­héz, szorult helyzetben lévő Glázer Róbert helyett akarva-akaratlanul is valaki más­ra figyeltek volna oda a játékosok. Ettől a szánalmas szereptől akarták megkímélni a Mészöly Kálmán helyett beugró győri edzőt, akinek ráadásul a klubjában amúgy is van elég gondja. Mégis kikről hallani a súgólyuk környé­kén vagy a kulisszák mögött? Dr. Mezey György és Verebes József természetesen ott van minden lista élén. Ez a két szak­ember tudása és egyénisége alapján elfo­gadható személyiség még a sportágon be­lül létező különböző érdekcsoportok szá­mára is. Mezey és Verebes esetében azo­­­­ban olyan vélemény is megfogalmazódik, hogy semmiképpen sem lenne üdvözítő, ha a válogatott csapat munkáját úgy irá­nyítanák, hogy közben megmaradnának klubjuknál is vezető edzőnek. Más sport­ágak tucatnyi rossz példája igazolhatja, hogy ez a kettős tehervállalás semmikép­pen sem szerencsés. A szövetségi kapitány objektivitását ily módon azonnal megkérdőjelezik. Ráadásul olyan támadási felületet ad, ami kellemet­lenségek özönét zúdíthatja rá. Verebes Jó­zsef annak idején mindezt átélte és legin­kább ő a megmondhatója annak, hogy mennyi, de mennyi oldalvágást kapott azért, mert egyszerre volt az MTK-VM mestere és a válogatott szakmai munkájá­nak irányítója. Kérdés persze, hogy Mezey vagy Verebes hajlandó-e egyáltalán újra elvállalni a szövetségi kapitányi tisztsé­get. Nyilasi Tiborról is hallani. Legutóbb. És akkor most hogyan tovább?. II. 299. ♦ 1991. november 1. J­ellér Andor zseniális remekművében, a Bal 4-es páholyban, a feledhe­tetlen színigazgató, Beöthy László (volt honnan ma­gába szívnia a mátrixsza­got, mama: Rákosi Szi­­di . . .) egyetlen este négy színházát vesztette el egyszerre. Volt az okok között szerelmi ügy éppen úgy, mint kártyaadósság: a lényeg, ennek a nagy tehetségű embernek az életében akadt egy olyan este, amikor a végsőkig kicsúszott a lába alól a ta­laj; amikor néhány köl­csönpengő csörgedezett csupán a zsebében, s ami­kor méltán érezhette úgy, vége, nincs tovább. (A Beöthy-történet nem igazán ide tartozó része, hogy alig néhány hónap múlva már újra ő volt a budapesti Broadway koro­názatlan császára, színhá­zainak mindegyikét visz­­szaszerezte, sőt, még gya­rapította is a számukat újabbakkal, a Casinóban ismét mindenkinek ő ren­delte a pezsgőt, s övé volt a legszebb primadon­na szerelme.) Távol álljon tőlem, hogy 1991 magyar labdarúgó­válogatottja és a Beöthy­­féle karriertörténet közé bármilyen összefüggésben is egyenlőségjelet tegyek, de amikor a szombathe­lyi stadionban szerdán késő este, vagy inkább már éjjel kihunytak a fé­nyek, s mi nagy szomorú­an baktattunk a bankett színhelye felé, valamiért mégis ez az ember jutott az eszembe. Tökéletes alteregóját a A magyar válogatott kö­rében meglelni képtelen vállalkozás (ha Mészöly itthon marad, ő talán be­helyettesíthető lett volna a szerepbe, Glázer viszont még „kevés” ugyanennek az eljátszására . . .), ke­resni kell itt a kapitány­tól a balszélsőig, a csere­­játékosoktól az adminiszt­ratív erőkig, jószerivel mindenkit. A helyzet ugyanis, most (mondjuk ki bátran . . .) e csúfosan elbukott EB- selejtező sorozata után annyiban hasonló Beöthyé­­hez, hogy ez az a pillanat, amikor tényszerűen, s ko­párra lecsupaszítva a hely­zetet: semmink sincs, mindenünk elveszett! A hitünk, a reményünk, az illúziónk, a kapitá­nyunk, az edzőnk, a hát­védünk, a középpályá­sunk, a csatárunk. A CSA­PATUNK. Az a csapat, amely a Mészöly-regény egyes fe­jezeteit ugyan bravúrosan „írta meg”, de amely vég­eredményben egy csapni­valóan rossz, unalmas, senkinek sem tetsző „kö­tettel” lepte meg az „ol­vasót”. Hiába láttuk, hogy akár az olaszokkal is ké­pesek vagyunk parti-ik­­szet játszani (sőt, akár le is győzhettük volna őket...); hogy azért ma már ennek a csapatnak „egy” Ciprus nem jelent­het komoly ellenfelet (ne felejtsük, volt idő, amikor igenis azt jelentett. . .); hogy Londonban, a hatal­mas angolok sem tömik tele feltétlenül a hálónkat gólokkal; hogy (jó, tu­dom, tétnélküli, próba­mérkőzésen) adott eset­ben a világsztárokkal fel­álló spanyol válogatottat is „agyon” tudjuk verni, mindez annyit ér, mint a decemberben kapott für­dőnadrág, ha egy olyan csoportban, mint amilyen ez volt, a 4. (!) helyen tu­dunk végezni. Kérdezhetné most bár­ki: rendben van, ez mind igaz, de akkor hogyan to­vább, mit csináljunk? Hagyjuk abba? Azt hi­szem, még a kérdés is ko­molytalan egy olyan fut­­ballhagyományokkal bíró országban, mint a miénk, az viszont ma már nem lehet kérdéses, hogy ugyanezen az úton nem­csak hiba, bűn is lenne to­vábbmenni. C­si­náltatás, önbecsapás azt hinni és hirdetni, hogy „de majd a VB-se­­lejtezőkre jó csapatunk lesz” . .. Ezt elsősorban azok hajtogatják, akik a futballon kívül semmi másból nem tudnak meg­élni, egzisztenciálisan annyira függnek a labda­rúgástól, hogy ha már a jelen csődjével elszámol­ni nem is tudnak, akkor — ha másból nem, hát önvédelemből — valamit ígérniük mégiscsak mu­száj. Szó sincs arról, hogy az értékeket el kell dobni. Petry Zsolt, Lőrincz Emil, Kovács Kálmán, Kiprich József, Limperger Zsolt klasszisára végeredmény­ben (jó) csapatot lehet építeni. Pintér Attilát (ta­lán) még át lehet nevelni vérbeli profivá, s ha őket körülvesszük olyan robo­­tosokkal, mint a váci Nagy Tibor, vagy éppen a Szombathelyen csak egy­szerűen „futballkirály­­ként” emlegetett Illés Bé­la (hogy csak kettőt em­lítsek), akkor a jelenlegi­nél rosszabbak már sem­miképpen sem lehetünk. Biztosan feltűnt: Détári Lajost, a jelenlegi vitat­hatatlanul legnagyobb tu­dású magyar futballistát kihagytam a névsorból. Nem feledékenységből, nem is tudatosan, hanem azért, mert az ő szerepé­vel szemben teljesen bi­zonytalan vagyok. Hogy tudása alapján jószerivel a világ valamennyi válo­gatottjában helye van, ezt ellenségei sem vitathatják. A magyar válogatottban mutatott játékai viszont ellentmondanak minden józan érvelésnek, minden logikának. Véleményem szerint sorsa attól függ, hogy kit neveznek majd ki szövetségi kapitány­nak. Mert legyen az illető bárki, az első pillanatban azt kell majd eldöntenie, hogy Détárira épülő, vagy Détári-mentes válogatottat akar-e a továbbiakban pályára küldeni. Mindket­tőnek hatalmas a kocká­zata, hiszen, ha mellette dönt, s Lajos továbbra is úgy játszik, mint eddig, akkor nincs a földkerek­ségnek az a publikuma, amelyik ezt egy kapitány­nak megbocsátja. Ha vi­szont azt mondja: új uta­kat járunk, Détári nélkül, s úgy bukik el a vállalko­zása, akkor . . . újra csak az Isten kegyelmében bíz­hat. Mg mindenekelőtt tehát azt kellene tudni, ki lesz a kapitány? Mert a személy ismere­tében már kilencvenkilenc százalékos biztonsággal arra is következtetni le­het, hogy . .. milyen lesz a csapata. Mert kapitány mindig lesz (valamilyen), s an­nak lesz magyar váloga­tottja is. Legrosszabb esetben ő is úgy jár vele, mint Beöthy a színházával ... Lakat T. Károly ...2 címeres mezben NEMZETI SPORT 3 Ám ha önök a szövetséget kép­viselő kapitányt kívánnák kinevezni, akkor először az MLSZ-nek kell tisztáznia, hogy milyen magyar labdarúgást akar. Il­letve, hogy milyen magyar labdarúgás hoz­ható ki reálisan a mai magyar helyzetből. Fel kell mérni — porhintés és felesleges jajveszékelés nélkül —, hogy hol, tájtunk mi és hol tart a világ (pontosabban a vi­lágnak az a — majdnem — hátsó fertálya, amely mögött mi iitézkedünk). Egy tudo­mányos igényű helyzetelemzés után pedig azt meghatározni racionálisan — és igen gyakorlatiasan—, hogy mit kell tenni. • Az állóképesség hiányzik? A speciális állóképesség hiányzik? A technikával van baj? Vagy éppen az hibádzik, hogy a ma­gyar futballista lassúbb a külföldinél, vi­szont gyorsabb annál, mint amennyire technikailag képes? Vagy. . . De ez már az önök dolga, önök kérdez­zenek tovább! A szövetségi kapitánynak nem az a dol­ga, hogy tizenegy, a magyar labdarúgástól csaknem független — ügyes vagy éppen­séggel nem nagy kaliberű — játékosból csináljon csapatot. Sokkal inkább az, hogy a magyar labdarúgás lényegét hozza ki a legmagasabb szinten a kiválasztott tizen­egyből. Persze, ehhez előbb meg kell határozni a mai magyar labdarúgás helyzetét. Megjelölni egy utat, amely a mai sze­génységből a „jóléti társadalom” felé ve­zeti — szakmailag mindenképp — jobb sorsra érdemes futballunkat. Határozott elképzelésre és még határo­zottabb gyakorlatra van szükség. Igazi programra, amely a kezdőre és a magát már profinak hivő NB I-es játékosra egy­aránt kötelezően érvényes. Hogy nem lehet beleszólni az egyesüle­tek, a szakosztályok életébe? Tudom. Hát nem én magam mondtam ennek az írás­nak a legelején?. .. De ezt is át lehet hidalni. Parancsszóval biztosan nem. Ám még mindig marad két megoldás.. . Az egyik a „nemzeti összefogás”, a szak­ma közös fogadalomtétele, nagy szavak után még nagyobb tettek. .. Csak hát pici­vel mintha már túl lennénk a Kossuth és Petőfi által jegyzett reformkor romantiká­ján! ... A másik módszer racionálisabb. Pénzt kell adni annak, aki azt csinálja, amit mi akarunk, vagyis kiírni például pályázatot, mert mostanság ez a szakmai utasítás sza­lonképesebb neve és formája. • Szóval, a kevés pénzt nem talmi tündök­lésre, nem „slágergyanús” ötletekre és sztorikra adni, hanem a jövőt szolgáló, ér­telmes koncepció kolduskalapjaiba tenni —k érdem szerint. Csak ennyit akartam mondani. Amúgy meg csatlakozom az előttem szó­lóhoz. .. Ha ő is hasonlót mondott, Szekeres István egy írásomban pontosan azért próbáltam a lelkére beszélni, hogy igenis mérje fel, milyen sokra hivatott, és mekkora pers­pektíva áll előtte. Ehhez azonban a fiata­los hévnek le kell nála csillapodnia, és népszerűségét feltétlenül a jó ügy érdeké­ben kamatoztatni. Vagyis egyetlen csele­kedetével ne legyen önmaga ellensége. Senki előtt sem lehet kérdéses, hogy ko­moly szerepe lehet a következő években a magyar labdarúgás irányításában, formá­lásában. Ehhez azonban elismert szakmai felkészültsége, hazai és nemzetközi tekin­télye mellett feltétlenül szükséges a hig­gadt mérlegelés, a kritikus pillanatokban elengedhetetlen tárgyilagosság. Bálint László is úgymond a kosárban van. Tárgyalóképességével, nyelvtudásá­val, játékos múltjával akár sportdiplomá­ciai karriert is befuthat. Ha már itt tar­tunk, labdarúgásunk alapvető baja, hogy a megfelelő ember nem kerül mindig a megfelelő helyre. Bálint is egyértelmű ér­téke a magyar futballnak. Szövetségi kapitányként felmerült még Fazekas László neve, valamint a Bayern Münchennél sikereket elért Csernai Pálé. Szóba került a Kolozsvárott élő, az Ajax­­nál és a francia válogatottnál diadalmas utat végigjáró Kovács István is, ha a plety­káknak hinni lehet. Kubala László is a jelöltek között van, de neki a barcelonai játékok végéig szerződésben vállalt kötele­zettsége a spanyol olimpiai gárda felké­szítése. De ha már itt tartunk, óva inteném az MLSZ vezetőit attól, hogy olyan valakit kérjenek fel, aki nem ismeri a magyar labdarúgás helyzetét, belső mozgatóru­góit. Puskás Ferenc, a méltán mítosszá emel­kedett, csodálatos balösszekötő kapitányi székbe való invitálását a magam részéről ezért tartom naivitásnak. A szövetség me­nedzsereként esetleg eredményes, hasznos munkát végezhetne, csodálatosan tudná máig sem halványuló varázsát hasznosíta­ni, hiszen itthon és külföldön változatlan hódolat övezi. Szövetségi kapitányként azonban a mai helyzetben nála fiatalabb szakembert kel­lene találni, aki hosszú távon jelenthetne megoldást. Gyenes J. András 1 1

Next